„Imé ember vagyok megfontolt és okos / Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt / Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély” 100 éve, 1918. november 9-én hunyt el Guillaume Apollinaire francia költő.
Guillaume Apollinaire 1880. augusztus 26-án született Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzky néven Rómában, s bár franciának tartják, ereiben csepp francia vér sem folyt. Származásáról számtalan mendemonda keringett, sokat közülük ő maga is terjesztett: hol egy montecarlói plébános fiának mondta magát, hol magasabb rangú olasz prelátusokra célozgatott. Anyja személye biztos: Angelica de Kostrowitzkynak hívták, s lengyel nemesi származása ellenére nagyvilági kalandornőként élte életét gazdag kitartók gyűrűjében, többnyire a játékkaszinók környékén. Apja a legnagyobb valószínűséggel az olasz származású katonatiszt, Francesco Flugi d’Aspermont volt, aki nem sokkal Apollinaire öccsének születése után elhagyta a családot.
Anyja vándorlásainak köszönhetően a kis Guillaume több városban végezte iskoláit: Monacóba, Cannes-ba és Nizzába járt, de leérettségiznie nem sikerült. 1899-ben Párizsba költöztek, s mivel a szerencsejáték nem nyújtott biztos jövedelmet, anyja szerette volna, ha Guillaume munkát vállal. Mivel csak az íráshoz értett, némi pénzt szerzett azzal, hogy „négerként” tárcaregényt írt egy újságíró helyett, a Tabarin című lapban cikkeket helyezett el, s rövid ideig egy tőzsdeügynöknél is dolgozott. Leginkább azonban a könyvtárakat látogatta, ritka könyveket olvasott és jegyzetelt, társaságba járt, költőkkel, lapszerkesztőkkel ismerkedett. 1901 augusztusában egy ismerős ajánlására a gazdag kölni Milhau családhoz került franciatanárnak, s a családdal együtt a Rajna vidékére költözött. Az itt töltött egy év két döntő élményt hozott számára: egyrészt a Szeszek című kötetének „rajnai verseit”, másrészt a szerelmet tanítványának angol nevelőnője, Annie Playden iránt.
GUILLAUME APOLLINAIRE: EGY SZÉP VÖRÖSESSZŐKÉHEZ
LA JOLIE ROUSSE
(részlet)
Imé ember vagyok megfontolt és okos
Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt
Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély
Ki elhitte már eszméit néha-néha
Sok nyelvet ismer és mindenfelé
Sok tájon át utazgatott
Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait
Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt
S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait
Mindazt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat
És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk
S értünk zajló harc barátaim
Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját
A Kaland s a Rend pörpatvarát
(Radnóti Miklós fordítása)
Apollinaire vad, féktelen, szenvedélyes és féltékeny volt, amit Annie nehezen viselt el, s bár a költő kétszer is utána utazott Londonba, nemet mondott a lánykéréskor. E kapcsolat emléke A megcsalt szerető éneke című vers. 1902-ben Apollinaire visszatért Párizsba, s ekkor kezdi Guillaume Apollinaire-ként aláírni műveit. Részt vett az irodalmi életben, s Alfred Jarry, Max Jacob, André Salmon, Picasso, Henri Rousseau, Raoul Dufy, André Derain barátja lett. Megélhetési okokból állást vállalt egy bankban. Szerencsére főnökei elnézőek voltak, s így az ifjú több időt tölthetett művészbarátaival a kávéházakban, mint a hivatalban. 1903 novemberében lapot indítottak Le Festin d’Ésope címmel, mely pénz hiányában csak egy évig jelent meg. Közben a bank is tönkrement, s Apollinaire elhatározta, végleg az irodalomnak szenteli életét. Egyelőre a könnyebb műfaj jelentett biztos megélhetést számára: 1907-ben megjelent két erotikus (inkább pornográf) műve, az Egy ifjú Don Juan hőstettei és A tizenegyezer vessző.
Ugyanekkor egy könyvkiadó felkérte, hogy gondozza a világirodalom legjelesebb erotikus és szatirikus műveinek francia nyelvű sorozatát, amit Apollinaire haláláig nagy kedvvel végzett. E munka már csak azért is öröm volt számára, mert mint mondták, a költő mindig szenvedélyes és tudós kíváncsisággal kutatta a testi gyönyöröket (az életben csakúgy, mint az irodalomban). A Kikericsek-ről Nemes Nagy Ágnes így írt:
„Azt szokták mondani: Apollinaire a legnagyobb szürrealista költő. És ez igaz, még akkor is igaz, ha a szürrealizmus csak Apollinaire halála után kezdett el külön irányzatként összeállni, szervezkedni az izmusok sorában. A nevet, a „szürrealista” szót egyébként ő használta először. S bár nagy könnyelműség volna művészi irányzatokat a nevükből megmagyarázni, hiszen azok sokszor nagyon is esetlegesek, ez egyszer nyugodtan támaszkodhatunk a névre, mert a szürrealizmus valóban valamely valóság fölöttit, illetve tudat alattit kíván becsalogatni a versbe a vízió, a szabad asszociáció, az álom kanyargós útjain át.”
GUILLAUME APOLLINAIRE: KIKERICSEK
Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik
Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre
(Radnóti Miklós fordítása)
1908-ban megismerkedett egy fiatal festőnővel, Marie Laurencinnel, akivel 1912-ig tartó szenvedélyes kapcsolatának emlékét A Mirabeau-híd című verse őrzi. 1909-ben megjelent első igazi könyve, A rothadó varázsló című könyvdráma, egy év múlva A szektaalapító és tsai című novelláskötete, majd 1911-ben állatverseinek ciklusa, a Bestiárium. Közben női álnéven, mint Louise Lalanne írogatott maliciózus cikkeket a korabeli nőírók műveiről a belga Les Marges című folyóiratba.
1911-ben a Mercure de France állandó munkatársa lett, ahová haláláig írta anekdotikus krónikáit. Ugyanerre az évre esett egy kínos élménye: megismerkedett egy Géry Piéret nevű belga kalandorral, akit titkárává fogadott. Piéret azonban ellopott néhány kis szobrot a Louvre-ból, s Apollinaire-t, mint vélt bűntársát, letartóztatták. E vizsgálati fogság emléke A börtönben-ciklus a Szeszek című kötetből, mely 1913-ban látott napvilágot. Ebbe a kötetbe gyűjtötte össze 1898 után írott verseit, melyekből jól nyomon követhető a költő addigi életútja, költészetének fejlődése.
Közben a képzőművészettől sem szakadt el: 1913-ban rövid időre csatlakozott a Marinetti-féle futurista mozgalomhoz, majd megjelentette a kubista festőkről szóló tanulmánykötetét. Ekkortájt kezdte írni képverseit, melyek 1918-as Kalligrammák című kötetének anyagát adták. Az első világháború kitörése után a német offenzíva elől Nizzába ment, jelentkezett a hadseregbe, s a tüzérséghez, majd a gyalogsághoz került. Élete ekkor Vénusz és Mars jegyében telt: előbb Louise de Coligny, majd Madeleine Pages iránti szerelme enyhítette a harctér komorságát. 1916 márciusában egy gránátszilánk átrepesztette Apollinaire sisakját, megoperálták, kétszer is koponyalékelést hajtottak rajta végre, s fejét élete végéig vaspánt fogta össze.
Felgyógyulása után Párizsban élt, s előbb a cenzúránál, majd a gyarmatügyi minisztériumban dolgozott. 1916-ban megjelent A meggyilkolt költő című regénye, majd 1917-ben bemutatták a Teiresziasz emlői című szürrealista darabját. 1918-ban annyi szerelmi csalódás után úgy tűnt, révbe ért: feleségül vette Jacqueline Kolbot, „a szép vörösesszőkét”. A megtalált boldogság azonban nem tartott sokáig: az Európán végigsöprő spanyolnátha-járvány a költőt is elragadta. 1918. november 9-én délután öt órakor halt meg, harmincnyolc éves korában.
