„Igaz; megjavulni soha sincs késő, amíg az emberben megvan a kellő értelem, hogy kívánja, s az erő, hogy végre is hajtsa a szándékát.” Az Agnes Grey és a Wildfell asszonya írója, a lány, aki korát megbotránkoztató témáról mert írni, Anne Brontë 165 éve hunyt el.
A három lány, Charlotte, Emily és Anne és bátyjuk, Branwell Brontë szegényes gyermekkoruk feledtetésére sajátos mesevilágot álmodtak maguknak, romantikus történeteket írtak és meséltek egymásnak, képzeletjátékokat játszottak, Emily versei a mesebeli Gondal királyságról szóltak.
1845-ben Charlotte felfedezte Emily néhány, jelentős költői tehetségről tanúskodó versét, s kezdeményezte húgainak, Emilynek és Anne-nek, hogy közös verseskötetet jelentessenek meg, természetesen álnéven. Ez egyrészt a diszkréciót segítette, másrészt a kritikusok nőkkel szembeni előítéleteit próbálta kiküszöbölni. A kötet Currer, Ellis és Acton Bell versei címmel meg is jelent, ám nem aratott sikert, mindössze két példány kelt el belőle. A lányokat azonban nem csüggesztette az érdektelenség, s 1847-ben megjelent egy-egy regényüket tartalmazó kötetük, benne az Üvöltő szelek.
Az ibolyakék szemű, finom vonású, majdnem áttetsző bőrű Anne Brontë, akinek „szép világosbarna haja csigákban omlott a nyakára”, szinte mindig mindenhol a csendes visszahúzódást választotta. Míg Charlotte és Emily elemében voltak, minden ösvényt, zugot, hasadékot, növényt és virágot ismertek, és meghökkentően jó barátságot ápoltak az állatokkal.
A Brontë család szemében nyilvánvalóan Branwell volt a fő zseni, az egész család fenntartás nélkül csodálta. Emily és Anne Byron példáján felbuzdulva kezdtek közösen naplót írni. 1834. november 24-én rövid, szaggatott mondatokban örökítették meg a nap eseményeit, titkos vágyakat: „Anne és én azt mondjuk, szeretnénk tudni, hogy milyenek leszünk, hol leszünk 1874-ben, ha minden jól megy. Akkor én ötvenhét, Anne ötvenöt, Branwell ötvennyolc, Charlotte ötvenkilenc éves lesz. Remélem, jól leszünk valamennyien.”
1848 júliusában Newby kiadta Anne A Wildfell Hall bérlője (Wildfell asszonya) című új regényét, és rögtön a nagy New York-i cég, a Harper Tetvérek figyelmébe ajánlotta — azzal, hogy az Angliában bestsellerré lett Jane Eyre szerzőjének, Currer Bellnek új műve, nem ez volt a kiadó első ilyen trükkje. A regénnyel Anne megpróbált kilépni személyes élményeinek a világából, s társadalmi téren elég messze kalandozott attól, amit ismert. Egészen biztos, hogy Anne kortársainak nagy részét rendkívül izgatta az arisztokrácia zárt világa, amiről a középosztályhoz tartozók is csak olvashattak — de azt annál többet –, s ahová bejutni a kívülállók nagy részének hő vágya volt. Csakhogy a kemény kritikai vonal mellett Anne nem tudott a regényekből szerzett ismeretek alapján írni, képzelete pedig nem volt elég erős, hogy azt ismeretlent teljesen hitelesen meg tudja idézni.
„…megpillantottam egy feketébe öltözött, magas, előkelő nőalakot. Arcán olyasmi tükröződött, ami, ha egyszer látta az ember, arra késztette, hogy ismét szemügyre vegye. Haja hollófekete volt, hosszú, fényes csigákba fésülve… arcbőre tiszta és sápadt; hosszú, fekete pillái elfedték szemét, szépen kirajzolt szemöldöke azonban kifejező volt; boltozatos homloka értelemre valló, orra tökéletes sasorr, arcvonásai hibátlanok – csak az orcája és a szeme volt kissé beesett, ajka pedig, noha szép vonalú, kissé keskeny, szorosra zárt, ami, úgy véltem, nem vall nagyon engedékeny vagy nyájas kedélyre…” – ilyennek ismeri meg a wildfelli kastély titokzatos úrnőjét az ifjú és kissé komolytalan kisbirtokos, Gilbert Markham.
Az alkoholizmust és a házastársi erőszakot feltáró megrázó szenzációs történet, a Wildfell asszonya megjelenésekor a kritikusok botrányt kiáltottak. Ennek ellenére a könyvet szétkapkodták, s a második kiadáshoz írt Előszóban az Acton Bell álnéven publikáló írónő megvédte magát a kritikusokkal szemben — fejükre olvasva a regényírói erkölcsi kötelességét, miszerint úgy kell ábrázolnia „az erkölcsi vétket és a bujaságban vétkes jellemeket…, amilyenek a való életben”.
A nő-problémákat ábrázoló Wildfell asszonya erőteljes portrét rajzol egy fiatal nőről, aki György régensherceg uralkodása idején feleségül megy egy kicsapongó életű férfihoz, majd vallási kötelességtudatból próbálja jobb útra terelni urát, hogy végül elszökjön tőle, nehogy közös fiuk is az apa romlottságának áldozata legyen.
A többnyire Helen Huntingdon szemszögéből, leveleken és naplójegyzéseken keresztül feltáruló történet — melyben a férj szexuálisan durván kihasználja feleségét — olyan korban játszódik, amikor a férjes asszonyokat kevés jog illette meg Angliában. May Sinclair regényírónő 1913-ban ezt így fogalmazta meg? „Amikor Helen hálószobájának ajtaja bevágódott férje előtt, az végigvisszhangzott az egész viktoriánus Anglián” – s e visszhangot a mai olvasók is hallják.
