„Írtó Artúr már a jurakorban jár. Szerencsére a Belladonnát már teljesen kijavítottam, vagyis utolérhetjük, mielőtt valami újabb rémtettet követne el. Korán reggel indulunk!” És a kaland csak ekkor kezdődött…
Emma Dollybutt és ikeröccsei bánatára Gerry bácsi, akivel körbeutazták léghajóval a világot, mostanában ritkább vendég náluk. Fogalmuk sincs, mi lehet vele, és nagyon megörülnek, amikor előkerül. Csakhogy Gerry bácsi rossz hírt hoz: a Belladonna léghajó utánfutóját, a Minidonnát elrabolták. Ez pedig nagy baj, mert a Minidonna valójában egy időgép, a rabló pedig Lord Irtó Artúr, a vadász és fegyverhordozója, Betonkéz. Gerry bácsi pót-Minidonnát épít, és elindul vissza az időben a gyerekekkel: feltétlenül meg kell találniuk és ártalmatlanná kell tenniük a két vérszomjas vadászt.
Lord Irtó Artúr és Betonkéz egészen a dinoszauruszok koráig repül vissza, hogy minél többet elejtsenek és befogjanak közülük. Emmának, Konrádnak, Ivánnak és Gerry bácsinak nincs könnyű dolga, amíg megakadályozzák őket a gonosztevésben.
Ezt a kötetet is Graham Percy gyönyörű illusztrációi díszítik.
Gerald Durrell: Léghajóval a dinoszauruszok földjén
HARMADIK FEJEZET
KELLEMETLEN FOGADTATÁS
A félhomályból kilépve a gyerekek hunyorogva fürkészték a tájat. A szakadék széles völggyé tágult, a közepén hosszúkás, kék tó csillogott.
A víz fölött hihetetlenül furcsa alakú állatok röpködtek. Hátrafelé álló bőrszárnyuk fesztávolsága két méter volt, és hosszú farok kanyargott utánuk a levegőben. Gyíkfejük hosszú, hegyes, csupa fog csőrben végződött, és a testüket sűrű, barna szőr borította. Egyik-másik állat néha abbahagyta a körözést, és hangos csobbanással lecsapott a vízre.
– Szerintem azért buknak a vízre, hogy nagy halakat fogjanak, és a csőrük alatti zsákban tartják őket, mint a pelikánok – vélekedett Iván, és a furcsa állatokra szegezte a látcsövet. – Vajon mik ezek?
– Csakis valami korai pterosaurusfélék lehetnek – jelentette ki Konrád.
– Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy eudimorphodonok.
– Te jó ég! – kiáltott fel Emma. – Micsoda név! Képzeld el, mi lenne, ha be akarnád mutatni a barátaidnak! Egyszerűen beletörne a nyelved. Akkor inkább mondjuk pterosaurusnak.
– Add csak ide egy pillanatra a látcsövet – kérte a sziklacsúcsot kémlelő Konrád. – Szeretnék megnézni valamit.
A látcsövet a sziklacsúcsra irányította, és meglepetésében csuklott egyet.
– Nézd csak meg, ott fent! – adta át a látcsövet Emmának.
– Egy egész telep él a sziklán.
Emma sok tucat pterosaurusfiókát látott a szikla lapos részén ülve. Nyakukat nyújtogatták, tollászkodtak, a csőrüket csattogtatták, verdestek a szárnyukkal. A három test vér közelebb húzódott, hogy lefényképezhesse őket.
Fülsiketítő volt a zaj, a pterosaurusfió kák szüntelenül sivalkodtak. Ehhez jött még a szárnyuk és a csőrük csattogtatása, egyszóval szinte elviselhetetlen volt a hangzavar.
– Rémes ez a lárma! – próbálta meg túlordítani Iván a pterosaurusokat.
– Ezt csak egy süket ember tudná elviselni.
A gyerekek ámulva nézték, és szorgalmasan kattogtatták a fényképezőgépüket, amint három felnőtt pterosaurus felröppent a tóról, a csőrük zsákja tele hallal. A fiókák megpillantották az érkező élelmiszer-szállítmányt, és ha lehet, még vadabbul sivítoztak. A szülők üggyel-bajjal megkapaszkodtak a sziklák szegélyén, és begyömöszölték a halakat a fiókák kitátott csőrébe.
– Ideje továbbmennünk – mondta végül Konrád. – Ha így folytatjuk, rögtön elhasználjuk az összes filmünket.
Ahol a völgy véget ért, a vidék fákkal benőtt síksággá változott.
A Dollybutt gyerekek útját egy-egy hőforrás szegélyezte. A források fölött úszó gőzfelhőkben kicsi szivárvány csillogott. Még nem jutottak nagyon messzire, amikor bal felől hangos nyögésre, továbbá földet rengető puffanásokra és nagy recsegés-ropogásra lettek figyelmesek.
– Jaj, remélem, nem egy újabb tűzhányó! – sopánkodott Emma.
– Nem hiszem – nyugtatta meg Konrád. – Inkább valami állat lesz.
– Remélem, barátságosak – dünnyögte Iván.
Óvatosan előrekúsztak, és egy tisztáson néhány plateosaurust láttak kölyköstül. Jajgattak, nyöszörögtek, és patakzott a könnyük, miközben földön heverő társukat meg próbálták talpra állítani.
– Biztosan meghalt – jelentette ki Konrád. – Megpróbálják felállítani, hátha újra életre kel. Az elefántok is így szokták, amikor a csordából golyó talál el valakit.
– Ezt is lelőtték – mondta Iván keserűen. A látcsövet az elpusztult plateosaurusra irányította. – Három golyónyomot is látok rajta.
– Hadd nézzem meg! – vette ki a látcsövet testvére kezéből Konrád.
– Szörnyű! Ezt csak Lord Irtó Artúr tehette!
– Szerencsétlen állat – mondta Emma, sírással küszködve. – Ne próbáljunk segíteni neki?
– Mi lesz, ha összetévesztenek Irtó Artúrral, és megtámadnak? – aggodalmaskodott Konrád.
– Én arra szavazok, hogy próbáljuk meg – vetette közbe Iván.
– A plateosaurusok növényevők, és Gerry is megmondta, hogy nem olyan vadak, mint a húsevők.
– Vágjunk bele – helyeselt Emma, és felállt. – Talán még azt is tudják, hol van Irtó Artúr.
A gyerekek kiléptek a fák közül, és torkukban dobogó szívvel a tisztás felé tartottak. A hatalmas állatok annyira beletemetkeztek bánatukba, hogy csak akkor vették észre a gyerekeket, amikor egészen közel értek hozzájuk. Az egyik plateosauruskölyök sivítva figyelmeztette a többieket.
– Bocsánatot kérünk a zavarásért – mondta Emma a föléjük tornyosuló, feléjük forduló fejek irányába. – Csak azt szerettük volna mondani, hogy mi is nagyon sajnáljuk, ami a barátjukkal történt.
– Ezt nem értem – hüppögött az egyik óriás állat. – Akik megölték a páromat, és elrabolták a kisbabámat, ugyanolyan fajta dinoszauruszok, mint ti.
– Tudom – mondta Konrád -, és nagyon szégyelljük. De azért vagyunk itt, hogy nyakon csípjük a tetteseket, és megbüntessük őket.
– És mi lesz a gyerekkel? Magukkal vitték a kislányomat is! – mondta Plateosaurus, és krokodilkönnyeknél is nagyobb könnycseppek csurogtak le az arcán és hullottak le a földre.
– Ne tessék aggódni – jelentette ki Emma határozottan -, visszahozzuk!
– Hogy is tudnátok visszahozni? – kérdezte a kétségbeesett mama. – Már elrepültek vele a fák fölött egy gömbölyű, vörös-fekete…
– Igen, tudjuk – mondta Iván. – Egy léghajóban. A miénk legalább kétszer olyan gyors. Most már tudjuk, merre keressük őket, és hamarosan a nyomukra bukkanunk. Minél hamarabb indulunk, annál hamarabb utolérjük őket. Gyerünk, Emma, Konrád, indulás.
– Sok szerencsét – nézett a fák sűrűjében eltűnő gyerekek után Plateosaurus.
– Amikor elcsípjük Lord Irtó Artúrt, szálanként tépem ki a bajuszát. És ez csak a kezdet! – fenyegetőzött Emma, és dühében elsírta magát.
Az ikrek komor képpel nyomultak előre a sűrű aljnövényzet közt.
– Füstszagot érzek – jelentette pár perccel később Iván. – Erre!
Átverekedték magukat egy bozóton, és egy kis tisztásra értek, ahol nyomban felismerték Irtó Artúr táborhelyének romjait. A tábortűz izzó parazsa mellett szétszórt konzervdobozokat, üres üvegeket és papírhulladékot találtak.
– Hogy ezek mennyi szemetet hagytak maguk után! – nézett végig Emma a romhalmazon. – Éppen elég, hogy a huszadik században folyton szemétdombot csinálnak, a triászkort már igazán nem kellene tönkretenniük.
– És nézd, hogy hagyták itt a tüzet! – mérgelődött Konrád. – Ennyi parázs az egész vidéket lángba boríthatja.
– Menjünk vissza a Belladonnához. Meg kell mondani Gerrynek, hogy megtaláltuk Irtó Artúr táborát, és hogy már elment innen – javasolta Iván, és a testvérei beleegyeztek.
Félórányi gyaloglás után megszomjaztak.
– Álljunk meg ott, annál a nagy sziklánál – ajánlotta Emma. – Jó lesz egy kicsit hűsölni az árnyékban.
A sziklánál letelepedtek, és megitták a léghajóból hozott limonádét.
– Eddig minden borzasztó izgalmas – sóhajtott elégedetten Emma, és a hátát a sziklának támasztotta. – De elcsípjük-e valaha Irtó Artúrt meg azt a rémes Betonkézt?
– Fogadok, hogy innen már betakarították a zsákmányt, és átutaztak a következő korba – mondta Iván. – Mi is a neve, Konrád?
– Jura. Jurakor – válaszolt Konrád -, bár szerintem inkább a krétába akartak jutni, mert abban a korban éltek a legszebb dinoszauruszok. A legnagyobb, legvadabb fajták.
– Szerintem az itteniek között is vannak éppen eléggé vadak – szögezte le Emma. – Életemben nem voltam még ennyire megijedve.
– Kész vagyunk? Akkor induljunk tovább – mondta Konrád. – Ha ilyen tempóban haladunk, soha nem érünk vissza.
Újra nekiindultak, szikláról sziklára szökdeltek előre egy mocsár szélén. Emma rajta felejtette a szemét az arra röpdöső szép szitakötőkön, elvesztette az egyensúlyát, és beleesett a vízbe. Iván és Konrád megfogták Emma csuklóját, és gyorsan kirántották a vízből.
– Semmi baj? – kérdezte aggódva Konrád.
– Azt hiszem, semmi – fintorgott Emma -, legfeljebb az, hogy kificamítottam a nyavalyás bokámat.
– Atyaisten! Azokat nézzétek meg! – kiáltott Iván, és meglepetésében Emma balesetéről is elfeledkezett. – Ezek miféle állatok?
A túlsó parton három óriási őshüllő állt, akkorák, mint egy autóbusz. Fejük, nyakuk a víz alatt volt, s ingaként mozgatták ide-oda.
– Tanystropheus a nevük – adta meg a felvilágosítást Konrád jó hangosan -, és, azt hiszem, halat fognak.
Az egyik állat meghallotta Konrád hangját, és kiemelte a fejét a vízből. A gyerekek egy hangot se tudtak kinyögni a meglepetéstől: a tanystropheus nyaka ugyanis olyan hosszú volt, mint egy lámpaoszlop. A feje kicsi volt, és egy gyíkéra hasonlított, a szájában temérdek kicsi, hegyes fog ült. Észrevette a három testvért, és olyan hangot adott, mint három repedt trombita. Erre a másik két tanystropheus is kiemelte fejét a vízből, a következő pillanatban a három őshüllő belegázolt a vízbe, és a Dollybutt gyerekek felé kezdett úszni.
– Ezek üldöznek minket! – kiáltott Iván. – Fussunk!
– Ilyen bokával nem tudok szaladni – jajgatott rémülten Emma.
– Én majd viszlek a hátamon – ajánlkozott Konrád.
Eltűntek, amilyen gyorsan csak tudtak. Emma Konrád hátán lovagolt, Iván volt a sereghajtó.
– Fussunk… a fák felé! – lihegte Konrád -, másszunk fel oda, ahol már nem érnek utol.
– A nyomunkban vannak – szuszogott Iván. – Kapcsoljunk rá!
– Itt másszunk fel – állt meg Konrád egy magas ginkófánál.
Emma a rémülettől nem is érezte a fájdalmat, és sebesen mászott a fára, mögötte az öccsei. Pár másodperccel később egyik üldözőjük is elérte a fát, kinyújtotta a nyakát, és a foga közé kapta Iván dzsekijét. Iván erősen kapaszkodott a faágba, hogy mentse az életét, míg a tanystropheus megpróbálta lerángatni.
– Gyorsan dobd le a dzsekidet – szólt oda Emma, nagyokat fújtatva.
– Várj, segítek.
Iván már lankadni kezdett, de Emma villámgyorsan cselekedett. Előkapta a kését, lenyúlt, és kettéhasította a dzsekit. Az állat kényelmesen rágcsálni kezdte.
– Gyorsan másszunk tovább, mielőtt rájön! – szólt Emma az öccsére.
Úgy másztak, mint a fára mászó bajnokok, és el is érték a ginkó tetejét. Lent az őshüllők magukon kívül vicsorgatták a fogukat, és mérgükben a ginkó törzsét kezdték döngetni. A kétségbeesett gyerekek azon vették észre magukat, hogy a lágy talajon nőtt fa dőlni kezd. Koronája a mocsár felé mozdult el, és azzal fenyegetett, hogy a vízbe pottyantja őket.
– Inkább maradtunk volna otthon – bőgött Emma, és a fogai öszszeverődtek az ijedtségtől.
– Megmenekültünk! – kiáltott le Konrád az izgalomtól rekedten.
– Oda nézzetek! Emma és Iván megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a lomb között észrevették a Minidonnát.
– Háromszoros hurrá a Minidonnának! – kiabáltak, és hevesen integettek.
– Jól éreztétek magatokat a hosszúnyakúaknál? – vigyorgott a bácsi, miközben a Minidonnát az ingatag ág mellé kormányozta.
– Amikor nem jöttetek vissza, fölszálltam a Minidonnával, és a távcsövön át észrevettelek benneteket. Ugye idejében érkeztem?
– Csoda, hogy nem őszültem bele – mondta Emma, amikor bevonszolta magát a kis léghajóba. Utána az ikrek is bemásztak.
– Mi van vacsorára? – kérdezte Iván, aki mindig csak rövid időre feledkezett el a hasáról. – Egy egész dinoszauruszt is befalnék, olyan éhes vagyok.
– Jobb, ha eszed, mint ha ő esz – nevetett Gerry. Hazafelé Emma elmesélte a friss híreket.
– …és tudod – mondta a végén -, Lord Irtó Artúr már odébb is állt, és pont úgy lett, ahogy mondtad, mert tényleg öli a dinoszauruszokat, és elrabolja a kölykeiket.
A Belladonnához érve Gerry azonnal a parancsnoki hídra ment, és bekapcsolta a nyomkereső készüléket.
– Igazatok van – mondta, és fanyar mosollyal figyelte a villogó képernyőt. – Irtó Artúr már a jurakorban jár. Szerencsére a Belladonnát már teljesen kijavítottam, vagyis utolérhetjük, mielőtt valami újabb rémtettet követne el. Korán reggel indulunk!
