Masaccio, a korai reneszánsz kiemelkedő firenzei festőjének stílusát kimondottan nem folytatták, de hatása Filippo Lippi, Fra Angelico, Andera del Castagno és Piero della Francesca művein érezhető.
Arezzo tartományban, Firenzétől 65 km-re, Castel San Giovanniban (mai nevén San Giovanni Valdarnóban) 1401. december 21-én látta meg a napvilágot Masaccio, eredeti nevén Tommaso di Giovanni di Simone Guidi.
Apja községi jegyző, anyja kocsmáros lánya volt. Masaccio – a név esetlent, nagyot jelent – nem törődött a külsőségekkel, közönyös derűvel szemlélte környezetét. Nem tudni, hol tanult, e korban a művészeti ismeretek apáról fiúra szálltak, így meglepő, hogy ő is, testvére, Io Sergio is festő lett. Nagyapja kelengyeládákat készített, ezekre képeket festettek, talán az ő révén jutott egy mester műhelyébe.
Giorgio Vasari szerint „tulajdonképpen ő találta fel a festés helyes módját”.
Az első adat róla: 1422. január 7-én belépett a firenzei Arte dei Medici e Speziali nevű szövetségbe, melynek a festőcéh is tagja volt. Eszerint ekkor, húsz évesen már érett festő lehetett. Legkorábbi ismert képe, egy Valdarno melletti templom triptichonja 1422-ben készült, a trónoló Madonnát ábrázolja angyalokkal és szentekkel. Firenzei stíluselemek, valamint Giotto és Andrea Orcana hatása is látszanak rajta, s így nem dönthető el, vajon Masaccio San Giovanni Valdarnóban vagy Firenzében tanult-e. A mű szerkezete összefogott, az alakok élettel teliek és nem idealizáltak. Masaccio ismerhette Donatello korai realista szobrait, s ezekből leshette el az emberi test ábrázolását, a mozdulatok kifejező erejét.
Következő fontos műve a pisai Santa Maria del Carmine templom több táblás oltárképe, 1426-ból, amelyet a XVIII. században szétbontottak és amelynek néhány darabja elveszett, de 13-at különböző múzeumokban azonosítottak. A kompozíció közepén a trónoló Madonna alakja a néző fölé magasodik. Az erősen megvilágított jobb oldal és az árnyékos bal oldal felerősíti a főalak nagyságát. A főkép alatti részlet, a Háromkirályok realista módon ábrázolt alakjai között az adományozók is láthatók. Ragyogó és mély színeivel mindkét kép eltér kora firenzei színhasználatától, a színek valóságközeli hatást keltenek.
Masaccio 1427-ben kezdett főművén, a firenzei Santa Maria del Carmine templom Brancacci-kápolnájának freskóin dolgozni. A Szent Péter életét ábrázoló képeket Masolino kezdte el, de csak a boltozattal és a felső szinttel készült el. 1425 szeptemberében Masolino otthagyta a munkát és Magyarországra ment. Masaccio 1426-ban befejezetlenül hagyta a freskókat, hogy válaszoljon más megbízásokra, amelyek valószínűleg ugyanattól a pártfogótól származtak. Ugyanakkor felmerült az is, hogy Felice Brancacci hanyatló anyagi helyzete nem volt elegendő a további munkák kifizetésére, ezért a festő máshol keresett munkát. Korábban együtt festették a Szűz Mária és a gyermek Szent Annával című képet, s Masaccio már ekkor erősen hatott az idősebb Masolinóra. Lehet, hogy a Brancacci-kápolnára is együtt kaptak megbízást. Sokáig vitatták, ki melyik freskót festette. Ma Masaccio nevéhez kapcsolják a Kiűzetés a paradicsomból, A neofiták megkeresztelése, Az adógaras, a Trónoló Szent Péter, a Szent Péter árnyékával gyógyít, a Szent Péter alamizsnát oszt és a Teofilus fiának feltámasztása című képeket.
Kettőjük különbsége Masolino: Ádám és Éva megkísértése és Masaccio: Kiűzetés című képein érzékelhető. Masolino figurái kecsesek és a képzelet tüneményének látszanak, Masaccio alakjai erőteljesek, valósak és drámaiak, nem kontúrvonalak, hanem a fény és árnyék foltjai láttatják őket, erkölcsi dilemmájukat mozdulataik mutatják.
A szerkesztés és kidolgozás merészsége valamennyi Masaccio-freskót jellemzi, Az adógaras, a reneszánsz piktúra emblematikus képe a leghíresebb. Krisztus és apostolai a földi hatalomnak fizetendő adó jogosságáról vitatkoznak, az alakok súlyos, erős egyéniségek, ókori domborműveket és Donatello-szobrokat idéznek, monumentalitásuk a festészetben előzmény nélküli, arcuk szellemi koncentrációt fejez ki. Jézus a csoport közepén áll, keze Péterével párhuzamosan mutat balra, ahol Péter kiszedi a hal gyomrából a pénzt, amit jobboldalon átad az adószedőnek. A hegyi táj mélységét levegőtávlat mutatja. Az ünnepélyes ábrázolás reneszánsz eszményeket, erényt és emberi tartást testesít meg. Apostolai toszkán parasztok (egyikük talán Masaccio önarcképe), Jézus Masolino finomabb stílusát idézi.
Az alakok valós, korabeli környezetben jelennek meg, a firenzei festészetben először, ezzel szinte felemelte saját és nézői világát a mítoszok szintjére. Masaccio a képet ablaknak tekinti, amely a való világra nyílik, ahol a fény és perspektíva törvényei hatnak – a XIX. századi impresszionistákig ez az európai festészet alapja.
Masaccio utolsó firenzei műve a Szentháromság a Santa Maria Novella templomban. A megfeszített Jézus, a galamb és hátul az Atyaisten boltozatos teremben látható, Mária és Szent János oldalt áll, elöl térdel a két donátor. Vonalperspektívával ábrázolja a kazettás mennyezetet, a sugarak egy enyészpont felé tartanak. Brunelleschi dolgozta ki a módszert, képen Masaccio alkalmazta elsőnek. Az építészeti elemek is Brunelleschi antik hatású épületeit idézik.
Giorgio Vasari számos, azóta elpusztult Masaccio-képet említ. A festő 1428-ban Rómába ment, ahol V. Márton pápa a Santa Maria Maggiore templom Colonna-kápolnája oltárképének elkészítését bízta rá. Csak a Jeromost és Keresztelő Jánost ábrázoló táblával végzett, Masaccio 1428 őszén pestisben meghalt, de nem kizárt, hogy riválisai mérgezték meg. Stílusát kimondottan nem folytatták, de hatása Filippo Lippi, Fra Angelico, Andera del Castagno és Piero della Francesca művein érezhető. A Brancacci-kápolnát tanulmányozta Leonardo da Vinci, Michelangelo, Raffaello is, és a fényhatás szobrászi alkalmazása terén építettek művészetére.
Masaccio, Brunelleschi és Donatello mellett a nagy firenzei triász festő tagja, „inkább megteremtője, mint megújítója a festészetnek” – írta róla Stendhal. Leon Battista Alberti gigászi úttörőnek nevezte, az életrajzíró Giorgio Vasari szerint „tulajdonképpen ő találta fel a festés helyes módját”.
