„Az ember önmaga felé menekül a világ őrültségei elöl, de ez a menekülés csak akkor nyeri el létjogosultságát…” Radnóti Miklós barátja, Dési Huber István festő és grafikus 70 éve halt meg.
Az újrafelfedezés idejét éljük, hiszen az elmúlt néhány évtizedben alig emlékeztünk meg Dési Huber István művészetéről. A szakkönyvekben a rá vonatkozó hivatkozások száma látványosan lecsökkent, pedig drámai témájú, Van Gogh műveire emlékeztető képei a Derkovits-féle expresszionizmus és az úgynevezett alföldi iskola expresszív realizmusa közötti összekötő kapcsot jelentik.
Radnóti Miklós: Nem bírta hát…
(részlet)
Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő
a múltat és e bomlott éveken
virrasztó gondokat, hitet, csalódást,
nem bírta más, csupán az értelem,
s az bírta volna még. De megszökött a test,
szíved megállt, a festék megmeredt
üres maradt a karton és a vászon,
kezed nem méláz már a lap felett;
Dési Huber István posztumusz Kossuth-díjas festő és grafikus 70 éve, 1944. február 25-én halt meg. 1895. február 6-án született az erdélyi Nagyenyeden. „Apám német eredetű kisiparos volt, anyám bocskoros nemes családból származott.” Anyja korán meghalt, apja, aki valójában aranyműves és kiskereskedő volt, csődbe jutott, ezért nem tanulhatott. Csavargással töltötte idejét, miközben alkalmi munkákból élt. Volt inas, pincér, kifutó, csavargó, végül ügyvédi írnok lett Désen.
Az első világháború kitörésekor besorozták katonának, negyven hónapot töltött harctereken, később tüdőbaj miatt felmentették. Első rajzai a katonaság alatt készültek. Ezek a kezdetleges munkák a részletek iránti aprólékos figyelmet tükrözik. A háború után egy ideig Erdélyben maradt, Désen rajziskolába járt, ahol többek között Szopos Sándor festő oktatta, ugyanakkor apja műhelyében kitanulta az arany- és ezüstművességet. 1921-től Budapestre költözött, és a dr. Polgár-féle ezüstárugyárban helyezkedett el. Emellett az Iparművészeti Iskolát, majd a Podolini Volkmann Artúr-féle szabadiskolát látogatta.
1924-től 1927-ig Olaszországban gyári munkás volt, közben elsajátította a rézmetszés technikáját. Ekkor készült grafikáival sikeresen szerepelt torinói és milánói kiállításokon. 1929-től rendszeresen részt vett Budapesten a Képzőművészek Új Társasága (KUT) kiállításain. Első festményei 1929-30-ban készültek.
Művészetéből nem tudott megélni, amíg betegsége megengedte, ezüstkovácsolásból tartotta fenn magát. A módszeres önképzés híveként a gyakorlatban szerzett tapasztalatait elméleti tájékozottsággal egészítette ki: többek között Cézanne és követői művészi írásai foglalkoztatták, de papírra vetette művészi hitvallásáról vallott nézeteit is. Az 1930-as évek elején már érett festőként szerepelt a tárlatokon.
A 30-as évekre Dési Huber és felesége, Sugár Stefi (bátyja Sugár Andor festőművész volt) egy művészekből, írókból és költőkből álló baráti közösség tagjává vált, életének egyik kiemelkedő időszakát élte Vilmos császár úti lakóhelyén olyan kiváló művész szomszédok között, mint pl. Sugár Andor, Ferenczy Noémi. és ehhez a baráti körhöz tartozott a fiatal Radnóti-házaspár is. A barátság a második világháború után már csak a két özvegyre szorítkozhatott. De Dési szoros kapcsolatban állt a szentendrei festők egy részével is, többek között Modok Máriával, Barcsay Jenővel.
Dési Huber felismerte: „az új művészet ebben a formában elvonatkoztatott líra, s mint ilyen, a tömegek számára megközelíthetetlen; ezen túl művészettörténeti kísérlet az alakító eszközök korszerű tisztázásához, s mint ilyen, elsősorban a szakemberekhez szól. Ezért jelentett pluszt a számunkra, de épp ezért nem felelt meg maradéktalanul céljainknak. Végül is a tömegekhez kívántunk szólani…”
1931-től a budakeszi Tüdőszanatórium visszajáró betege volt. Gyógyulni, pihenni utazott többször is Désre, Bátorligetre, Hollókőre. Ezekben a kis falvakban nemcsak a táj bűvölte el, lakóival is megtalálta a hangot. Egyre növekvő érdeklődéssel és megértéssel fordult a paraszti világ felé, vásznain sorsuk tolmácsolójává lett. Súlyosodó betegsége miatt 1936-ban tüdőműtéten esett át. Felgyógyulván Rákospalotán dolgozott, itt bontakozott ki expresszív korszaka.
1943-ban még eljutott Erdélybe, utazásának emlékei „bivalyos” képei. Korai művei jelképszerű tömörítések, későbbi képei drámai expresszivitással telítődtek. Festészete összekötő volt a Derkovits képviselte expresszionizmus és az úgynevezett alföldi festőiskola expresszív realizmusa között. Témáit főként a mindennapi életből merítette. 1944. február 25-én halt meg Budakeszin, a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Pantheonjában helyezték örök nyugalomra. Nevét iskola, múzeum őrzi, Budapesten utcát neveztek el róla.
Halála után, 1959-ben jelent meg írásainak, leveleinek válogatott gyűjteménye A művészetről címmel. Egyik 1939-ben írott levelében az alábbiakat vallja: „Az ember önmaga felé menekül a világ őrültségei elöl, de ez a menekülés csak akkor nyeri el létjogosultságát, ha az ember mindazt a szabadságot, amit magában érez, rettenetet, amit a világban lát, maradék nélkül kifejezi műveiben.”
