A Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály különös 
ember volt. Csokonai legjobb barátja volt, vérbeli költő, aki úri passziónak nevezte a költészetet, és inkább katonának állt, majd Debrecen város gazdasági és kulturális fejlesztési ügyeit intézte.
„Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!” Úgy is lett. Ha Fazekas Mihály, akkor Lúdas Matyi. Ám Fazekas Mihály valójában jóval több, mint a Lúdas Matyi költője. Fazekas Mihály költő, botanikus, a Lúdas Matyi írója 185 éve, 1828. február 23-án hunyt el Debrecenben.
Pontos születési dátuma nem ismert, de mivel 1766. január 6-án keresztelték meg, feltehetően 1765 utolsó napjaiban született Debrecenben. Apja gyógykovács, azaz állatorvos és lópatkoló volt egy személyben. Fazekas Mihály ugyanabból a félig kézműves, félig értelmiségi polgárrétegből származott, mint Csokonai Vitéz Mihály.
A „cívis” város református kollégiumban, majd 1781-től a teológiai akadémián tanult, itt ismerkedett meg a felvilágosult eszmékkel, és kezdett érdeklődni a természettudományok iránt. Idő előtt elhagyta az iskolát, és tizenhat évesen katonának állt, hét év után hadnagyként, majd főhadnagyként szolgált a Németalföldön, a Rajna-vidéken, Franciaországban, végigküzdötte a moldvai osztrák-orosz-török háborút, kitüntetéseket szerzett, ám megsebesült, ez időben jelentek meg első versei.
„Rám tekintvén édesen”
Megelégelve a háborúskodást 1796-ban lemondott tiszti rangjáról és kilépett a hadseregből, a császárhű lovastisztből a felvilágosodás republikánus követője lett. Hazatért szülővárosába, és élete második felét Debrecennek és a botanikának szentelte, kertjét művelte és a költészetet kulturált emberhez illő passziónak tartotta.
Két egész életére kiható szerelmi élménye is katonaéveire esik. Ruszándát, a „moldvai szép”-et, az egyszerű román parasztlányt a „havasok aljába” szerette meg. A korban elvártaktól eltérően, a rangján aluli lány iránt nem mint egy zsákmányra tekintett, hanem teljes mértékben egyenlőséget érzett a daliás huszártiszt. Ruszánda moldvai szép című költeményében a megénekelt lány nem egy elvont ideálalak, hanem élő egyéniség, aki magán viseli a helyi világ jegyeit.
A költő másik, egész életre szóló nagy szerelme: Ámeli. Francia, flamand, esetleg német lány lehetett, a francia háborúk sodorták őket egymás közelébe. A versekben megjelenő lányalak képe elmosódottabb, mint Ruszándáé, mivel a hozzá írt versek lágyabbak, líraibbak, inkább belső élményeket, érzéseket örökítenek meg. Nem mintha Fazekas testetlen ködképpel helyettesítette volna a valóságos kedvesének alakját. Az öröm tündérsége című verse például elevenen rajzolja meg Ámelit, s az enyelgés mögött élethűen érzékelteti annak virgonc, élénk természetét. 1796 márciusában megjelent Ámelihez című vers már a lány elvesztését siratja, a humor, a derű, az erotika ettől kezdve nem csillan fel a hozzá írt költeményekben. A Végbúcsú Ámelitől írásakor már minden pózt és sablont levetett a költő. Hangnemét a vágyakozás és a megbecsülés itatja át. „Tartózkodásával, egyszerűségével megrázóbb, színesebb költeményt keveset ismerek – írta róla Illyés Gyula. – Megdöbbent és lenyűgöz a látomás, mikor a naphoz hasonlított nő búcsúzásul némán mellét érinti, s aztán elfordul; a kép szinte olajnyomatszerű, itt mégis zseniálisan költői.”
Agglegényként anyjával és húgaival élt, a nősüléstől – feltehetően – boldogtalanul végződött szerelmei tartották vissza. Visszavonultságát baráti köre – meleg barátság fűzte Csokonai Vitéz Mihály költőhöz és Földi János természettudóshoz – enyhítette.
Lúdas Matyi és a természet énekese
Legtöbb verse a hazaköltözés és Csokonai halála (1805) közti esztendőkben született. Ekkor írta népmesei ihletésű, a nemesség és a parasztság ellentétét igen életszerűen ábrázoló, a nemesi pöffeszkedést kifigurázó Lúdas Matyit, amelyet végső, átdolgozott formában 1817-ben adtak ki Bécsben. (Két évvel előtte is publikálták, de a neve nélkül, mert nem ismerték a szerzőt. Végül Fazekas tiltakozására ismét megjelentették, de Magyarországon csak 1831-ben.)
Fazekas Mihály: Lúdas Matyi
(részlet)
A szerző az olvasókhoz
Hajdan ütlekkel magyarázták a mi atyáink,
Hogy mi az alsó rend törvénye? kinél az igazság? –
Aki erősebb vólt, ugyan az kényére bitangolt. –
A lepocsékolt nép dühös indúlatja kanóccal
Adta jelét olykor bosszújának; de oroszlány
Szíve kevésnek vólt, hogy mint Matyi visszapofozza,
Ami goromba csapást vett a zabolátlan erőtől.
(1816)
A tömör, időmértékes verselésű elbeszélő költemény alighanem a kor legmerészebb társadalomkritikája volt Magyarországon: Lúdas Matyi az első paraszt, aki fölényben van a gazdag úrral szemben. A mű nem is maradt visszhang nélkül, a nemesség nagy része „merényletet” látott benne. Míg a nemes Döbrögi hiszékeny, hiú, gőgös, kegyetlen és ostoba, gyáva, addig Matyi nemcsak bátor és furfangos, hanem ügyes is, gyorsfelfogású, kitartó és következetes.
A történet legrégibb ismert változata A nippuri szegény ember meséje, amelyet Kr.e. 704-ben jegyeztek fel Asszíriában. Arab közvetítéssel Spanyolországon át elterjedt az egész európai folklórban. Mivel a nyugati változatok közül a franciák állnak legközelebb a Lúdas Matyi szövegéhez, úgy vélik, hogy Fazekas franciaországi katonáskodása idején ismerhette meg a történetet. De a nyugat-európai változatokból hiányzik Matyi furfangja, ellenben a keleti, csángó variánsokban megvan. Így bizonyos, hogy a mesét Moldovából hozta magával, ahol öt évig katonáskodott, csángó vidéken is hetekig állomásozott, és azt kiegészítette a magyaros csavart észjárással.
A remekmű megírása óta eltelt több mint kétszáz év semmit nem halványított a Lúdas Matyin. A legnagyobb magyar könyvsikerek egyike. Számtalan kiadása, prózai, verses és drámai átdolgozása, filmváltozata, műfordításai a mű erejéről mesél ma is.
Eleinte csak menedék, vigasz számára a kert, a természet. Az évszakok megnyugtató körforgása csendességgel tölti el. Rövidebb remekműveket ír, melyek bizonyítják, hogy lírai munkái is kimagaslóak, élete végére a sztoikus filozófia követőjévé lett (Nyáresti dal, Ki a boldog?, A bölcs). De míg a rokokó hamisítva szépít, túlságosan is feldíszíti az amúgy is tetszőt, s mitológiával népesíti be a tájat, Fazekas, a szabad levegőhöz szokott katona és gyakorlati gazda, hajszálpontosan ábrázol, a költőiséget magából a tárgyból loboztatja ki.
Hangja ezekben a versekben rokon Csokonaiéval; itt látni igazán mennyit tanult tőle. Noha költészete nem ismeri barátja természetleírásának lírai szenvedélyességét, pompát, hiányzik nála minden, ami a díszítő fantázia terméke. De ez a hiány többletet jelent Fazekasnál: közelebb kerül a realista természetlírához. Legkedvesebb témája a zendülő élet, a koratavasz. Ha téli tájat fest is le, mindig ott érezni a közelítő tavasz földszaggal fűszeresedő fuvallatát.
Összegyűjtött költeményei először 1836-ban jelentek meg. Amikor verset már alig-alig írt, vitairatokkal szólt bele az irodalom ügyeibe. 1819-től szerkesztette, jórészt maga írta a Debreceni Magyar Kalendáriumot, amelyben szépirodalmi és ismeretterjesztő olvasmányokat közölt, a célja a tudomány és a felvilágosodás eszméinek terjesztése volt.
A tudós botanikus költő
Csokonai halála után verstermése megcsappant, mindinkább a növénytannak, a természettudományok hazai népszerűsítésének szentelte magát. Mint a Kollégium pénztárosa és a város preceptora, esküdtje sokat dolgozott Debrecen gazdasági és kulturális fejlesztése érdekében.
Sógorával, Diószegi Sámuellel, a hajdúböszörményi botanizáló prédikátorral 1807-ben adták ki Debrecenben a Linné rendszere alapján készült első magyar növényhatározót, a Magyar Füvészkönyvet, a magyar növénytan nyelvét teremtették meg ezzel. 1806-ban lett a debreceni kollégium gazdasági vezetője, majd később Debrecen főpénztárnoka, 1807-től városi esküdt. Megszervezte a debreceni polgárkatonaságot, a városi rendfenntartó alakulatot (mai szóval rendőrséget), melynek a kapitánya volt.
Ő tervezte a később híressé vált debreceni Füvészkertet, amelynek megnyitását azonban már nem érhette meg, 1828. február 23-án akárcsak Csokonai és Földi, ő is tüdőbajban halt meg. Egykori debreceni lakóházánál emléktábla látható, a domborművek jeleneteket ábrázolnak a Lúdas Matyiból, egy pedig őt és Csokonait ábrázolja borozgatás közben. A város szobrot emelt emlékére, sírját a debreceni köztemető őrzi.
