„Lánc, lánc, örök tánc a gyönyör és a gyász, / Egekben, rögökben csak életre találsz.” 80 éve, 1937. április 6-án halt meg Juhász Gyula, a Nyugat lírikusa.
JUHÁSZ GYULA: RÉGI VERSEIM ELÉ
Nem bántanak már engem e bánatok,
Nem az voltam én, aki ma már vagyok.
Egy bámuló őz szeme jobb rokonom,
Mint e tűnődések eltűnt romokon.
Ma már ölelőbbnek érzem a halált,
Mint rég az életet, amely a sírra várt.
Ma már a halál és élet derüsen
Egymásnak örök örömöt üzen.
Lánc, lánc, örök tánc a gyönyör és a gyász,
Egekben, rögökben csak életre találsz.
Nem él, aki fél és balga, ki borús,
Minden jó dalolót öröm koszorúz!
(1918)
Juhász Gyulának, a 20. század ismert, kiváló költőjének nehéz, tragikus sorsa minden versszerető előtt ismert. Hányattatott életét figyelve, joggal kérdezhetjük: milyen viszonyok uralkodhattak a század eleji Magyarországon, hogy egy tehetséges fiatal költő alig tudott tanári álláshoz jutni, hogy a kibontakozásához szükséges, lendületes fiatal éveit eldugott kisvárosokban, távol a nyüzsgő irodalmi élettől kellett eltöltenie.
„Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből fakadó haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében Ady után ő állt a legközelebb a szocializmushoz, és ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki – és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa” – írta Hegedűs Géza.
Juhász Gyula 1883. április 4-én született Szegeden, kispolgári családban. A piaristáknál tanult, első versei 1899-ben jelentek meg a Szegedi Naplóban. Néhány hónapig piarista novícius volt Vácott. 1902-ben a pesti egyetemen magyart és latint tanult, barátja lett Kosztolányi, Babits, Oláh Gábor, titkár volt Négyessy László szemináriumain. 1903-ban a Szeged és vidéke, majd makói és váradi lapok munkatársa volt.
Adyval 1905-ben találkozott, s elsők közt ismerte fel korszakos szerepét. 1906-ban tanár lett a máramarosi gimnáziumban, innen egy idő után eltűnt, öngyilkos akart lenni, majd Léván tanított, de 1907-ben hazatért Szegedre, itt kiadta első verskötetét. Nagyváradon 1908-11 közt tanított, itt a szellemi élet középpontjába került, részt vett az Ady körüli Holnap Társaság szervezésében, az antológia kiadásában. Váradon ismerte meg Sárvári Anna színésznőt, akihez Anna-verseit, szerelmi líránk gyöngyszemeit írta. A Holnap, majd a Nyugat létrehozóinak irodalmi és magánéletbeli barátsága máig kihat a magyar irodalomra. Megnyilatkozásaik gyakran a korszak divatos irracionalista filozófiai áramlataival mutatnak rokonságot, egyes vélekedéseikben pedig néha a kor nacionalista felfogását vallják. Eszmeviláguk ellentmondásainak e levelezés ismeretében való tisztázása egyes műveik problematikus voltának megfejtéséhez is kulcsot adhat. Kedvenc olvasmányaikra vonatkozó utalásaikból világosabbá válnak számunkra a három alkotó eszmevilága belső ellentmondásainak forrásai is.
1911-13 közt a morva határon Szakolca gimnáziumába, majd a makói állami főgimnáziumba helyezték. 1914-ben öngyilkosságot kísérelt meg Pesten, a kórházban kereste fel biográfusa, Eörsi Júlia, utóbb azt állítva: házasságot kötöttek. Ideggyógyintézetben kezelték, de a forradalom előjeleire rendbe jött. Kórházi kezelése – kisebb megszakításokkal – 1917. november közepéig tartott, ám már 1917 áprilisában orvosilag elmebetegnek nyilvánították, , és ekkor vetette papírra ún. Patológika című jegyzeteit. A kezelés során volt együtt az ideggyenge festőművésszel, Gulácsy Lajossal, akihez később csodaszép versét írta, és akit a hozzá legközelebb álló embernek tartott.
„Míg csak neuraszténiásnak tudtam magamat, addig reggel volt a legnyomottabb hangulatom. Igaz, ez most is megvan, de estére valósággal fizikai fájdalmat érzek az agyamban és a szemeim mögött mintha valami nyomás volna.”
Második nagy korszaka alatt vezércikkeiben és verseiben forradalmi várakozásainak adott hangot (Magyar nyár 1918). Az októberi forradalom után a szegedi Nemzeti Tanács tagja, a radikális párt egyik vezetője, a Délmagyarország vezető publicistája lett. A proletárforradalmat Forradalmi kiskátéjával köszöntötte, a szegedi színház direktóriumának tagjaként új műsorpolitikát dolgozott ki, de májusban bevonultak a franciák s Juhászt eltávolították a színháztól, inzultálták is egy gyűlésen.
1921-ben egészségi állapotára tekintettel kényszernyugdíjazták, ami egy időre felszabadította, s jótékonyan hatott lelkiállapotára. Kiszabadulhatott az iskolai robotból (noha politikai szerepe miatt 1921-től tíz évig nyugdíját nem folyósították, ezért verseiből és cikkeiből élt), és újságíróként tevékenykedhetett Szegeden.
JUHÁSZ GYULA: VALLOMÁS AZ ÉLETNEK
Mikor borulásos szemekkel
Kutattam a mélységeket,
Karcsú hidak szélén merengve
Én tégedet kerestelek.
Mikor öreg könyvekbe bujtam
A beteg gyertyaláng alatt,
Kábultan és félig vakultan
Én tégedet akartalak.
Mikor a falnak dőlve némán
Mákonyt kerestem és halált
S nem láttam sorsom semmi célját,
Lelkem a te szavadra várt!
Minden álomban és halálban
És gyűlöletben, végtelen,
Örök vágy fájó mámorával
Szeretlek, hűtlen életem.
25 éves költői jubileumán Móra, Kosztolányi, Babits köszöntötte. Ő ismerte fel József Attila tehetségét az 1920-as évek elején. A húszas évek ezért élete legtermékenyebb időszakának bizonyultak, ekkor vívta meg hősies harcát a hivatalos értékrenddel és kultúrpolitikával szemben. A szociáldemokrata Munka munkatársa, a munkásotthon kulturális vezetője lett. A fehérterrort a sorok közt ítélte el, ahogy előbb a világháborút is. 1928-ban ismét folyósítani kezdték nyugdíját, 1929-ben, majd 1930-ban és 1931-ben is elnyerte a Baumgarten-díjat. A siker megbénította költői lendületét, többször szanatóriumba került, 1929 februárjától újra kezelésre szorult, mégpedig a budapesti Schwarz-féle idegszanatóriumban. Czeizel Endre kórtörténete szerint: „depressziója annyira súlyosbodott, hogy az ágyból sem kelt ki sok napon át, mozdulatlanul feküdt, és beszélni sem igen lehetett vele”. Immár nyolcadszor, ismét mentők szállították a kórházba, miután 1936. májusában gyógyszerekkel öngyilkosságot követett el. Ekkor látogatta meg Szabó Lőrinc, aki így emlékezett vissza: „Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan a falnak fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne lásson, és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani.”
Hazaengedték, ám kedélyállapota nem változott, az állandó gyógyszeres, és ópiumos kezelések hatására szervezete egyre gyengébb lett, végül 1937. április 6-án Szegeden gyógyszerrel vetett véget életének Juhász Gyula. Halálának emlékéül 1937-ben Karinthy Frigyes így írt a Nyugatban:
„Ez az arc egy őrültnek, vagy egy középkori szentnek az arca volt, úgy, ahogy a mult század lélektana azonosította a kettőt. Az első hasonlóságról szólva, például nem tudok elhessegetni egy látomást: a szakállas, belga női krisztust: elbarnult fakeresztek és metszetek ábrázolják, nekem Móra Ferenc mutatott egyet, megdöbbentem, hogy hasonlított Juhászhoz. Viszont tébolydákban való bolyongásaim útján is sokszor találkoztam ezzel az arccal, a boldogtalan skizofréniások közt. Könnyű volna leszögezni, egyszerűen, hogy nem véletlenül töltött annyi időt elmegyógyintézetekben. Hátha még hozzátesszük, hogy többnyire tulajdon akaratából. És mégis, mindezzel a tünettel szemben makacsul ragaszkodtam hozzá, egy életen át, s főként vele szemben, hogy nem volt őrült. Hogy éppenúgy szerepet játszott, tudtán kívül, mint ahogy verseinkben ábrázolunk és idomítunk csodálatos hősöket és vértanúkat. Eljátszotta a verseit. Mindig éreztem ezt, szerettem volna letépni róla a csontjáraforrott álarcot, nem az «igazság» kedvéért, hanem hogy megszabadítsam önmagától, ahogy kínlódik a lárva alatt. Sok öngyilkossága egyikét revolverrel követte el, ott találtam a Rókus hírhedt hatos szobájában, jégtömlővel a szivén. Mikor meglátott, lehunyta a szemét és szóról-szóra ezt mondta, megfelelő hangon: «Itt fekszem, az élet fáradt katonája». Ráordítottam a haldoklóra: «Csirkefogó, ne komédiázz! Nem fogsz meghalni, – értetted? egy ilyen rossz verssor kedvéért, ezt már nem tűröm! találj ki jobbat, akkor beleegyezem». Akkor gyorsan meg is gyógyult, de egy év mulva már a Schwarzerban volt.”
A Nyugat költői közt népi hangja, közösségi mondanivalója határozza meg helyét. Saját hangját Új versek (1914) című kötetében találta meg. Számos régi festőről, szobrászról és íróról írt verses portrét, a magyar história alakjait, több kortársát is megverselte. Szerelmi költészete kezdettől reménytelen vágyakozást fejez ki, az örök Anna csak tárgya volt ennek az érzésnek. A magyarság, a magyar táj és a magyar kultúra kérdései egész életét végigkísérték. Korai írásaiban gyakori az antiklerikális hang, kései lírájában megjelent a vallásos hit.
