Amikor éppen nem alkohol- és ópiummámorban szédelgett és nem a nők után futott, Charles Baudelaire fanyar humorú, éles kritikákat írt festményekről és művészeikről, egyéb írói tevékenysége mellett. Az ifjú Manet is rettegett a kemény hangvételt is megengedő költőtől, találkozásuk mégis meglepetéssel szolgált.
1858-ban egy szép este a még útját kereső Édouard Manet-t bemutatták egy sima arcú, gúnyos mosolyú férfinak, akinek koromfekete, mágneses hatású, lángoló szemét különös lázzal ragyogtatta az éter – meg az ópium: A romlás virágai költőjének. A sokat támadott verskötet miatt pont egy éve állították bíróság elé „istenkáromlás” és „erkölcsgyalázás” vádjával a szerzőt, Charles Baudelaire-t.
– Milyennek lát a festő, Manet? – kérdezte kissé felhúzott szemhéjjal Baudelaire, hátha bele tud kötni a válaszba.
A festő azonban a külső vakolatot lekaparva az egész embert látta: az első, amire Manet felfigyelt, hogy Baudelaire roppant mesterkélten öltözködött, kenceficézte az arcát, keze feltűnően kicsi és ápolt, aranygombos, kék zubbonyt viselt, nyakában pedig azt, amit a Goncourt fivérek „guillotine-öltözet”-nek neveztek: hatalmas, patyolatfehér, kihajtott gallért, alatta pedig széles, fekete nyakkendőt.
A korkülönbség ellenére – Manet huszonhat éves, Baudelaire harminchét – a festő és a költő között nyomban rokonszenv támadt.
– Vastag réteg takarja – mondta Manet Baudelaire-ről, az arcát fedő festékre utalva -, de mennyi tehetség rejlik az alatt a réteg alatt!
A festő és a költő összebarátkozott és kapcsolatuk életük végéig megmaradt.
