„Az orvostudomány az én törvényes feleségem, az irodalom pedig a szeretőm” – mondta egyszer a 165 éve, 1860. január 29-én született Anton Pavlovics Csehov orosz író, a világirodalom egyik legjelentősebb novellistája, a 20. századi lélektani dráma előfutára.
„Csehov a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán a legnagyobb mestere. Mintaképe Maupassant, klasszikus tömörségben el is éri a nagy franciát, de egészen más vérmérséklet. Impresszionista művész: odavetett, könnyű vonásokkal rajzol leheletszerű, elfutó és elfutásukban megrendítő dolgokat. (…)
Csehov a legnagyobb mestere annak, hogy nem történik semmi. Novelláiban, sőt regényei ben és színdarabjaiban is olyan csekélységeket mond el, hogy ha máskép mondaná, ha hiányoznék utánoz hatatlan művészete, írása egészen jelentéktelen semmiség volna.” (Szerb Antal)
Anton Pavlovics Csehov (oroszul: )1860. január 29-én Taganrogban, Oroszországban született. Apja falusi kiskereskedő volt, s miután 1876-ban tönkrement, a család Moszkvába költözött. Csehov az orvosegyetem elvégzése után Moszkva környéki kórházakban dolgozott, majd hivatásos író lett, bár orvosi magánpraxist is folytatott, hogy anyagilag segíthessen családján.
Kezdetben humoreszkeket, novellákat írt, az elsővel 1880-ban, húszéves korában jelentkezett. 1886-ban Tarka történetek című kötetével alapozta meg hírnevét, s rá egy évre bemutatták Ivanov című darabját is. Legismertebb novelláját, A csinovnyik halálát 1883-ban írta, s az 1880-as évek második felére a novella műfaját már teljesen a maga képére formálta.
„Mire valók az agy tekervényei és központjai, mire való a látás, a beszéd, az öntudat, a lángész, ha mindez arra van ítélve,hogy a föld alá kerüljön, s végül a föld kérgével együtt kihűljön és azután millió meg millió éven át értelem és cél nélkül keringjen a földgolyóval együtt a nap körül? Ahhoz, hogy kihűljön és céltalanul keringjen, egyáltalán nem kellett volna a nemlétből előhívni az embert magas, szinte isteni szellemével, és azután újra, mintegy megcsúfolásul, sárröggé változtatni őt.” (Anton Pavlovics Csehov: A 6-os számú kórterem)
Az 1890-es évek közepén fogott drámaírásba, és sorra alkotta világhírű műveit: a Sirály, a Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert a világirodalom örökbecsű drámái közé tartozik. Az orosz mozdulatlanságot, az ember kiszolgáltatottságát, a reménytelenséget ábrázolja műveiben.
A Csehov által írt drámák nem voltak bonyolultak, de könnyen követhetőek, és kissé kísérteties hangulatot teremtettek a közönség számára. Ő teremtette meg a cselekmény nélküli, „drámaiatlan dráma” műfaját. Csehov azért kezdett el történeteket írni, hogy pénzt keressen, de ahogy nőtt művészi ambíciója, olyan formai újításokat hozott, amelyek befolyásolták a modern novella fejlődését.
Az „új” műfaj bemutatásával később Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko járt az élen.
„MEDVEGYENKO
Miért jár mindig feketében?
MÁSA
Az életemet gyászolom. Boldogtalan vagyok.
MEDVEGYENKO
Miért? (Eltűnődik) Nem értem… Egészséges; apja nem gazdag ugyan, de tehetős. Az én életem sokkal nehezebb, mint a magáé. Huszonhárom rubelt kapok havonta, abból még le is vonnak nyugdíjra, mégsem hordok gyászruhát. (Leülnek)
MÁSA
Nem a pénzzel van baj. A szegény is lehet boldog.
MEDVEGYENKO
Elméletben igen, de a gyakorlatban így fest; én meg az anyám, meg a két húgom, meg az öcsém… a fizetésem pedig – huszonhárom rubel. De hát enni-inni kell?! Teára, cukorra kell?! Dohányra kell?! Ez itt a bökkenő!” (Anton Pavlovics Csehov: Sirály)
1892-99-ben a Moszkvához közeli Melihovóban élt nővéreivel együtt. A kilencvenes évek végén kötött barátságot a Moszkvai Művész Színház vezetőjével, Sztanyiszlavszkijjal. A Művész Színház vitte sikerre a Sirályt, majd a Ványa bácsit, a Három nővért és a Cseresznyéskertet is.
A 38 éves Csehov 1898-ban, a Sirály próbái során megismerkedett a darabban játszó 30 éves, osztrák-német származású Olga Leonardovna Knipperrel. Azonban nem tudtak sokáig együtt maradni, Csehov romló egészségi állapota miatt Jaltába költözött, míg az ünnepelt színésznő, a Moszkvai Művész Színház egyik alapító tagjaként Moszkvában maradt. Levelezésük nemcsak a drámaíró mindennapjaiba enged betekintést, de a szovjet színházvilágba is. Az egymást ugrató és játékos leveleket átszővi a szerelem és a mély lelkiismeret-furdalás, amiért olyan távol éltek egymástól. Anton Csehov és Olga Knipper végül 1901. május 25-én házasodtak össze.
„LJUBOV ANDREJEVNA
(az erszényét nézegeti) Tegnap még duzzadt az erszényem a sok pénztől, és ma már megint itt az apály… Szegény Varjám spórol, mindig csak köménymagos levest főz, a cselédség meg napról napra borsót eszik… Én meg két kézzel szórom a pénzt… (Leejti az erszényt, az aranyak szétgurulnak) Most még ez is szétgurul! (Bosszús)
JASA
Ha megengedi, én majd összeszedem. (Fölszedi a pénzt)
LJUBOV ANDREJEVNA
Köszönöm, Jasa… Mi értelme is volt ennek az egésznek… a városba menni, csak hogy éppen megebédeljünk… És méghozzá egy olyan nyomorúságos helyre… a zene silány volt, az asztalterítő szappanszagú… Minek annyit összeenni, te Ljonya? Minek annyit inni? És minek annyit összevissza fecsegni?… A vendéglőben megint hetet-havat összehordtál, csupa nem odavaló dolgot… a hetvenes évekről meg a dekadensekről… és kiknek? Pincéreknek tartottál előadást a dekadens költészetről!” (Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert)
Elhatalmasodó tüdőbaja miatt egyre kevesebbet írt, utolsó munkái közé tartozik a Szakadékban című kisregénye és egyik legszebb elbeszélése, A kutyás hölgy. 1900-ban az akadémia is tiszteletbeli tagjává választotta, ám tagságáról két év múlva tiltakozásul lemondott, amiért Gorkij a már megszavazott akadémiai tagságot mégsem kaphatta meg. Csehov 1904. július 15-én, 44 éves korában hunyt el, miután hosszú harcot vívott a tuberkulózissal, ugyanazzal a betegséggel, amiben testvére is meghalt. Felesége 55 évvel élte túl.
Csehov posztumusz hírneve messze felülmúlta várakozásait. A halála évében bemutatott Cseresznyéskert című darabot hangos ovációval fogadta az orosz közönség, amivel az irodalmi hírességek között Csehov a második helyre került Tolsztoj után, aki hat évvel élte túl. Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev mellett a 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik. A 20. századi drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja lett, az úgynevezett „drámaiatlan” dráma megteremtője, a novella műfajának megújítója.
Anton Pavlovics Csehov műveinek fordítói között megtaláljuk Kosztolányi Dezsőt, Tóth Árpádot, Devecseriné Guthi Erzsébetet és Spiró Györgyöt is.
„A fiatal Csehov mint fura ötletekben gazdag humorista lett hamar híres s nemsokára világhíres íróvá. Élete végső esztendeiben pedig – mint a drámairodalom megújítója és új utakra indítója – ösztönző példaképe volt, s maradt mindmáig a színpadi szerzőknek.” (Hegedüs Géza)
