Vers a hétre – Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Szerző: Lázár Zsanett / 2013. november 11. hétfő / Kultúra, Irodalom

Csokonai Vitéz Mihály az érzelmek, a szerelem, a boldogság és a sóvárgás költője volt, aki igazság szerint mindig boldogtalan volt a szerelemben. A magyar irodalom egyik legszebb verse, A Reményhez is nagy féltékenységekről és mély szenvedélyről árulkodik.

Múzsák ihlette szerelmes verseikben költőink viselkedésükkel, szerelmes vágyódásaik megjelenítésével sajátos emberi kapcsolatrendszerek megteremtésének lehetőségeit modellezik és mutatják be, s az intim szféra olyan mélységeit tárják fel, melyek mindenkiben ott rejtőznek, csak éppenséggel nem tudják olyan eszközökkel „publikussá” tenni őket, mint amilyenekkel a költészet tárháza rendelkezik.

Csokonai Vitéz Mihály reformált és teremtett, felrázta a magyar költészetet, miközben tisztelettel meghajolt a magyar, a nyugat-európai és a keleti irodalmi hagyományok előtt. Csokonai 1797 márciusában megismerkedett Vajda Juliannával, Lillával, egy gazdag komáromi kereskedő leányával. A boldognak induló szerelem keserű fordulatából született meg a Lilla szerelmi ciklus. Csakhogy a Julianna a költő számára, mint feleség egész kapcsolatuk alatt elérhetetlen maradt, Csokonai bizonytalan egzisztenciája miatt. Hogy mennyire voltak erősek ezek az érzelmek? Julianna, azaz Lilla egész életében, mint múzsa hordozta a szerelmi beteljesülés ígéretét és annak elvesztését. Csokonai képzelete pedig szinte erősebb volt – szerelmi vonatkozásban is – a valóságnál: tudott alakokat teremteni magának, pótlékul a valósággal szemben, ahol sohasem talált magához igazán méltó partnert (kivéve félig-meddig a tragikus hirtelenséggel elveszített Vajda Juliannát. Juhász Ferenc csupa derűvel és fegyelemmel, csupa ellenszegüléssel és akarattal jellemezte Csokonai Vitéz Mihály költészetét. „Csokonai sohasem adta meg magát!”

Minden, a magyar költészet gyöngyszemeit valamilyen szinten ismerő ember találkozott már ezzel a verssel, ezzel a szétválaszthatatlan párossal. A nyomorúságban is felhőtlenül ábrándozó költő számára megtestesült a boldogságkeresés tárgya: Lilla nemessé válik verseiben és csillaggá lesz, majd a valóság kegyetlenül szétveri a magasztosult világot, és a „Főldiekkel játszó / Égi tűnemény,” által kapott szerelem a világ egyik leggyönyörűbb versére ösztönzi, minek fájdalommal telt záró szavai szinte kiszakadnak a költőből „Kedv! Remények! Lillák! / Isten véletek!”