160 éve, 1857. május 2-án hunyt el Alfred de Musset költő, drámaíró, a francia romantika egyik legjelentősebb alakja.
ALFRED DE MUSSET: MÁJUSI ÉJ
(részlet)
A MÚZSA
Költő, fogd lantodat, s adj egy csókot nekem;
a csipkerózsa már érzi, hogy rügye feslik.
Átforrósul a szél; a tavasz itt terem;
hajnalra vár a kismadár, s odatelepszik,
az első zöld bokor hegyébe hirtelen.
Költő, fogd lantodat, s adj egy csókot nekem.
A KÖLTŐ
A völgyet mily homály takarja!
Mintha egy fátylas nő alakja
lebegne az erdő fölött.
A sík felől jött észrevétlen;
átsuhant a tavaszi réten;
különös álomképnek érzem;
enyészik, s már nem látom őt.
(Fordító: Kálnoky László)
1921-ben Kállay Miklós így jellemzi: „Alfred de Musset-et ma már alig ismerik s még ennél is kevesebbet olvassák nálunk. Mig a romantikus Cénacle fejének, Viktor Hugónak óriási olvasó tábora van nálunk, versei még ma is felkapott szavalati darabok, regényei uj meg uj forditásban kerülnek ujabb meg ujabb kiadásra, sőt még egészen elavult, szertalan romantikában tobzódó szindarabjai is megérnek elvétve egy-egy reprizt, addig a társaság dédelgetett ijfu arszlánjának, a daliás és előkelő dandy-költőnek, a szerleem egyik legőszintébb lirikusának neve puszta irodalomtörténeti adattá zsugorodott össze.
Pedig Musset egyik legünnepeltebb költője volt korának. Sikere volt, mint ragyogó gavallérnak és mint merész, az érzelmek romantikus huru hárfáján virtuoz kézzel játszó költőnek egyaránt. Szépsége, előkelő megjelenése eseménye volt a boulevardnak, a nők dédelgették, mikor Tortoni előtt kocsijából kiszállt, valósággal összecsődült a nép, hogy megbámulja ruhái exotikus szabását, mellényei szeszélyes kivágását, és lobogó, művészi kézzel bogozott nyakkendőit.”
Alfred de Musset (teljes nevén: Louis-Charles-Alfred de Musset-Pathay) 1810. december 11-én született Párizsban. Jómódú, előkelő és nagyon kulturált párizsi családból származott, apja, aki maga is verselgetett egykor, nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy fiai a lehető legjobb nevelést kapják. Musset a Lycée Henri IV növendéke volt, s elkápráztatta tanárait és iskolatársait írásművészetével, amelynek darabjai számos iskolai kitüntetést nyertek el. Verselni 14 éves korában kezdett, és már korai verseiben is kiváló formaművésznek mutatkozott.
Még nem volt 20 éves, amikor a Victor Hugo lelkes híveként az író körül csoportosuló irodalmi kör, a Cénacle tagjai közé fogadta. Első verseskötete 1830-ban jelent meg Spanyol és olasz mesék címmel, és azonnal felkeltette az irodalmi közvélemény figyelmét, nem is annyira a tipikusan romantikus költemények, inkább szatirikus hangja miatt. Ebben az időben Musset már nemcsak irodalmi, művészeti körökben mozgott, sokkal inkább a párizsi aranyifjak társaságában mutatkozott, az élet számára egymást követő ünnepnapok sora volt, evéssel, ivással és nőkkel.
Az 1830-as évek elejétől érdeklődése a színház felé fordult, „Shakespeare leszek vagy Schiller” felkiáltással drámaírásba fogott. Első darabja, a Velencei éj azonban csúfosan megbukott az Odéon színpadán, a nézők kifütyülték, Musset pedig megsértődött, s elhatározta, hogy a drámaírást ugyan folytatja, de ezentúl nem a színpad számára, hanem olvasásra ír majd. Így született meg 1832-ben a Színjáték a karosszékből nézve című gyűjteménye, amelynek egyes darabjai a vad, lázongó romantika hagyományait képviselik, mások pedig a shakespeare-i vígjátékok szellemét, hangulatát idézik fel. Musset ösztönös és ugyanakkor nagyon iskolázott tehetség volt, jól ismerte a klasszikus hagyományokat, a romantika minden elemét, szellemes, pergő párbeszédeket tudott írni, igazi érzelmeket tudott megmutatni darabjaiban.
Alfred de Musset elszegényedett grófi család sarja, aki első sikereit követően egy csapásra ünnepelt költő lett. Sainte-Beuve lelkesen magasztalta a „kamasz lángelmét”. „Musset maga a tavasz, a költészet tavasza nyílt ki szemünk láttára”, írta róla, s igyekezett kijátszani Hugo ellen, akit nem állhatott, részben talán azért, mert érzelmi szálak fűzték Hugo feleségéhez, s értesülhetett az alkotó összes emberi gyöngéiről, írja Dániel Anna George Sandról írt memoárjában, így folytatva: „Sainte-Beuve, aki nemcsak tisztelője, hanem barátja, lelki tanácsadója is Sandnak, már régebben be akarta mutatni neki a költőt, de az írónő kitért; Musset „túlságosan világfi”. Lehet, hogy a rossz híre miatt húzódozott tőle. Musset kicsapongó, azt beszélték, hogy ópiumot szív és cinikus. Sandot főként az utóbbi tulajdonság rettentette el; alkatánál fogva ódzkodott a cinizmustól, és rosszízű kalandja Prosper Mérimée-vel még inkább megutáltatta vele.”
ALFRED DE MUSSET: A HOLD BALLADÁJA
(részlet)
A hold a barna éjben
a torony sárgaszín
hegyében
ült, mint a pont az i-n.
Óh hold! tán cérnán enged
egy bús kéz föld iránt
és lenget
s szemközt s profilba ránt?
(Fordító: Tóth Árpád)
1833-tól a Revue des Deux Mondes című folyóirat közölte munkáit, s ennek egyik szerkesztőségi bankettjén ismerkedett meg az ekkor már nem is annyira írásairól, mint szerelmeiről és szabadszelleműségéről híres írónővel, George Sand-nal, aki ugyan közel hét évvel volt idősebb nála, de ez sem lehetett gátja viharos és szenvedélyes szerelmüknek. Musset, aki ekkor már kicsapongó életmódja, s főleg a rendszeres alkoholfogyasztás miatt rossz idegi állapotban volt, azonnal felismerte, hogy Sand egészen más, sokkal erősebb, fajsúlyosabb egyéniség, mint az addigi könnyű nőcskék, akiknek ágyában gyakorta ébredt egy-egy kábult éjszaka után. 1834-ben a szerelmesek városába, Velencébe utaztak, ahol azonban Musset súlyosan megbetegedett, s hosszabb ideig egy Pagello nevű orvos gyógykezelése alatt állt.
A gyógykezelés nem a remélt eredménnyel zárult: Sand szemet vetett az ifjú doktorra, s hamarosan mély szerelembe estek. A nehezen lábadozó Musset érthető módon megrendült, szakított kedvesével, visszatért Párizsba, s megírt néhány egészen fantasztikus művet: a keserű hangú Lorenzaccio című történelmi tragédiát, amelyet egyes kritikusai a „francia Hamlet”-nek is neveznek, a Fantasio és a Nem lehet a szerelemmel játszani című, a legmélyebb reménytelenség hangján megszólaló drámákat, 1836-ban pedig főművét, A század gyermekének vallomása című önéletrajzi regényét, amely őszinte kor- és kórképet fest nagy tettekre hivatott, ám reményét vesztett, tehetetlen nemzedékéről. Ugyanebben az időszakban keletkezett Az éjszaka című lírai ciklusa is, amelyben szenvedéllyel és ékesszólással öntötte versbe a szerelmi csalódás kiváltotta heves, kavargó érzelmeit.
1837-től Musset egyre búskomorabbá vált, lelki szenvedéseit az alkohol és az életében egymást váltó nők csak időszakosan enyhítették. Már csak szükségből írt, ha elfogyott a pénze, a Revue des Deux Monde közölte alkalmi verseit, újságcikkeit, elbeszéléseit.
1838-tól könyvtárosi álláshoz is jutott az egyik minisztériumban, szinte jelképes fizetésért, amiből épp csak a legszükségesebbre futotta. 1845-ben megkapta a Becsületrendet, nem sokkal ezután pedig egy neves színésznő Musset drámái olvasása közben felfedezte, mennyi szellem, erő és tűz van darabjaiban, milyen kimunkáltak a jellemek, milyen jól megírtak a párbeszédek, s kiharcolta, hogy a Comédie Francaise bemutassa a Marianne szeszélyei című drámát. A bemutató nagy siker, Musset pedig egy rövid időre ismét felkapott szerző lett.
Rajongtak érte a nézők, a színházi emberek, az irodalmi szalonok, sorra mutatták be korábbi darabjait is, s 1852-ben a Francia Akadémia is tagjává választotta. E másodvirágzás azonban nem tartott sokáig, Musset már nem írt többé, szinte teljesen visszavonult a Comédie Francaise közelében lévő lakásába. Számos testi nyavalya gyötörte, a szíve is gyengélkedett, érszűkülettől szenvedett. Párizsi otthonában hunyt el 1857. május 2-án. Utolsó útjára mintegy harminc ember kísérte el a Pere Lachaise temetőbe, ahol sírja – akaratának megfelelően – egy szomorúfűz alatt kapott helyet.
