„A modell mindig kitömött bábu, de ők, ők élnek.” 115 éve, 1901. szeptember 9-én, három hónappal 37. születésnapja előtt halt meg a prostituáltak világát gyönyörű alkotásokkal bemutató Henri de Toulouse-Lautrec festőművész.
„Célul tűztem ki, hogy igazat és ne eszményit alkossak”, jelentette ki már tizenhét éves korában. Saját magának és saját tehetségének ismerete haláláig meghatározta ezt a művészt; mindig tisztán látott, nem a romantikába hajló képzeletnek és az emlékeknek engedett, hanem a valóság ábrázolásának, a brutális őszinteségnek.
Henri de Toulouse-Lautrec a Montmartre legendás alakjaként vonult be a művészettörténetbe. Lefestette a kövér Maria-t, a vörös Carment és La Goule-t, azaz „A Torkost” is. Henri de Toulouse-Lautrec ritkán választotta modelljeit a szalonok vagy az elegáns találkozóhelyek közönségéből. Elment inkább a Montmartre-ra, a párizsi szórakozónegyedbe, és lefestette, amit ott látott – egy illetlenül táncoló párocskát, egy trágár dalokat éneklő festőt, kánkánt járó, fellibbenő szoknyájú lányokat.
Léon Bonnat és Fernand Cormon irányításával folytatott a tanulmányai során, ha a korszak és az oktatók által képviselt a természet ősasszonyaira jellemző nőalakok megörökítését nem is sajátította el, itt tanulta meg a nélkülözhetetlen tudnivalókat, köztük az aktfestészet alapjait. Toulouse-Lautrec 1880-as években készült aktjain világosan látszik, mi szúrhatta annyira mestereinek a szemét. Az 1883-ban készült Akttanulmány és az 1885-ben készült A kövér Maria olyan akadémikus aktábrázolások, amilyeneket soha nem festett későbbi éveiben.
A „belle époque festője” lett, azé a korszaké, amelyet ma leginkább a Moulin Rouge című filmből ismerünk. Az egész mesterkélt éjszakai életet, amelyet a cirkusz, a kocsmák, a mulatók, a kánkán, a színház és a prostituáltak éltettek, a szemünk elé kívánt tárni. 1893-ban átmenetileg egy bordélyházba költözött, ahol képsorozatot rajzol a prostituáltak hétköznapjairól. Szívesen ábrázolta őket szabadidejükben – közös ebéd alkalmával, leszbikus ölelkezések során, vagy amikor bolondoztak és nevetgéltek. Már rég eltávolodott saját gazdag környezetétől, sőt a középosztálybeli normáktól is, még a konzervatív műkereskedőket is a bordélyházban fogadta. Még miután visszatért lakásába és műtermébe, akkor is ragaszkodott a párizsi éjszakai élet motívumaihoz. 1897-ben festette az aktsorozatát prostituáltakról. Ezúttal azonban olyan szituációkban ábrázolta őket, amelyekben azok fájdalmasan tudatában vannak szerepüknek, társadalmi helyzetüknek és magányuknak.
Toulouse-Lautrec halálának évfordulójával kapcsolatban azonnal ez a kettős világú, vágyakkal, fájdalommal és valósággal teli képsorozat jutott eszembe. Nem a dinamikus és elegáns plakátok, ne a „Moulin Rouge” mulató színpompás világa. A Fekvő akt című képen egy gyönyörű nő látható, kissé erőltetett testtartásban pihen. Feszülten figyel, szinte kötekedve, kissé elfordított fejjel valahova a képen kívülre tekint. A feltűzött, rézvörös hajfürtök elárulják, hogy a festő kedvelhette a vörös hajú hölgyeket, mivel ez az általa nagyra becsült velencei portrékra emlékeztette. A nő elgondolkodó tekintete magányosságot, kívülmaradást és elzárkózásról árulkodik, s bár a buja testét felkínálja, feszülten várakozik. Bár pihen, nem engedi el magát, nem nyugszik békében. A műkritikusok az 1897-ben készült festményeit, köztük a Fekvő aktot és a Tükör előtt álló aktot a művész végső számadásának tekintik.
A Toulouse-Lautrectől igen szokatlan allegorikus utalás nem szokványos elemekkel gazdagodott: a pikáns és egyúttal megindítóan köznapi részletek – a szétszórt alsóneműk, a vetetlen, rendetlen ágy és a gondosan elé rakott papucsok, a kar alá gyűrt párna – ellenére a prostituált nőalak olyan emberi méltóságot áraszt, amely élesen ellentmond a nyilvánosházak ábrázolásain megszokott hagyományos elemeknek. A kérdés, hogy mi is az élet értelme, egyre inkább gyötörhette a festőt.
Nem az eszmény, hanem az igazság ábrázolására törekedett, s ezt a lényeg megragadásával, néhány kurta ecsetvonással érte el. Toulouse-Lautrec az emberi beleérzés zseniális művésze, s ugyanakkor olyan lényeglátó festő, aki képes egymagában megtestesíteni egy egész korszak és egy sajátos világ legjellegzetesebb jelenségeit.
Vérbaja és alkoholizmusa 1899 elején mentális összeroppanáshoz vezetett, három hónapig kezelték a Neuilly-sur-Seine-i idegszanatórium zárt osztályán. Miután egészségesnek nyilvánították, képes volt arra, hogy több mint egy évig ne igyon, barátait is csak egy pohár tejre hívta meg. 1901-ben azonban újra az alkoholhoz fordult. Lábait paralízis támadta meg, ő maga is tisztában volt vele, hogy közel a vég. Három hónappal 37. születésnapja előtt, 1901. szeptember 9-én halt meg, a Toulouse-Lautrec család malroméi birtokán.
