„…Tintoretto az egyetlen, aki kiválónak ígérkezik; legalábbis saját korosztályában vetélytárs nélkül áll, tehát szabad a pálya előtte.” 425 éve hunyt el Jacopo Tintoretto, a velencei reneszánsz egyik legnagyobb mestere, akit kívülállónak tekintettek kortársai.
Tintoretto művészetét a merész találékonyság jellemzi mind az ecsetkezelésben, mind a kompozíció létrehozásában. Festményeinek nagy része nagyszabású narratívák, amelyeket drámai világítás és gesztusok erősítenek meg. Festészetét, témaválasztásait erősen befolyásolták kortársai, főleg Tiziano – míg színhasználatában elsősorban Tizianóval, alakjainak energiájában Michelangelóval lehet összekapcsolni. S bár Tintoretto művészetében a manierista vonásokat emelik ki, különleges egyénisége rányomja bélyegét műveire és előtérbe tolja a stílusosság és a narratív dráma megjelenítését.
„Valamennyi velencei művész közül Tintoretto valósította meg legmaradéktalanabbul azt az elgondolást, hogy az arcképnek tükröznie kell a modell egész életét, minden gondolatát és érzését.” (M. W. Apatow)
Jacopo Tintoretto 1518. szeptember 29-én (egyes források szerint 1519-ben látta meg a napvilágot) született Velencében, eredeti neve Jacopo Robusti volt, nevét kelmefestő (olaszul tintore) foglalkozású apjáról vette, a Tintoretto ennek kicsinyítő változata. Egész életében szülővárosában élt, de 1547-ben valószínűleg járt Rómában és 1580-ban a Gonzagák mantovai udvarában. Bonifazio Veronese, majd Bordone műhelyében tanult, egy ideig Tizianónál inaskodott, de az hamarosan kidobta. A színkezelést Tizianótól tanulta, az alakok formálását Michelangelótól. Róma 1527-es feldúlása után sok művész menekült Velencébe, mellettük toszkán és bolognai mesterek is hatottak rá.
„Michelangelo szonetteket ír; Raffaellóról ma azt állítják, hogy tudott latinul; maga Tiziano is addig forgolódott az entellektüel körökben, amíg rárakódott némi műveltség. E nagyvilági férfiak mellett Tintoretto tudatlannak látszik: soha nem jutott hozzá, és nem is érez hajlamot rá, hogy szellemi játékokkal, szójátékokkal szórakozzék. Fütyül a műveltek humanizmusára.” (Jean-Paul Sartre: Velence foglya – Tintoretto)
Egy velencei palotába készült 14 nyolcszögletű mennyezetfestménye, melyeken a kifinomult perspektivikus ábrázolás tisztasága érezhető. A Palazzo Zen freskóit Andrea Meldollával készítette. Képeit manierista stílusjegyek: a jelenetek képzeletgazdag megformálása, különleges megvilágítások és meghökkentő perspektívák alkalmazása jellemzi. Hírnevét 1547-ben a Szent Márk csodája című képe alapozta meg – ezen kimutatható a Michelangelo utáni római manierizmus hatása. A kép középpontjába az égből leereszkedő szentet és a rabszolga fekvő, rövidülésben látható alakját helyezte, az őket körülvevő tömeg lendületes mozdulatokkal fejezi ki érzelmeit.
Lábmosás című képén (1547) a tér kérdéseit elemzi, az előtérben Jézus és apostolai laza félkörben helyezkednek el, a háttérben csatorna látható gondolával, melyet oszlopok választanak el, az enyészpont a képtengelytől balra húzódik. A Scuola della Trinita számára a Teremtés könyvéből festett jelenetekben ismét Tiziano festésmódját érzékelhetjük. Az 1550-es évek elejének legnagyobb műve a Zsuzsanna és a vének, a homályos háttérből kiragyog a megvilágított női test.
Tintoretto 1555-ben megnősült, nyolc gyermeke közül három festő lett s apja műhelyében dolgozott. A velencei mesterek közül főleg Paolo Veronesével tartotta a kapcsolatot, akinek hatása főleg az Accademia-beli Keresztrefeszítés és a Chiesa dei Gesuitiban látható Mária Mennybemenetele című képein látható. A teret ekkor már nem csak a perspektíva révén szervezi, a fénynek is fontos szerep jut, újítása a nagy embercsoportok harmonikus elrendezése. Az 1550-es években részt vett a Madonna dell’Orto templom freskóinak és oltárképeinek elkészítésében, a tízéves munkán követhető eszközeinek fejlődése. Az alakok drámaian emelkednek ki a párás fénnyel teli térből, a kontrasztos mozgások sajátos lebegést fejeznek ki. A Bethesda-fürdő s a Szent György és a sárkány című képei hasonló hangulatúak.
1564-ben megbízást kapott a Scuola Grande di San Rocco dísztermének kifestésére. A Keresztre feszítés 1565-ben, a teljes munka két év múlva készült el. Golgotáján a keresztút kanyarja két részre osztja a vásznat, az alsó, sötét részen a két lator, fenn a fényben Jézus viszi a feszületet, a dinamikus szerkesztés a vértanúságot diadalmenetté változtatja. Ekkor már sok fiatal festő kereste fel Németországból és Németalföldről, akik e nagy munkában segítették. Nagy sikerei ellenére mindig lázasan dolgozott és igen alacsony honoráriumot kért. Az 1576-81 közt a San Roccóban festett, erős vallásos hitet sugárzó harminc mennyezetfreskója életműve csúcsa.
A Dózse-palotában négy mitológiai allegóriát festett, a leghíresebb Bacchus és Ariadné menyegzője, ez Velence és a tenger szövetségét fejezi ki, kezüket Vénusz fűzi egymásba. A három alak könnyedén, kiegyensúlyozottan mozog a napfényben. 1577-ben festette a Szent Antal megkísértését, a San Trovaso templom oltárára. Az 1579-1580-as Gonzaga-ciklusához, s a Dózse-palota tanácstermébe készült képeihez gyermekei és mások segítségét is igénybe vette. Itt készítette a világ talán legnagyobb festményét, a 17×22 m-es Paradicsomot.
1583-87 közt a San Roccóban Mária és Jézus életének epizódjait jelenítette meg, ezeken a fény a líraiság hordozója, a teret végtelen nagyra tágítják a perspektívák. Közülük az Egyiptomi Mária és a Menekülés Egyiptomba emelhető ki. Az elsőn kozmikus fény tör elő az éjszakában, ez inkább misztikus tájkép, míg a második a buja vegetációt emeli ki, a Szent Család csak mellékszereplő. Több kései képe található a San Giorgio Maggiore templomban, a Mannaszüret és a Krisztus sírbatétele. A harmadszor megfestett Utolsó vacsorát halála előtt fejezte be, átlós kompozíciója mély spirituális hitet sugall.
Tintoretto igen termékeny festő volt, művészetét a klasszicizmus kora kevéssé értékelte, idegen volt számára erőteljes festőisége, velencei színvilága. Ma a kései reneszánsz kiemelkedő alkotójaként, Tizianóval és Veronesével együtt emlegetik. A manierizmus legjelentősebb képviselőjének tartják, képeinek a fény és árnyék váltakozása ad látomásszerű ragyogást Tintoretto, vagy a velencei festőiskola más jeles képviselőjének képei valósággal ragyognak. Barbara Berrie, a washingtoni National Gallery of Art vezető képrestaurátora elektronmikroszkóp segítségével jött rá, hogy a titok nyitja az üvegpor, amelyet a velencei mesterek a festékhez kevertek, miáltal képeik mintegy belső ragyogásra tettek szert.
A korculai Szent Márk katedrális oltárképéről több évig tartó restaurálás után bizonyosodott be, hogy Jacopo Tintoretto velencei mester Bartolomeo és Jerolim közé saját magát festette meg. Portréin néhol erőteljes pszichológiai elemzés érezhető, idős modelljei révén az élet múlandóságáról beszél (Önarckép, Vincenzo Morosini képmása). A budapesti Szépművészeti Múzeum több képét őrzi, legfontosabb közülük a Krisztus Emmausban.
