Feltehetőleg 445 éve, 1572. június 11-én született Ben Jonson angol költő, író, színész, a Volpone című komédia szerzője.
BEN JONSON: AZ OLVASÓHOZ
Ez a kép, könyvünk metszete,
nyájas Shakespeare-t mutatja be;
tű s élet közt volt a harc,
hogy élethű legyen az arc:
s ha, mint vonását, szellemét
éppúgy rögzíthetné a réz,
a világnak metszet sose
lenne még ily remeke.
de mert ez nincs így, Olvasó,
Arc helyett nézd, mit mond a Szó.
(Fordító: Szabó Lőrinc)
Benjamin (Ben) Jonson körülbelül 1572. június 11-én született Londonban. Lelkész apja még születése előtt meghalt, az ifjú Benjamint kőműves mostohaapja 17 éves korában segédjének fogta be. A vakolókanál elől a seregbe menekült, Flandriában katonáskodott, s csak 1592 körül tért vissza Londonba. Nemsokára megnősült, három gyermeke született, de kettő még igen korán meghalt. A család miatt kenyérkereset után nézett, s csatlakozott egy vándorszínész-társulathoz. Pályafutását a korabeli krónikák így jellemezték: „Szörnyű hangon ágált, s külseje szétzúzott, rothadt almához hasonlított”.
1597-ben ismét Londonban, Philip Hanslowe színigazgatónak kezdett dolgozni. Kezdetnek egy Thomas Nashe-vígjátékot fejezett be, de teljesítményét kevéssé méltányolták: a Titkos Tanács a darabot lázítónak ítélte, s Jonsont néhány hónapra börtönbe zárták. Az erőteljes kritika nem szegte kedvét, egy évvel később hírneves pályatársa, Shakespeare közbenjárására bemutatták az Every Man in His Humour (Ki-ki a maga módján) című vígjátékát, az egyik főszerepét maga Shakespeare játszotta. Jonson kedvező kritikákat kapott, s már a legnagyobbak közt emlegették, amikor ismét bajba került. A nagy hangú, lobbanékony és az italt sem megvető író párbajban megölte egyik színésztársát, amiért ismét börtönbe vetették. Az akasztófát ugyan sikerült elkerülnie, de minden vagyonát elkobozták, s élete végéig viselte a gonosztevők jelét hüvelykujja alá égetve. A börtönben katolizált, ám 12 év múlva megint visszatért az anglikán egyházhoz.
Temperamentumán a börtönévek sem változtattak, kiszabadulása után nem sokkal az úgynevezett „színházháború” miatt került a figyelem középpontjába. 1601-ben bemutatott A fűzfapoéta című szatírájában két jeles írótársát, Thomas Dekkert és John Marstont támadta meg, akik Satiromastix darabjukkal vágtak neki vissza. A torzsalkodás békés véget ért, olyannyira, hogy Jonson később közös darabot is írt ellenfeleivel. Jonson mint Sir Walter Raleigh – Erzsébet királynő kedvenc udvaronca és felfedezője, aki titokban feleségül vette a királynő egyik udvarhölgyét, amiért kitiltották az udvarból egy időre – féktelen fiának nevelője egy évet Párizsban és Brüsszelben töltött, s bőven kivette részét a kalandokból.
1603-ban I. Jakab trónra lépése Jonson életében is fordulatot hozott. Az új király háziszerzőjeként mitológiai témájú zenés-látványos játékokat, masque-okat rendezett, megírta és színre vitte négy legnagyobb, legismertebb vígjátékát és a Catilina-összeesküvésről szóló tragédiáját. Legsikerültebb és máig legtöbbet játszott komédiáját, a Volponét 1606-ban mutatták be. A velencei környezetbe helyezett darab torz tükörben mutatja meg az ember igazi természetét, az önzés, az aljasság, a számítás, a kapzsiság jellemtorzító erejét. A gazdagok szeretik a gazdagságot, és azt hiszik, hogy ha nem gyarapítják tovább, akkor összedől a világ. Erre az emberi gyengeségre épít Volpone, az öreg szélhámos, aki egy váratlan trükköt talál ki, halálára készülő, betegeskedő aggastyánt játszik el, aki szolgája, és egyben ügyes tanítványa segítségével minden lehetőt kicsal az álszent, de a dús örökség reményében bármire képes gazdag velencei polgárokból. Hogy aztán a dolog nem úgy végződik, ahogy eltervezték.
Az eredeti történetet később Stefan Zweig és Jules Romains is átdolgozta, magyarra Illyés Gyula és Vas István fordította le. Több film is készült belőle, s gyakorta szerepel a színházak műsorán. Nálunk először 1930-ban került színre a Magyar Színházban, a főszerepben Csortos Gyulával.
Jonson 1618-ban gyalogszerrel ősei földjére, Skóciába látogatott, s Edinburgh díszpolgárává választották. 1619-ban az oxfordi egyetem magiszteri oklevéllel tüntette ki, s ekkoriban vált az irodalmi élet egyik meghatározó alakjává. Annak ellenére, hogy vitatkozó kedvű, harcias ember volt, hatalmas tábor alakult ki körülötte, s a Mermaid Tavern nevű kocsmában összegyűlő ifjabb költőnemzedék is mesterévé választotta.
1625-ben, I. Jakab halálával azonban szerencsecsillaga leáldozott, az új király nem méltányolta művészetét, és kegyvesztett lett. Drámái sorra megbuktak, elvesztette harmadik fiát is, s 1628-ban szélütést kapott, nem tudott kimozdulni otthonából. Alkotókedve azonban töretlen maradt, angol nyelvtant írt, összerendezte kritikai írásait és naplójegyzeteit. Költőként is jelentőset alkotott, a barokk bonyolultságával szemben a klasszicista formatisztaság jegyében készültek elmélkedő költeményei és epigrammái. Szegényen és betegen halt meg 1637. augusztus 6-án. Ó, páratlan Ben Jonson – hirdeti sírfelirata a Westminster apátságban.
