„
Claude Simont nevezhetném akár a képköltészet nagyzeneszerzőjének is, ha vissza nem riadnék e szójáték már-már tiszteletlen merészségétől.” 100 éve született Claude Simon francia Nobel-díjas író, a „nouveau roman” egyik úttörője.
Claude Simon Nobel-díjas író, a francia „új regény” egyik úttörője, akit sokan az emlékezés, „az eltűnt idő” megtalálása egyik legnagyobb művészének tartanak. Mintegy húsz műve jelent meg.
„…a szája félig nyitva, obszcén módon előtárva vöröses, vastag szemölcsös nyelvét, amelyet csukott szemmel tartott előre, hogy bonbon gyanánt vegye magához az ostyát a szenvedés görcsös arckifejezésével és ínyenc átszellemültséggel” (Claude Simon: Történet)
Claude Simon 1913. október 10-én született a madagaszkári Tananarive-ban és 91 éves korában, 2005. július 6-án érte a halál Párizsban. Anyját tízévesen elveszítette, nagyszülei nevelték tovább a dél-franciaországi Perpignanban. Párizsban, Oxfordban és Cambridge-ben tanult. 1930-ban körutazást tett a Szovjetunióban. 1936-ban fegyvert fogott a köztársaságiak oldalán a spanyol polgárháborúban, majd 1939-től a francia lovasság katonája lett. A II. világháborúban német fogságba esett, amelyből 1940-ben megszökött, és miután eljutott Franciaország „szabad zónájába”, felcsapott borásznak.
1947 és 1957 között megjelent regényeit a kritika „hagyományos” jelzővel illette bár már itt is felbomlott a megszokott kronológiai szerkezet, első regénye a háború után, 1946-ban jelent meg A csaló címmel. Ezt követte A kifeszült kötél (1947), a Gulliver (1952), a Tavaszünnep (1954), majd 1957-ben jelent meg A szél, amelyet a kritika egyértelműen a noveau roman (új regény) műfajába sorolt. Fordítója, Romhányi Török Gábor fogalmazása szerint „Claude Simon életművében az emlékezés nyelvtanát alkotta meg. Egész műve egyetlen hatalmas variáció az emlékezésre, azaz annak az észleletnek azábrázolására, amelyet a múltban megélt élmény és annak többé-kevésbé kései, jelen idejűfölidézése ír le. A variáció spektrumát, beláthatatlan változatosságát az emlékkép ésfelidézése közötti feszültség, az ábrázolás intenzitása, nyelvi részletessége határozza meg.”
1985-ben irodalmi Nobel-díjat kapott: „aki regényében a költő és a festő kreativitását az idő mélyebb tudatosságával ötvözi az emberi körülmények megörökítésének érdekében”. A flandriai út (1960) című alkotásával vált külföldön isismertté. A hírességet viszont a Történet megjelenése hozta el 1967-ben. A regény egyetlen nap elbeszélése, a napszakok jól megkülönböztethető rendjében. E nap történelmi idejéről csak azt tudjuk, hogy valamikor a spanyol polgárháború és a II. világháború után lehet. Az elbeszélés egyik szála hétköznapi események története, ám ezek leírását állandóan áttöri a mítosz, vagyis inkább a mítikus emlékezés tér-idő fölbontó költői képritmikája. Különös jellegzetes, drámai feszültséggel tölti fel a szöveget a két emlékezés-típus, a hétköznapi és a mítikus állandó váltakozása. Költői próza ez, prózaköltemény.
A csaló, a Történet és az 1962-ben megjelent A nagyszálló – amely a spanyol polgárháború idején játszódik – együtt alkotja azt a trilógiát, amelyben Simon a saját emlékeiből dolgozott. 1973-ban jelent meg a Triptichon című regénye. A Nobel-díjat 1985-ben kapta, mert „regényeiben költői és festői kreativitás ötvöződik az emberi lét elmélyült időtudattal történő ábrázolásával”.
„…nézi azt a nőt aki az asztal vagy a pult sarkán ír titokzatos elegáns csipkébe burkolt fehér felsőtestével előre dőlve a kebellel amely talán már engem hordozott szent sötét mélységében összetekeredett kocsonyás ebihalként két hatalmas szemmel selyemhernyófejjel fogatlan szájjal porcogós rovarhomlokkal, engem?” (Claude Simon: Történet)
Határozott véleménnyel volt a politika, sport és kultúra minden területéről. Az olimpiával kapcsolatban egyenesen azt mondta, hogy őt nem érdekli az olimpia, és csupán azért utazott Atlantába, hogy irodalmi kérdésekről eszmét cserélhessen más, általa nagyrabecsült írókkal.
2001-ben adták ki Le Tramway (A villamos) című művét. Az írás a szerző gyermekkorát és öreg éveit felidéző, megrázó intim körkép.
