Dosztojevszkijnél a bűn, a bűnhődés és a megbocsátás mindig jelen van. Az író nehezen viselte a ki nem érdemelt figyelmet…
Egy rendőr utánament a tettlegesen bántalmazott írónak, és a neve iránt érdeklődött. Dosztojevszkij szerette volna meg nem történtnek tudni az ügyet, s így szólt:
– Mire jó ez? Nem akarok panaszt tenni.
A rendőr határozottságára végül is kénytelen volt bemondani a nevét és lakcímét. Tárgyalásra került sor, és a kitűzött napon az író megjelent a bíró előtt.
– Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij sértett – szólt ünnepélyesen a bíró -, tehát ön nem emel panaszt Jegrov polgár ellen?
Dosztojevszkij csendesen szólt:
– Nem, mert lehetetlennek tartom, hogy valaki ép ésszel megüsse embertársát. Csak beteg ember teheti azt. A beteg embert pedig kórházba kell küldeni, és nem börtönbe. Hallottam továbbá, amint mondta, hogy „a jóllakott nem hisz az éhes embernek”. Ő tehát éhes volt, márpedig az érthető, hogy egy éhes embert elfog a harag, ha kérését nem teljesítik. Ennek az embernek a dühe egy ökölcsapásban csillapult le, az pedig csak a véletlen játéka, hogy én kaptam e csapást…
A bíró azonban másként látta a történteket, s így válaszolt Dosztojevszkij szavaira:
– Mégiscsak le fogjuk csukni azt az embert!
Az író megadta magát:
– Az már az ön dolga. Csak arra kérem még, hogy ezt a három rubelt kiszabadulásakor adassa át neki.
Megjegyzés: az anekdota előzménye Anekdota estére – Egy ökölcsapás története címen olvasható.
