„A világ több mint minden emberi, hiszek a világban, mert eszem el nem éri.” Hetvenöt éve, 1941. augusztus 4-én halt meg Babits Mihály költő, műfordító, akadémikus, a Nyugat nemzedékének egyik legnagyobb alakja.
„Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert „cél és értelem” emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több mint minden emberi, hiszek a világban, mert eszem el nem éri.” (Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött)
BABITS MIHÁLY: FEKETE ORSZÁG
(részlet)
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Első pillantásra Babits személyisége, Adyéval ellentétben, sokkal integráltabbnak, konszolidáltabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűnik. A felszín alatt azonban egy sajátos „alkat” rejtőzik, szorongásaival, hipochondriájával, látens homoszexualitásával. A Babits-versek atmoszférája, és Babits emberi kapcsolatainak kudarcai, de egyúttal páratlan intellektuális teljesítménye és tehetsége is csak ezek fényében érthető meg igazán. Elhamarkodott házassága további súlyos dilemmák elé állította. Irodalmi tekintélyét beárnyékolta az, ahogy a szerkesztői és kurátori hatalmával élt.
Babits Mihály 1883. november 26-án született Szekszárdon. A budapesti egyetem magyar-francia szakára iratkozott be, de a franciát hamar felcserélte a latinnal. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanult, érdeklődött a modern külföldi irodalom iránt, már ekkor rendkívüli műveltséggel rendelkezett.
Egyetemi évei alatt kötött életre szóló barátságot Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővel és Oláh Gáborral. A diploma megszerzése után vidéken tanított, 1911-ben került fel Újpestre gimnáziumi tanárnak. 1902-től megjelenő verseire és műfordításaira figyelt fel Ignotus, így a Nyugatnak az 1908-as indulástól munkatársa, 1916-tól szerkesztője, majd főszerkesztője lett.
Első korszakára az antik kultúra hatása jellemző. Már ekkor is a formai igényesség, tökéletességre törekvés volt művészetének alapvonása, szemléletének konzervatív vonásai főként a kultúra értékeinek őrzésére vonatkoztak. 1911-ben fogott bele legnagyobb műfordítói munkájába, Dante Isteni Színjátékát ültette át magyarra. Jelentős műfordítása még Shakespeare-től A vihar, Baudelaire-től A romlás virágai, Szophoklész Oidipusz királya és az Erato című gyűjtemény.
Az 1910-es évek közepén az egyébként zárkózott költő egyre inkább a társadalmi kérdések felé fordult. A világháború kitörése után pacifista nézetei miatt felfüggesztették tanári állásából. Az őszirózsás forradalmat lelkesen támogatta, a proletárdiktatúra idején a budapesti tudományegyetemen tanított, ezért később megfosztották tanszékétől és nyugdíját is megvonták. 1921-ben megnősült, Tanner Ilonát vette el, aki Török Sophie néven ismert költőnő volt; mivel gyermekük nem született, Sophie öccsének kislányát fogadták örökbe.
1927-ben jelent meg legjelentősebb regénye, az önéletrajzi ihletésű Halálfiai című családregény. Babits irodalmi tekintélye egyre nőtt: tagjává választotta a Kisfaludy Társaság, a Baumgarten alapítvány kurátora lett, és döntő szava volt abban, kik kapják a jelentős összeggel járó Baumgarten-díjat. Lapszerkesztőként szívesen adott helyet a népi költők és a fiatalok műveinek, de idegenkedett a szocialistáktól és a nyílt, egyértelmű politizálástól. Ez befolyásolta véleményét József Attiláról: noha tehetségét elismerte, viszonyuk nemzedéki, esztétikai ellentétek miatt megromlott. . Kosztolányi halála után a fiatal költővel is rendeződött a kapcsolata, 1937-ben a szavazásban a kurátor Babits Mihály alulmaradt, a testület mások díjazása mellett döntött. Azonban Babits 1938-ra mindenképpen díjat akart adni József Attilának, és ennek az akaratának hangot is adott.
József Attilához hasonlóan Babitsnak Radnóti Miklóssal is döcögősen, már-már ellenségesen indult a kapcsolata. A fiatal költő 1934-ben ezt írta naplójába: „De a fene egye meg. Az a dög Babits! Miklóstól kérdi, hogy hiszi-é, hogy őszinték a verseim? Hát ezzel a nyelv és formakészséggel, ezzel a groteszk iránti érzékkel mit tudtam volna teremteni én, ha játszani akarok. De így is sok úgy látszik! De mi lett vón, ha nem lenne bennem ez az átkozott magas hivatásérzet. Őszinték-e? Az anyja keservit. Ha nem szereti, ne szeresse!”
„Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben. Az ember vakon botorkál, de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!
S ha néha elfáradok s az állatot és anyagot irigylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden. Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem… Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.” (Babits Mihály: Örökkék ég a felhők mögött)
„Olyan babitstalanok vagyunk.”
„Ha két szóval kellene Babitsot felidéznem, ezeket találnám legméltóbbnak hozzá: Örökké többet!” – írja Illés Endre. 1937 áprilisában daganat okozta gégeszűkületet állapítottak meg nála, állapota a műtét után csak átmenetileg javult.
BABITS MIHÁLY: ŐSZ ÉS TAVASZ KÖZÖTT
(részlet)
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
A fenyegető háború és súlyosbodó betegsége arra késztette a költőt, hogy kilépjen elefántcsonttornyából és hitet tegyen. Az 1940-ben megjelent bibliai témájú, jelképes elbeszélő költeménye, a Jónás könyve emberi és művészi fejlődésének összefoglalása. Babits 1941 márciusában még megtartotta akadémiai székfoglalóját, de ezután szinte teljesen beszédképtelen lett, és 1941. augusztus 4-ére virradó éjjel meghalt. Temetése augusztus 7-én volt, amiről Radnóti így emlékezik meg naplójában:
„Illyés szépen beszél. Szabó Lőrinc is. No lám, hisz tudod, mi az igaz s hogy mit kellene vallanod, – gondolom egy-egy mondata után. Ámen. Ali bácsi zavart. Mindenkit eltemet szegény. Neveket mond, várják Mihályt már barátai ott, Ady, Juhász, Kosztolányi s Tóth Árpád helyett Török Árpádot mond zavarában. Utána a Centrálba megyünk, sokan. Fanni értem jön, este rokonlátogatás. Éjjel a hídon a telihold fényében megszólal Fanni: Istenem, milyen rossz. Olyan babitstalanok vagyunk.”
Halála után a hatóságok nem engedélyezték a Nyugat megjelenését, mivel a lapkiadási engedély az ő nevére szólt. A folyóirat munkatársai, akik már 1924-ben különszámot szenteltek munkásságának, az Illyés Gyula szerkesztette Babits Emlékkönyvben (1941) búcsúztak tőle.
„Egyetértve vele s ellentmondva neki, ő volt mindig a mérték és a példa. „Túl szigorú voltál” — mondogatta néha egy-egy Nyugatbeli bírálatunk után, „X jobbat érdemelne, voltak érdemei…” vagy „nagyon elnéző voltál.” „A másodban még egészen jól tanult…” vagy „újabban nagyon hanyag…” gondolom hirtelen s valóban: tanár volt, a Nagy Tanár is ő volt, a versek „nagy tanárja”. „Még mindig olyan tanáros?” — kérdezte egyszer családi ebéd közben a sógorom, osztályfőnöke volt az első gimnáziumban. Tanáros? — tűnődtem akkor s úgy emlékszem nem válaszoltam. Igen — válaszolom elkésve most. Volt akire „pikkelt”, volt akit szeretett, volt akinek megbocsátott, s szerette, ha óra után kérdeztek tőle. Egyest adott, kettest, hármast és — buktatott. Intett és rótt. Ez már a tanársággal jár. Elzüllik nélküle az osztály…” Radnóti Miklós
Babits egyike legképgazdagabb költőinknek, szépprózája a költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed, jelentősek tanulmányai, esszéi, irodalomtörténeti munkái is. Vallásos katolikus volt, vágyott a hitre, amely nála egyet jelentett a humanizmussal.
