„Ti esztelenek, akik örökösen a természetre panaszkodtok, tudjátok meg, hogy minden bajotok tőletek magatoktól származik.” 310 éve született Jean-Jacques Rousseau francia filozófus, író, politikai, zenei és pedagógiai gondolkodó, a felvilágosodás egyik apostola.
Jean-Jacques Rousseau 1712. június 28-ban kálvinistának született, anyja korán meghalt, órásmester apja egy verekedés miatt elhagyta Genfet. A fiú anyja családjánál élt, 16 évesen Itáliába ment, itt katolizált, s találkozott Warens bárónővel, aki inasként Annecybe, Franciaországba vitte. Tíz évig élt vele, ekkor kezdett írni, zenét, teológiát tanult. 1742-ben Párizsba ment, itt Voltaire eszméi hatottak rá. 1743-44-ben a velencei francia követ titkára volt. Hazatérte után szolgálója, majd élettársa lett Thérése Levasseur, négy vagy öt gyermekük született.
Rousseau a párizsi szalonokban találkozott Denis Diderot-val, aki az Enciklopédiát, a radikális és antiklerikális és eszmék fórumát szervezte. Rousseau területe a zene volt, legfőbb sikere az 1752-es A falusi jós című opera. Vitát kezdett Jean-Philippe Rameau-val, a hagyományos francia opera hívével, akivel szemben ő az új olasz dalműveket szerette, s az alkotó önkifejezését a szabályok és hagyományok fölé tette – forradalmasítva ezzel az európai zenét.
Az emberről gondolkodva rádöbbent: a haladás nem felemelte, de megrontotta az emberiséget. A művészetek és tudományok hatása az erkölcsökre című művében kifejtette: a művészet eszköz a tömeg befolyásolására. Fő eszméje: az ember jónak születik, a társadalom és civilizáció rontja meg. Az eredendő jóságot (a jó vadembert) nem fogadták el a katolikus gondolkodók. Rousseau 1754-ben Genfben svájci állampolgár és újra református lett. Az emberek közti különbségek című írása természeti és társadalmi egyenlőtlenségről beszél, ez utóbbi torzítja el az embert. A bajok oka a magántulajdon, ez hozta létre a polgári társadalmat, és az irigységet, bűnözést és háborút. A polgári rend védi a békét és a tulajdont, törvényei mindenkit – bár főleg a gazdagokat – szolgálják, ők mégsem boldogabbak másoknál.
„Azonban engem is felháborít, akárcsak Önt, hogy az emberek nem vallhatják valamennyien tökéletesen szabadon a hitüket, és hogy az ember ellenőrzést merészel gyakorolni mások belső lelkiismerete fölött, ahová nem volna szabad behatolnia; mintha bizony tőlünk magunktól függne, hogy hiszünk vagy nem hiszünk olyan dolgokban, melyek kapcsán nincs helye bizonyításnak; és hogy az észt egyáltalán alá lehetett vetni az autoritásnak. Az evilági királyok felügyelnek-e vajon a másvilág fölött? Jogukban áll-e meggyötörni alattvalóikat a földön, hogy ily módon kényszerítsék őket a paradicsomba jutásra? Nem; minden emberi kormányzat természeténél fogva a polgári kötelességekre korlátozódik, és bármit mondott is erről a szofista Hobbes, az az ember, aki jól szolgálja az államot, senkinek nem tartozik számadással arról, hogy mi módon szolgálja az Istent.”
A társadalmi szerződésről című munkájában vizsgálta, hogyan lehetne visszakapni a szabadságot. „Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel” – mondta, s olyan közmegállapodást akart, mely az egyéni függetlenség helyett közös szabadságot ad. A nép szuverén, felrúghatja a rossz szerződést, megdöntheti a zsarnokságot. Új társadalmi szerződést ajánl, amely jó az egyénnek, aki lemond a kétes értékű természetes jogról – amit korlátoznak a lehetőségek és saját képességei -, míg a polgári jogokat a közösség kényszeríti ki.
Egyetértett Platónnal: hiányos értelmünk miatt a közakarat nem mindig irányul a legjobb irányba, a törvényhozó dolga a népet a helyes útra vezetni.
Ez lett a jakobinusok bibliája. Rousseau szemben állt a cinikus materialistákkal, Holbachhal és Helvetiussal, D’Alembert Genfről írt cikke miatt 1756-ban szakított az enciklopédistákkal – ez bírálta a város kálvinista vezetését, mert megtiltották a színház építését. Rousseau szerint a színház rontja a lakosság erkölcseit.
Rousseau egy ideig Montmorencyban Madame d’Épinay-nál élt, majd Montlouis-ba ment. 1761-ben írta az Új Heloise-t. A szentimentalizmus alapműve ez a levélregény, mely érzelmeivel és érzékenységével hatott az európai irodalomra, főleg a nők közt volt sikeres, akár később Goethe Werthere. A mű a művészet szerepét elemzi, s elsőként ábrázolja a természetet az irodalomban. Másik regénye, a pedagógiai tanulmánynak induló Emil, vagy a nevelésről (1762) botrányt keltett, a Sorbonne teológiai karának javaslatára nyilvánosan elégették.
Az író menekült, de sem Genf, sem más kantonok nem fogadták be, végül a svájci Moitiers-be ment, ez Nagy Frigyes porosz király, a filozófusok barátja alá tartozott. Az Emil a boldogság és tudás megszerzését, a polgár formálását elemzi, rámutat a gyerekkor, az érzelmi kapcsolatok szerepére az egyén fejlődésében. Egyszerű kereszténységet, személyes hitet hirdet, elítéli a tételes vallást, de az ateizmust is.
A gyermek jónak születik – ismétli – a bűnt csak külső hatások oltják bele, ez ellen hathat a nevelő, s erősítheti a természet hatásait. Ő a gyermekjogok első szószólója.
A szavojai vikárius hitvallásában nem vonta kétségbe isten létét, de azt a természetben, nem templomban találta meg, s a bibliai tekintéllyel szemben „az ember lelkében szóló isteni hang”, a lelkiismeret, s az érzelmek szerepét emelte ki. Voltaire ekkor írta meg névtelen röpiratában: Rousseau lelencházba adta a gyerekeit – ez késztette őt később a Vallomások megalkotására. Az 1764-es Levelek a hegyekből Genfet már huszonöt despota városaként mutatja be. Alkotmánytervezetet írt Korzikának és a lengyeleknek, továbbgondolva korábbi államjogi, erkölcsi, politikai elveit – ezután Bern kanton is elűzte. David Hume skót filozófus hívta meg, s királyi évjáradékot szerzett neki, de Rousseau úgy vélte, Angliában gúnyt űznek belőle, s Hume-mal is összeveszett, kitört rajta a paranoia.
1767-ben hazatért, s 23 év után nőül vette Thérése-t, kottát másolt, felolvasásokból élt. Utolsó művei, a Vallomások (Szt. Ágoston után), A magányos sétáló álmodozásai és a Rousseau, Jean-Jacques bírája tisztázni próbálják a vádakat, s úgy tűnik, rálelt lelki békéjére. 1778. július 2-án halt meg Girardin márki ermenonville-i birtokán. Hamvait – Voltaire-ét is – 1794-ben a párizsi Panthéonba vitték. Halála után Friedrich Melchior Baron von Grimm, Madame de Staël és mások azt a hamis hírt terjesztették, hogy Rousseau öngyilkos lett; más pletykák szerint Rousseau őrült volt, amikor meghalt. Hátramaradt írások szerint mindazok, akik utolsó napjaiban találkoztak vele, egyetértenek abban, hogy ebben az időben nyugodt lelkiállapotban volt.
Rousseau életműve ellentmondásos: filozófiáját izzó szenvedély hatja át, regényeit filozófiai, esztétikai elemzések, nevelési tanulmányait regényes részletek színezik. Vallomásai hibákban és erényekben gazdag lelkének fejlődését írják le serdülőkortól öregedésig, a műben a dokumentálás és a művészi formálás igénye összeolvad. Nem tudta: miért szentelte életét a filozófiának, irodalomnak és művészetnek, ha ezek tették tönkre az ember erkölcseit. Kispolgári plebejus volt, látta a feudalizmus és kapitalizmus ellentmondásait, de jövőképe idealista: a „Vissza a természethez” jelszó utópia. A magántulajdont vélte az egyenlőtlenségek okának.
