„Fanyar humora és kesernyés szatírája hasonlóan erősen regényes sajátosság. A temető mögött feltűnik egy kabaré s a kabaré mögött egy temető. Mindég ellentétek” – írja Kosztolányi Dezső arról a Szomory Dezsőről, akit a XX. század elején ugyanúgy éltettek, mint Adyt, Babitsot vagy magát Kosztolányit, mégis magányosan, éhezve halt meg.
„… mindig úgy szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírnám” – mondja Szomory A párizsi regény-ben. Holott ez a vágy – az élet és a mű egységének vágya – Szomory hosszú életében sokszor megvalósulhatott. Megvalósult az életmód különcségében és az írói stílus különösségében, a szokások és az érzések túlfinomult arisztokratizmusában, amelyet Szomory tudatosan vállalt. A szélsőséges magatartás persze mindig támadások céltáblája, Szomory egész életében, de még halála után is támadások kereszttüzében állt, írta Réz Pál az íróról.
Szomory Dezső író, újságíró 1869. június 2-án született Pesten. Eredeti neve Weisz Mór, szerelme, Jászai Mari ennek dallamára alkotta a Szomory nevet. Muzsikusnak készült, a Zeneakadémián tanult – ahol még Liszt Ferencnél vizsgázott – majd tanulmányait megszakítva újságírói pályára lépett. A Nemzet című lapnál Jókai Mór helyezte el, aki korán felismerte tehetségét. Később a Pesti Hírlap és a Pesti Napló munkatársa lett. 1890-ben katonai behívója miatt – mások szerint Jászai elől – Párizsba szökött, ahol beiratkozott a Sorbonne-ra. Tizenöt évig ott, majd Londonban élt, s Oxfordban tanult, a Magyar Hírlap levelezőjeként tartotta fenn magát. Közben több írása megjelent itthon s a Nemzeti Színház is előadta Péntek este, valamint Teréz nővér című darabjait. Első munkái a francia naturalizmus hatását mutatják: az Elbukottak című novelláskötet, s meséskönyve, a Budapesti Babylon.
1906-ban hazatért, és attól kezdve kizárólag irodalommal foglalkozott, a Fidibusz című élclapban pikáns, akkor pornográfnak minősülő folytatásos regényekkel kezdte – emiatt be is perelték. 1908-ban csatlakozott a Nyugat mozgalmához. Első nagy sikere a Nagyasszony, Mária Teréziáról szóló drámája volt, melynek címszerepét régi kedvese, Jászai Mari játszotta.
Az első világháború ellen foglalt állást a Harry-Dorsan Russel a francia hadszíntérről című fiktív frontnaplójával. Színdarabjai a feudalizmussal szembenálló budapesti polgári világot ábrázolják, de annak kicsinyességét és groteszkségét is bemutatják, ironikus hangon: Györgyike, drága gyermek, Bella, Hermelin, Takáts Alice. Stilizált nyelvezetű művei szinte zenei élményt nyújtanak, de az aprólékos naturalizmust, és a szecesszió öncélú túldíszítettségét és modorosságát egyaránt magukba foglalják. Az isteni kert című kötetének novelláiban is ezzel a nyelvvel találkozunk.
Történelmi drámái közül kiemelkedik a Habsburg-trilógia: A Nagyasszony, a Mária Antónia és a II. József, valamint a II. Lajos. E művei laza szerkezetűek, nincs egységes drámai kompozíciójuk, de igen költői alkotások. Szomory, aki a II. Józsefért az Akadémia Vojnits-díját kapta, rendszeresen járt darabjainak próbáira, és a legkisebb változtatás miatt is hisztérikus jelenetet rendezett. Egyébként is nagy pozőr volt, keresetten öltözködött és híres volt mesterkélt viselkedéséről.
1918 decemberében Szomory Dezső, Szép Ernő és Molnár Ferenc bevonásával szervezte meg a Medgyaszay Színház társulatát Medgyaszay Vilma színésznő, zenei vezetőnek Reinitz Bélát nyerte meg. A teátrum – melyben a fellépő művészek Haydnt, Webert, Bartókot, Kodályt adtak elő -, igen rövid életűnek bizonyult, alig egy év után megszűnt.
Pályája kezdetén arisztokratikus konzervativizmus jellemzi, később, az I. világháború, majd az ellenforradalom hatására kritikája élesebbé vált. Emiatt, a „keresztény kurzus” idején számos támadás érte: 1927-ben, a Nagyasszony Nemzeti Színházi felújítása idején szélsőjobb egyetemisták tüntetést rendeztek a „katonaszökevény és pornográf múltú, nyakig szennyben járó zsidó szerző” ellen. Szomory nem vett tudomást a támadásokról, s a premieren megjegyezte: „Mennyi nép… s mind engem akar ünnepelni”. A darabot különben Márkus Emília betegségére hivatkozva, három előadás után levették a műsorról.
Kosztolányi Dezső így jellemzi a Nyugatban: “Íme, ilyen homályos képzet-sor éled bennem, a művészről való regényes és régies fogalom születik újjá, mikor Szomory Dezső művészetéről írok. Hogy zenei emlékek kísértenek, az érthető. Szavai pianissimo- és fortissimo-i leginkább a muzsika hullámaira emlékeztetnek. Írásmodora egyenesen lisztferenci. Ő is ezer változatban, millió ékességgel és dísszel fejti ki egyszerű alaptételét. Maga a mondanivaló, mely végeredményben mindig csak egyszerű tétel, azzal válik tündöklővé, hogy művész veszi a kezébe és a variációk minden gazdagságán át hozza elénk. Páratlan mestere a szavaknak.”
1929-ben írta a Párizsi regény című önéletrajzi művét, mely a századelő francia művészvilágát idézi. A harmincas évek második felétől könyve nem jelent meg, s darabjait sem játszották. A zsidótörvények idején szomoryzmusa miatt másoknál is nagyobb veszélybe került, mert a „Weisz Mór, írói nevén Szomori Dezső” szövegű papírt, ipszilonjának elmaradása miatt nem vette át. 1944. november 30-án Budapesten halt meg lelkileg és testileg legyengülve, éhezve.
„Utoljára Schubert Ernő beszélt vele november 30- ának hajnalán. Füst József naplójából tudjuk meg az ágyúdörgés közben folytatott utolsó beszélgetéseink részleteit:
– Vége nemsokára az egésznek – mondta Szomory Dezső -, én érzem és érzem azt is.
Milyen tehetségtelen … volna meghalni az utolsó negyedórában…
Fél öt tájban megszólaltak a kakasok és megszólalt az író is:
– Subi, hallod, szólnak a kakasok! Ugyan nem igazi kakasok ezek sem, mert itt élnek a szűk udvarokon, de mégis a hangjuk olyan, mint a szabad kakasoké…Ilyenkor én már el szoktam aludni…
Azután bevette az altatót és elaludt. Délelőtt 11 óra tájban még egyszer felkelt. Kicsit dúdolt, majd kinyitotta a konyhaajtót, de mentem be is csukta, mert ott már javában folyt a „lakodalmas főzés, rezesbanda módjára”: – ahogy annyiszor gúnyolta az üres fazekak kongását.
Délután halva találták, ágyán ülve narancssárga pizsamájában monoklival a szemén.
Az orvos megállapítása szerint szívroham ölte meg őt.” (Huszadik század, 1945/OSZK)
