„Ne csudálkozzon tehát senki, hogy világ hallatára azt kiáltom: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban!” 210 éve halt meg Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály, felvilágosodásunk nagy költője.
„Elég néhány baráti szó, elég egy „tiszta szív”, hogy kudarcait a költő elfelejtse – írja Bertók László az Így élt Csokonai Vitéz Mihály c. művében. – Egyéniségének teljességében a bánat és a szomorúság mellett az öröm és a vidámság is ott lakozik. A körülmények határozzák meg, hogy ez vagy amaz kerekedik-e felül. Könnyen esik egyik végletből a másikba, de a végleteket egész egyéniségével átéli. Ami elmúlt, azzal keveset foglalkozik. Előrenéz, s a jövőt kiszínezi képzeletével.”
1805. január 28-án halt meg Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály, a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa. 1773. november 17-én született Debrecenben, apja borbély és felcser, anyja szűrszabó leánya volt. 1786-ban anyja elözvegyült, nehezen nevelte fiát, akinek tehetségét a debreceni kollégiumban tanítója, Háló Kovács József fedezte fel.
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY: A BOLDOGSÁG
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.
Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
(1797)
Csokonai II. József halála után írta első közéleti verseit (Magyar Hajnal hasad, A pártütő), a társadalmat bíráló allegóriáit és szatíráit (Az istenek osztozása, Békaegérharc) és szépprózai műveit (A bagoly és a kócsag, A pillangó és a méh). 1790-ben elküldte verseit Kazinczynak, ő további alkotásra biztatta. Dugonics András népiessége is hatott rá, de vonzotta a felvilágosodás: Rousseau, Voltaire, Pope írásait olvasta. A nyugati irodalmat is tanulmányozta, olasz költőket, A természet módszerét, Holbach ateista művét és Metastasiót fordította.
1793-ban tucatnyi saját és fordított színművet küldött a pesti színjátszóknak, köztük A méla Tempefőit. Ebben a magyar kulturális viszonyok elmaradottságát mutatja be, az alcímben summázva véleményét: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon „. Mozart „szabadkőműves” operáját, a Varázsfuvolát is fordítani kezdte Boszorkánysíp címmel. A jakobinusok terveiről Kazinczytól hallott, így születtek bölcselő költeményei (Az estve, Az álom, Konstancinápoly). Ezekben materialista alapon támadja a nép kizsákmányolását, a „denevér babona, bagoly vakbuzgóság” vallását. Finom, rokokó verseit nyugat-európai időmértékes-rímes verselésben írta. Dalstílusa Petrarcától ered, amit klasszikus mitológiával, érzelmes természetábrázolással, vaskos diákhumorral, a népdal egyszerűségével vegyített. Dalai kéziratban s énekelve terjedtek.
1794-ben mint togátus diák a poétai osztályt vezette, szabadban tartott órákat, énekre, táncra, színjátszásra is rávette diákjait – a kollégiumból ezért s tán jakobinus kapcsolatai miatt zárták ki. 1795-ben Pesten Dugoniccsal és Virág Benedekkel találkozott, s egy kötetet összeállított, de nem tudta kiadatni, csak hét verse jelent meg Kármán József Uránia című folyóiratában. A sárospataki jogakadémián tanult, majd a pozsonyi országgyűlésen keresett támogatót művei kiadásához, de csak a maga szerkesztette Diétai Magyar Múzsa füzeteiben tudta őket megjelentetni.
Komáromban, ahol sikertelenül próbált lapot alapítani, találkozott 1797-ben Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő leányával, akit Lillának nevezett, s akibe beleszeretett. A lányt csak úgy ígérték neki, ha állandó megélhetést szerez. Csokonai állást nem kapott, s mire visszatért Komáromba, Lillát máshoz adták. A boldogan induló, de csalódást hozó élményből születtek a magyar szerelmi líra kiemelkedő alkotásai: A Reményhez, A Pillangóhoz, Köszöntő, Egy rózsabimbóhoz.
Ezután egy ideig Somogyban, Nagybajomban élt, itt írta nagy szentimentális ódáit: A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz címmel s népies verseit: Parasztdal, Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, Szegény Zsuzsi, a táborozáskor. 1798-99-ben vetette papírra farsangi vígeposzát, a Dorottyát, számos jellegzetes korabeli figurával gazdagítva irodalmunkat. Csurgón a gimnázium segédtanáraként irodalmat, nyelvet és természettudományt tanított. Két darabot írt itt: a Culturát és Az özvegy Karnyónét, s elő is adatta diákjaival, erősen karikírozott alakjai igen találóak. A dialógusokat csak lediktálta, ez magyarázza laza szerkezetüket és szövegváltozataikat.
Mivel költészetéből nem tudott megélni, mecénásokat keresett: Festetics György és Széchényi Ferenc támogatták őt. Debrecenbe 1800-ban tért vissza, s előfizetőket gyűjtött versei kiadásához. 1802-ben Komáromban kinyomatta életműsorozata első darabját, Ewald Kleist A tavasz című fordításait. További kötetei előszavában stilisztikai, nyelvi és esztétikai nézeteit fejtette ki, de csak a Dorottya jelent meg. Honfoglalási eposz töredékének Kazinczy adott címet: Árpádiász.
Háza leégett, tüdőbaja kiújult, bajait barátsága enyhítette a költő és botanikus Fazekas Mihállyal, Főhadnagy Fazekas úrhoz című verse is utal erre. Ekkori ódája, A lélek halhatatlansága kiemelkedő bölcseleti mű. 1803-ban Bécsben kiadott Anakreoni verseiben a dal, a bor, a nők és a természet szépségéről énekelt. 1804. áprilisban Rhédey Lajosné nagyváradi temetésén A lélek halhatatlanságát adta elő, itt szerzett tüdőgyulladásában halt meg Debrecenben, 1805. január 28-án. Barátja, Diószegi Sámuel búcsúztatta, nekrológját Kazinczy írta.
Sokáig az elfeledett költőink sorában állt, majd népies, romantikus stílusát felfedezte Petőfi és Arany János. Csokonai igazi értékeinek feltárása az ő korukban kezdődött el. De jelentőségét a 20. század elején év a nyugatosok ismerték fel, Ady Endre (saját elődjének látta őt), Móricz Zsigmond „felébresztik” emlékét versekkel, elbeszélésekkel. Tóth Árpád, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Illyés Gyula és mások idézték elveit és alakját. Antifeudális, antiklerikális, materialista elvei, népies és rokokó írásművészete a 19. századi demokratikus-plebejus irodalmi törekvések fő előfutárává teszik.
