Victor Hugo ifjú korában egyszer Párizs egyik főterén sétálgatott…
Egy hirtelen keletkezett szélroham lefújta a kalapját. Hátrafordult, és látta, hogy a kalapot a szél sebesen karikázva viszi a járdán. Fogta magát, és utána rohant. Már éppen hogy elérte, amikor egy újabb szélroham tíz méterrel tovább vitte a kalapot, míg végre egy lámpaoszlopban megakadt.
Hugo ekkor odarohant, és boldogan felkapta.
Egy férfiú, aki éppen akkor érkezett – ugyancsak futva – oda, szó nélkül kivette a fiatal író kezéből a kalapot, és lihegve így szólt:
– Nagyon le vagyok kötelezve önnek, uram. Nagyon szépen köszönöm.
Hugo csodálkozása nem ismert határt:
– Hogyan? Miért?
A férfi örömmel törölgette a piszkot a kalapjáról:
– Ez a kalap az enyém.
Hugo megrökönyödve kérdezte:
– Hát akkor hol van az én kalapom?
A boldog kalaptulajdonos elnevette magát:
– A kalapja? Zsinóron függve lóg a hátán.
