Darvas Szilárd egyszer egy barátjánál tett látogatásáról számolt be, aki a gyermeknevelési módszeréről tartott neki kiselőadást.
A Guzlica nevű barát szerint tilos a gyereket megütni, és nincs rossz gyerek, csak rossz pedagógus. Jenőke, a hároméves kölyök mintha megértette volna, miről beszél az apja, kivett a szemetesvödörből egy marék szemetet és Darvas Szilárd kávéjába szórta.
– Hülye bácsi, hülye bácsi – tette hozzá, és kiöltötte a nyelvét.
– Ne vedd észre! – suttogta Guzlica. – A gyerek csak produkálni akarja magát.
Erre a végszóra a gyerek egy kancsó vizet öntött az apja nyakába. Ezt már Szilárd nem állhatta meg szó nélkül:
– Ejnye, Jenőke… – kezdte szemrehányóan, de a barátja leintette: – A gyerek ma egy kissé rapszodikus, ilyenkor az érzelmeire szoktam hatni, amitől olyan lesz, mint a kezes bárány. Figyelj csak!
Ezzel Guzlica tenyerével elfedte az arcát és keserves sírásra fakadt: – Jenőke megütötte az apukáját! Az apukának most nagyon fáj a szíve! Jenőke egy darabig nézte az atyját, majd teljes erejéből sípcsonton rúgta.
Guzlica elkékült a fájdalomtól, de azért tovább marháskodott:
– Most meg is rúgta az ő jó kis apukáját a rossz Jenőke. Nem is marad vele az apukája, világgá megy és keres magának egy másik kisfiút.
Úgy látszik, Jenőke ennek még a gondolatától is megborzadt, mert felkapta a piszkavasat és jó nagyot ütött Guzlica fenekére. A kiváló pedagógus ezután valóban bőgött, mint a tehén, de Jenőke tovább verte, mint a répát.
– Ezt már nem bírtam tovább nézni – fejezte be a történetet Darvas –, térdemre fektettem Jenőkét, és mellőzve minden kerülő utat, egyenesen a fenekén keresztül beszéltem a lelkére. A gyerek csodálatosképpen megnyugodott, leült a földre és játszani kezdett. A barátom fájdalmasan nézett rám és így szólt: „Lehet, hogy egy életre szóló defektust idéztél elő benne”.
Forrás: Kalmár Tibor: A nagy nevettetők, Kossuth Kiadó
