„Rendkívül sok életkedv is van bennem, erősnek és kitartónak, szabadnak és fiatalnak érzem magam. Boldog voltam, amikor először döbbentem rá erre, s tudom, nem egykönnyen törnek majd meg azok a csapások, amiket minden embernek el kell viselnie.” Anne Frank naplója.
„A Robben Island-i börtönben néhányan elolvastuk Anne Frank naplóját, és rengeteg bátorságot merítettünk belőle.” Nelson Mandela
Anne Frank 1942. június 12-e és 1944. augusztus elseje között vezetett naplót. Életéről naplója vall, halála körülményeiről egy újságíró, Ernst Schabel tovább nyomoz. Anne Frankfurt am Mainban született, de a fasizmus uralomra jutása után, 1933-ban szüleivel Amszterdamba emigrált. A náci zsidóüldözés miatt két évig 1942–1944-ben nyolcadmagával egy amszterdami ház rejtekében bujkált. Egész idő alatt naplót vezetett, mindaddig, míg fel nem jelentették és el nem hurcolták őket. Anne Frank Bergen-Belsenben, a koncentrációs táborban halt meg 1945. március ?-án. Egy volt lágertársa, a ma Svédországban élő Margita Pettersson asszony így emlékszik vissza a tizenhat éves lány halálára:
Halott nővére mellett feküdt, próbáltam erőszakkal belédiktálni néhány falatot, de hiába. Emlékszem, egyik nap azt mondta: ’Kérem, ne adjon többet enni. Nem bírok tovább élni.’ – másnap meghalt.
Anne Frank: Anne Frank naplója
(részlet a könyvből)
1944. július 15, szombat
Drága Kittym!
Egy könyvet kaptunk kölcsön a könyvtárból; a következő merész címe van: Mi a véleménye a modern fiatal leányról? Ma én is erről a kérdésről szeretnék írni Neked.
A könyv írója ugyancsak bírálja a mai fiatalságot, de azt azért nem állítja, hogy a fiatalok semmire se jók. Ellenkezőleg, az a véleménye, ha akarnák, felépíthetnének egy jobb és szebb világot, hiszen erre megvan minden lehetőségük. De a mai fiatalság felületes, s nem látja meg az igazi szépséget.
A könyv egyes részeinél úgy éreztem, hogy az író kritikája nekem szól. Éppen azért kitárom előtted a lelkem s védekezem a támadás ellen.
Van egy feltűnő jellemvonásom, amit bizonyára mindenki észrevesz, aki hosszabb ideje ismer: az önkritikám. Úgy megfigyelem minden tettemet, mint egy kívülálló. Ilyenkor elfogulatlanul és feddően állok szemben a mindennapi Annéval s figyelem, mit csinál jól, mit rosszul. Ettől az „önmegfigyeléstől” sose tudok szabadulni. Minden kimondott szó után rögtön tudom: „Ezt másképp kellett volna”, vagy: „Ezt helyesen mondtad.” Sokszor megbírálom magam s mindjobban belátom, mennyire igaza van apának, amikor azt mondja: – Kell, hogy minden gyerek maga nevelje magát. – A szülők csak jó tanácsot adhatnak és irányíthatnak, de a jellemét mindenkinek magának kell kialakítania.
Rendkívül sok életkedv is van bennem, erősnek és kitartónak, szabadnak és fiatalnak érzem magam. Boldog voltam, amikor először döbbentem rá erre, s tudom, nem egykönnyen törnek majd meg azok a csapások, amiket minden embernek el kell viselnie.
De hát erről már többször beszámoltam. Most még visszatérek az „apa meg anya nem ért meg engem” című fejezetre. Apám és anyám mindig nagyon kényeztettek, szerettek, gyámolítottak és mindent megtettek, ami tőlük telt. És mégis hosszú ideig magányosnak, kiközösítettnek, elhagyatottnak éreztem magam. Apa mindent elkövetett, hogy megnyugtasson, de hiába. Magam gyógyultam ki belőle, magam jöttem rá, milyen helytelenül viselkedem.
Vajon miért nem támaszkodhattam apámra ebben a küzdelemben, s miért nem találta meg a hozzám vezető utat? Apámnak, azt hiszem, rossz volt a módszere. Állandóan úgy kezelt, mint egy gyereket, akinek át kell esnie a kamaszkor válságain. Ez elég furcsán hangzik, ugye, hiszen apa mindig komolyan éreztette velem, hogy értelmesnek tart. De egy valamit elmulasztott: nem gondolt arra, hogy elsősorban a lelki válságommal kell megbirkóznom. Hallani sem akartam „a korommal járó nehézségekről”, „más lányok hasonló bajairól!”, s arról, hogy az „majd elmúlik”. Szerettem volna, ha nem kezelnek úgy, mint a többi lányt, hanem kizárólag mint Annét. De Pim ezt nem értette meg, én pedig nem lehettem közlékeny olyan valakivel, aki önmagáról szintén nem beszél. Pim elhallgatta a saját bajait, így hát én sem bíztam rá a titkaimat.
Pimnek az az álláspontja, hogy neki is voltak valaha hasonló válságai, de akármennyire is szeretné, idős ember és apa létére nem játszhatja életemben a barát szerepét.
Elhatároztam tehát, hogy életfelfogásomat és alaposan átgondolt szemléletemet nem közlöm mással, csak a naplómmal és hébe-hóba Margot-val. Apa elől eltitkolom a lelkiéletemet, nem beszélek neki az ideáljaimról. Szántszándékkal elidegenedtem tőle.
Csak érzéseim szerint tudok cselekedni. Így kívánja meg a nyugalmam. Teljesen elveszteném a nyugalmamat és az önbizalmamat – pedig keservesen szereztem meg – ha ismét kritizálnák a csacsiságaimat. Ezt még Pimtől sem tűrném el, bármily kegyetlenül hangzik is, mert nem avattam be a lelki életembe, sőt ingerültségemben gyakran el is taszítottam magamtól.
Már többször szeget ütött a fejembe: miért is van Pim terhemre? Alig tudok vele tanulni, kedveskedéseit mesterkéltnek érzem, szeretném, ha békén hagyna s legszívesebben arra kérném, hogy kissé hanyagoljon el, amíg meg nem nyugszom. Nyilván, mert még mindig bánt a lelkiismeret a csúnya levél miatt, amit egyszer izgalmamban írtam neki. Ó, de nehéz mindenért szilárdan és bátran helytállni.
De mégsem ez volt a legnagyobb csalódásom. Még ennél is jobban rágódom Peter miatt. Tudom, én hódítottam meg őt és nem ő engem. Eszményképet alkottam róla, a csendes, jó érzésű, kedves fiút láttam benne, akinek szeretetre és barátságra van szüksége. Kerestem valakit, akivel mindent megbeszélhetek, kerestem a barátot, aki megmutatja nekem a helyes utat. Nagy nehezen elértem a célom, s lassan, de biztosan megnyertem magamnak. Amikor végre összebarátkoztunk, akarva, nem akarva olyan bizalmas viszonyba kerültünk, amiről később beláttam, hogy helytelen.
A legkényesebb dolgokról is beszéltünk, de arról, amivel a szívem csordultig van, a mai napig hallgattam. Még most sem vagyok tisztában Peterrel. Nem tudom, hogy felületességből vagy elfogultságból tartózkodó-e velem szemben. De ettől eltekintve, nagy hibát követtem el, amikor teljesen kikapcsoltam a barátkozásnak egyéb lehetőségeit s intimitásokkal igyekeztem hozzá közeledni. Peter szeretetre vágyik s érzem, hogy napról napra jobban szeret. Őt kielégítik a találkozásaink, de bennem csak felébresztik a vágyat, hogy újra meg újra megpróbáljak a lelkére beszélni. És mégsem merem felvetni azokat a problémákat, amelyeket oly nagyon szeretnék. Peternek sejtelme sincs róla, mennyi erőfeszítésembe került, amíg meghódítottam. Most viszont inkább ő ragaszkodik hozzám, s egyelőre nem tudom, hogyan szakíthatnék vele és hogyan állíthatnám a saját lábára. Mert gyorsan ráeszméltem, hogy ez a barátság nem nekem való, de igyekeztem őt legalább kigyógyítani a kishitűségből, meg akartam vele értetni, hogy becsülje meg a fiatalságát.
„A fiatalok voltaképpen jobban magukra vannak utalva, mint az öregek.” Valahol olvastam ezt a mondatot s úgy érzem igaz.
Vajon itt, a hátsó traktusban, kiknek rosszabb a helyzete? A felnőtteknek vagy nekünk fiataloknak? Kétségtelenül nekünk. Az idősebbeknek mindenről megvan a véleményük s mindig tudják, hogyan cselekedjenek. Nekünk sokkal nehezebb kitartani a nézeteink mellett olyan időkben, amikor minden idealizmust a sárba taposnak és kipusztítanak, amikor az embereknek csak a legvisszataszítóbb tulajdonságait látjuk, s megrendül az igazságba, a jogba és Istenbe vetett hitünk.
Aki még ezek után is azt állítja, hogy itt a hátsó traktusban az idősebbeknek rosszabb a helyzetük, mint nekünk, bizonyára nem gondol arra, hogy mennyivel súlyosabban érintenek bennünket a felmerülő kérdések, azok, amelyeknek a megoldásához még túlságosan fiatalok vagyunk. Pedig oly közel kerülnek hozzánk, hogy előbb-utóbb azt képzeljük, már meg is tudjuk oldani. De ezek a megoldások többnyire helytelenek és így ki kell őket javítanunk. Ezért oly nehéz a mi életünk a mai időkben: még alig ismertük meg ideáljainkat, álmainkat, vágyainkat, s máris letöri, sőt gyökerében sorvasztja el őket a szörnyű valóság.
Csoda, hogy még nem adtam fel a reményt, hiszen minden oly valószínűtlennek és megvalósíthatatlannak tűnik. És mégis, mindezek ellenére ragaszkodom ideáljaimhoz, mert még mindig hiszek az emberi jóságban. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy a világon minden halálba, nyomorba, zűrzavarba torkollik. Látom, amint a pusztulásból lassanként újra felépül a világ, hallom a közeledő égszakadást, amely végül is elpusztít bennünket, együtt szenvedek sok-sok millió emberrel. És mégis, ha felnézek az égre, úgy érzem, hogy jóra fordul minden, elmúlik ez a szörnyűség, s megint béke és nyugalom lesz ezen a világon.
De addig féltve őrzöm az álmaimat s remélem, talán megvalósulnak egyszer.
Anned
1944. július 21, péntek
Drága Kittym!
Már megint reménykedem. Végre minden jól megy. Jól, sőt kitűnően! Micsoda bomba hírek! Hitler ellen merényletet követtek el, de ez egyszer nem a „zsidó kommunisták” vagy az „angol kapitalisták”, hanem egy német tábornok, egy gróf s méghozzá fiatal ember. Sajnos az „isteni gondviselés” horzsolások és kisebb égési sebek árán megmentette a „Vezér” életét, csak közvetlen környezetében halt vagy sebesült meg néhány katonatiszt és tábornok. A főbűnöst agyonlőtték.
Kell-e ennél jobb bizonyíték arra, hogy sok száz tiszt és tábornok utálja már a háborút, s Hitlert a pokol legmélyére kívánja? Tervük az volt, hogy Hitler halála után megalakítják a katonai diktatúrát, a szövetségesekkel megkötik a békét, aztán folytatják a fegyverkezést és vagy húsz év múlva megint kirobbantják a háborút. Egyelőre a gondviselés – bizonyára tudatosan – óvakodott eltenni a Vezért az útból, mert a szövetségesek számára sokkal kényelmesebb és előnyösebb, ha ezek a színtiszta germánok egymást ütik agyon. Annál könnyebb dolguk lesz az oroszoknak meg az angoloknak s annál hamarabb foghatnak hozzá városaik újjáépítéséhez.
De még nem tartunk ott, s eszemben sincs elébe vágni a dicsőséges eseményeknek. Azt hiszem, amit most elmondtam, józan és alapos. Ez egyszer kivételesen nem szaladok elérhetetlen ideálok után. Hitler egyébként volt szíves tudomására hozni ragaszkodó és hű népének, hogy mától kezdve a katonaság a Gestapo parancsai szerint cselekszik. Az a katona, aki megtudja, hogy feljebbvalója részt vett ebben az aljas és gyalázatos merényletben, köteles őt minden peres eljárás lefolytatása nélkül lepuffantani.
Na, ebből aztán szép dolgok sülhetnek ki. Ha Pietje Wijsnek fáj a lába a sok meneteléstől s a feljebbvalója leszidja, Pietje ráfogja a puskáját s elkiáltja magát: – Nesze neked, meg akartad ölni a Vezért! Egy puskalövés, és a bátor tiszt, aki össze merte szidni Pietjét, már át is sétált az örök létbe (vagy a halálba?). A végén a tiszt urak berezelnek majd a félelemtől, ha szembetalálkoznak egy katonával, vagy ha vezényelniök kell, mert a közlegényeknek nagyobb lesz a merszük, mint nekik. Érted, amit mondok, vagy már megint hebrencs vagyok? De mit tegyek, amikor sokkal boldogabb vagyok, semhogy józan lehessek, hiszen tudom, hogy októberben megint az iskolapadban ülhetek! Jaj, hiszen épp az imént mondtam, hogy nem akarok semminek elébe vágni. Bocsáss meg, édes Kittym, de nem hiába örök ellentmondás a nevem.
Anned
1944. augusztus 1, kedd
Drága Kittym!
Előző levelem utolsó mondatában említettem az „örök ellentmondást” s mai levelemet is ezzel kezdem. „Örök ellentmondás.” Tudod-e, hogy ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás? Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és belső ellentmondásról.
Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni és másnak át nem engedni az utolsó szót. Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról. Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki más nem tud róla.
Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele féktelenül vidám, tele van életörömmel és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem, hogy nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától. Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, s ezért szeretnek engem oly kevesen.
Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa, hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annét, énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy s tudom is, hogy miért.
Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, majd egyszer felfedezi, hogy van egy másik énem is, egy szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak, nevetségesnek, szentimentálisnak találnak és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a „könnyed” Anne képes elviselni, a „súlyosabb” ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján, egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annét, akkor becsukódik, mint a nebáncsvirág és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annénak engedi át a szót, eltűnik, mielőtt tudomást vettem volna róla.
Társaságban tehát a „kedves” Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni és milyen vagyok… belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok egyéb egy féktelenül ugra-bugráló kis kecskénél.
Ugye mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért csúfolnak fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám Anne ezen csak nevet, szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy tesz, mintha mindez nem érdekelné, de bizony a csendes Anne ennek pontosan az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok.
A lelkem így zokog: „Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos, bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek s csak azért, mert nem fogadod meg jobbik éned tanácsát.” Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok, fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem s megkérdezik, mért vagyok rosszkedvű. Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha… nem volnának mások is a világon.
Anned
Itt végződik Anne naplója
