William Shakespeare tisztában volt önnön drámaírói tehetségével, amit mérhetetlen tudásvágya és lelkesedése egészített ki. A közízlést követte, miközben maga is alakította azt.
Minden más kortársánál több ízben, tíz drámában dolgozta fel az angol történelem eseményeit. A téma nem lehetett közömbös számára. Fantáziája és a kor elképzelései együtt színezték a múltat. Furcsa egybeesés, hogy a történelmi darabok sikere addig tartott, amíg Shakespeare a műfajban alkotott.
Shakespeare elismertségét jól jelzi Spencer egy 1591-es verse, melyben a drámaírót dicséri, miután megtekintette a a Viszály és az Igazság tragédiája című Shakespeare-darabokat. Milyen név hangozhatna még fennköltebben, mint a „shake-speare”, azaz lándzsaforgató?
Nem egy modern értelemben vett szabadúszó volt, hanem régi társait ismerte és követte az egymásból kinövő társaságok láncolatában. Társaihoz ragaszkodott, kiállt értük a feljebbvalói előtt is, ódzkodott a változásoktól, s mindig mindenhol erejét megfeszítve dolgozott.
