Sokrétű érdeklődésének egyik fontos területe volt az eszperantó iránti rajongása, amit maga is jól beszélt. Rudolf Carnap német származású amerikai filozófus, a logikai pozitivizmus egyik vezéralakja 45 éve, 1970. szeptember 14-én hunyt el.
Egy német kisvárosban, a ma már Wuppertalhoz tartozó Ronsdorfban született 1891. május 18-án. Jénában és Freiburgban az egyetemen matematikát, fizikát és filozófiát tanult, neves oktatók tanítványa volt. Az első világháború alatt besorozták, 1917-es leszerelése után Berlinben a relativitáselméletet tanulmányozta. A háború után Jénába visszatérve doktori disszertációján dolgozott: az 1921-re elkészült Der Raumban a tér fogalmáról értekezett, bemutatta az általa formális, fizikai és intuitív térnek nevezett fogalmak jellegzetességeit és különbözőségeit. Ezután folytatta a fizika filozófiai kérdéseiről szóló kutatásait, Edmund Husserl előadásait látogatta, és levelezést folytatott Bertrand Russell-lel is.
1926-ban a filozófusokból, matematikusokból álló Bécsi Kör alapítója, Moritz Schlick meghívására az osztrák fővárosba költözött, a Bécsi Egyetem tanára lett, és hamarosan a Kör befolyásos személyiségévé vált. A logikai pozitivizmus eszméi elsőként a csoport vitáiban jelentek meg, s ekkor már Carnap gondolkodásának középpontjában is ezek az eszmék álltak. (A logikai pozitivizmus a hagyományos empirizmus – mely szerint kizárólag tapasztalataink révén tehetünk szert ismeretekre – és az elmélet szerepét betöltő modern logika szintézisének tekinthető.) 1928-ban jelent meg első jelentősebb tanulmánya, a logikai empirizmus korai szakaszának meghatározó műve A világ logikai felépítése (Der logische Aufbau der Welt – röviden: Aufbau) címmel. Egy évvel később A logika vázlata (Abriss der Logistik) címmel matematikai-logikai kézikönyvet adott ki. 1930-ban Hans Reichenbach társaságában létrehozta az új tudományos filozófia fórumát, az Erkenntniss című folyóiratot, amely 1940-ig jelent meg.
1931 és 1935 között Carnap a prágai Német Egyetem professzora volt, itt írta meg 1934-ben másik meghatározó művét, a logikai és nyelvfilozófiai problémákat boncolgató A nyelv logikai szintaxisa (Logische Syntax der Sprache – röviden: Syntax) címűt.
1935-ben a nácizmus fenyegetése elől az Egyesült Államokba emigrált, ahol 1941-ben kapott állampolgárságot. 1936-tól 1952-ig a Chicagói Egyetemen tanított, közben a Harvard Egyetem vendégprofesszora is volt. 1938-ban Otto Neurath szociológussal és Charles W. Morris pragmatikus filozófussal létrehozta Az egységes tudomány nemzetközi enciklopédiája című sorozatot, amelyben a tudományfilozófia, a matematika és az empirikus tudományok egyes ágainak filozófiai kérdéseiről értekeztek.
1945-től célja egyre inkább egy formális induktív logikai rendszer megalkotása volt, amelynek elméletét A valószínűség logikai alapjai (Logical Foundations of Probability) című 1950-es művében fejtette ki.
1952 és 1954 között Princetonban, az Institut for Advanced Study munkatársaként valószínűségelméleti kutatásokkal foglalkozott. 1954-ben a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem professzora lett, hátralevő éveiben elsősorban induktív logikájának módosításával, illetve kibővítésével foglalkozott. Sokrétű érdeklődésének egyik fontos területe volt az eszperantó iránti rajongása, amit maga is jól beszélt, részt vett az Eszperantó Világkongresszuson is, és utazásai során is ezen a nyelven kommunikált.
1970. szeptember 14-én halt meg a kaliforniai Santa Monicában lévő otthonában. A logikai pozitivizmus vezéralakjaként és korunk legjelentősebb filozófiai irányzata, az analitikus filozófia egyik megalapítójaként tartjuk számon. Könyveivel a tudományfilozófián kívül leginkább a valószínűségszámítás, a számítástudomány, a logika és nyelvészet területeire volt hatással. A szemiotika és egyes szövegelemző kísérletei révén hatott az irodalomtudományokra is.
