Tersánszky Józsi Jenő bemutatkozása szinte tökéletes…
A néhai Palermó-kávéházban, a Kabos Ede-asztalnál ismerkedtem meg Kaffka Margittal. Ez 1910-ben vagy 11-ben volt.
Ha tettem rá egyáltalán valami benyomást, az alig lehetett kedvező. Ugyanis a következő történt.
Hogy a jeles írónő előtt a modern irodalomban való készültségemmel fitogjak és hogy egyúttal valami kellemeset mondjak neki, hát elkezdtem előtte magasztalni egy verset, amit régebben a Hét-ben olvastam tőle.
Eddig rendben lett volna.
De Kaffka Margit mindjárt examinálni kezdett, hogy melyik verse volt az?
– A címét elfeledtem… valami izé… – nyögök ottan.
– Na, de tud talán idézni a tartalmából pár sort? – firtatja Kaffka Margit.
– Hogyne! – mondom. – Egy sellőről szól a vers, aki a tenger mélyén fekszik korallpalotában, hullámvánkoson…
– Hogyan? – hökken meg erre Kaffka Margit. – Tengeri sellő? Tőlem a Hétben, régebben? Várjon csak!
És Kaffka Margit erősen gondolkodik, hogy őneki egy régebbi verse egy tengeri sellőről szóljon.
Ekkor végre nekem eszembe jut a vers címe:
– Undine!
Máig sem tudom, hogy ez a név egy görög najádé, amit Undiné-ne kell kiejteni, vagy egy francia hableány, aki csak úgy érti meg, ha Ünden-nek szólítják, vagy pedig csak a vers szerzője találta ki ezt a tündérnevet… elég az hozzá, hogy ez a gyalázatos vízi-némber iszonyúan blamált engem.
Ugyanis kiderült, hogy ezt a verset nem Kaffka Margit írta, hanem – ha szabad ezt a kifejezést használnom itten és egyáltalán az irodalomban -, hát a verset Kaffka Margit legkomolyabb női riválisa írta.
És én előbb ezt a verset agyonmagasztaltam Margit asszony előtt.
El lehet képzelni, hogy ez nem valami kedvező szituáció arra, hogy az ember egy hölgykollégával megkedveltesse magát.
De hát Kaffka Margit egy rezignált legyintéssel elintézte a dolgot és később sem dörgölte az orrom alá ezt a beköszöntő ostobaságomat, mint értő, aranyszívű teremtés.
Forrás: Tersánszky J. Jenő: Kaffka Margit. Elmondtam a Nyugat-Barátok Körében, Nyugat, 1931
