„A múlt retusálásával és újraírásával folyamatosan találkozunk. A politika mindig is élt ezzel a trükkel, évszázadok óta működik a recept, hisz az újabb és újabb generációnak kellenek a példaképek.” – Interjú Tasnádi István drámaíróval
Március 8-án mutatta be a Katona József Színház a Rozsdatemető 2.0 című előadást Máté Gábor rendezésében. Fejes Endre regényét Tasnádi István adaptálta színpadra, aki egyben tovább is gondolta a történetet egészen a kétezertízes évekig. Az íróval többek között a színpadra ültetés nehézségeiről, a családi és történelmi traumákról, és a jelenkor boldogságra való képtelenségéről beszélgettünk.
Mikor ismerkedtél meg a regénnyel?
Bevallom, nem emlékszem, hogy kamaszkoromban a kezembe került volna. Nekünk már nem volt kötelező olvasmány. A címéről persze hallottam korábban, de magát a könyvet csak most, a munka kapcsán vettem elő.
Hogyan jött a továbbírás gondolata?
Nagyjából egy évvel ezelőtt hívott fel Máté Gábor, hogy szeretné az előadást megrendezni, de a Fejes Endre által készített színpadi adaptációt porosnak érzi. Beszéljünk hát róla, hogyan lehetne elevenebbé tenni a szöveget, ami a mai korra is reflektálna. Fejes annak idején szinte mindent átvett a regényből, így nagyon hosszú lett a szövegkönyv. Én ezt egyetlen felvonásba sűrítettem, úgyhogy csak azokkal a jelenetekkel foglalkoztam, amelyekben éreztem drámai potenciált, és elengedhetetlenek voltak a családtörténet megértéséhez. Karaktereket hagytunk el, illetve vontunk össze a dramaturggal, Török Tamarával, bizonyos jeleneteket pedig átírtam, hogy élesebbé tegyem a konfliktusokat. A Rozsdatemetőt a kritikusok annak idején „antidrámának” hívták, ebből az epikus hömpölygésből mindenképpen ki akartam a szöveget mozdítani.
Mennyire szorosan dolgoztatok együtt Máté Gáborral?
Sokat beszélgettünk, mielőtt nekiálltam volna az átdolgozásnak. Először az első felvonást mutattam meg neki, azzal kapcsolatban volt néhány kérése, ezért jó pár motívumot vissza is tettem. A második felvonásból csak egy-egy fordulatot egyeztettünk le előre. Szóval szabad kezem volt. Jó volt vele együtt dolgozni, nem akart mindent kontrollálni, végig nyitott és kíváncsi maradt. Ennek az oldott viszonynak köszönhetően még a premier előtti éjjel is megírhattam neki egy friss ötletet, amit másnap beletett az előadásba.
Miért érdekes ezeknek az embereknek a további élete? A továbbírás során mennyire tudatosan gondolkodtál a sorsok párhuzamosságában, ismétlődésében?
Tulajdonképpen ez érdekelt a legjobban az egész történetben. A továbbírás azt a lehetőséget kínálta, hogy a következő ötven év eseményein keresztül megmutathatom, milyen generációkon áthúzódó sérelmek, fájdalmak tombolnak ebben a családban, hogyan mérgeznek a régi titkok, és mi történik, ha fény derül rájuk, átrendezve az addig mesterségesen deformált viszonyokat.
A munkáscsalád mint közösség mennyire áll közel hozzád? Voltak ismerősök a személyes életedben
Egy angyalföldi lakótelep egyik tízemeletes panelházában nőttem fel, ezért, bár a szüleim diplomás emberek voltak, azt hiszem, van némi fogalmam a közegről. A haverjaim révén sok melóscsalád konyhájában ettem a pirosaranyas parizeres kenyeret.
Melyik Fejes-szereplővel vállalnál lelki közösséget, már ha van ilyen?
A Rozsdatemetőben fontos szerepet játszanak a társadalmi osztályok. Szinte az egyetlen értelmiségi figura Zentay, az alkoholista, osztályidegen pasas, akit Hábetler megöl. Az ő kétségbeesett, némileg önsajnáló nagymonológja elég közel áll hozzám.
Mit gondolsz a hábetlerizmusról? Hogyan lehet érvényes ez a fogalom ma?
Ez egy művileg eszkábált fogalom, mindenki azt ért rajta, amit akar. Nyilván valamiféle magatartásmintát próbál megragadni, és ez a habitus ma is érvényes. A földszintes, leegyszerűsítő gondolkodás, a magasabb eszméktől való idegenkedés, az egyik napról a másikra való élés, a folytonos ügyeskedés, a megúszás mind benne foglaltatik. És lehetne még sorolni. Ezeket a dolgokat ma is folyton itt látjuk magunk körül.
Idősebb Hábetleréknél még nincs válás, szóba sem jöhet, hogy akár ők, akár Küvecsesék külön menjenek. Pék Mária halála után viszont megváltozik a szemlélet, atomizálódnak a családtagok, nincs már erő, ami fizikailag összetarthatná őket, maximum egy halálesetnél, és csak rövid időre. Hajnalka nem képes az anyja szerepét felvállalni. Ma már nem is létezhet ez a régi, egybentartó modell?
Láthatjuk, hogy nem. Falun sem. A nagyszüleim vidéken éltek, a mai napig kijárok oda a temetőbe és az ősi családi házhoz. Mostanra az egykori barátaim elváltak, és egyedül éldegélnek egy hatalmas kétszintes házban: hetente, kéthetente hazajön a gyerek, ha éppen nem külföldön dolgozik vagy tanul. Az én gyerekkoromban még több generáció élt együtt azokon a portákon. Megvolt annak is a nehézsége, állandóan zengett a ház, ment a veszekedés, mindenki szabadulni akart a másiktól, de mi, kölykök mégis egy eleven családi közegben nevelkedtünk.
A színészek több szerepben sokféle életkort eljátszanak, így lehet Rajkai Zoltán vagy Tasnádi Bence kisgyerek, Szirtes Ági a nagyon erős Pék Mária-alakítás mellett huszonéves fiatal, Szacsvay László 18 éves… Ezek az ötletek hogy alakultak ki?
Eleve úgy indul az előadás, hogy Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán eljátssza az évődő fiatal szerelmespárt, és Szirtes Ági váratlanul bejelenti, hogy terhes. Ez a nyitás meg is adja az előadás rendhagyó formáját. Egy olyan színházi eszközhöz nyúltunk, amellyel megpróbáltuk érzékeltetni az élet állandó áramlását: itt nem számít a színész valódi életkora, mindenki lehet csecsemő és aggastyán, valaki kilép a történetből, mint öregember, aztán visszatér más alakban, de hozza magával az előző karakterben megformált „valamilyenséget” is. Érzékeny és kockázatos dolog ez, kezdetben bizonytalanok voltunk, hogy a néző jön-e majd velünk ezen az úton, de eddig úgy tűnik, simán értik a szokatlan kódolást.
Van olyan szereplő az előadásban, aki visszatér a gyökerekhez, más a folyamatos hazudozást, az állandó megfelelést, igazodást választja… A többségük pusztán túlélni próbál, mint az elődeik. Hogyan tudunk átlépni a múlt árnyain, ha egyáltalán lehetséges ez, akár a család árnyékáról, akár történelmi traumákról van szó?
Az őszinteség, a kibeszélés segíthet. Elmondani, hogy ez történt, ebből jöttél, ebbe születtél. Ha átbeszéljük a gyerekeinkkel, nagyobb eséllyel vághatnak neki az életnek, mert nem kell a múlt láthatatlan koloncait is magukkal rángatniuk. Foglalkozhatnak a jövő kihívásaival, lesz abból úgyis elég.
A darab zárlata nagyon is aktuálisan cseng a hamis 56-os hős megkreálásával. Dózsa László és a Terror Háza főigazgatójának ügye mennyiben inspirált? Eleve megvolt, vagy munka közben merült fel az ötlet?
Nem a konkrét eset érdekelt. Számtalan másik példát mondhatunk, mikor egy közéleti szereplő vagy mondjuk újságíró hamis hősi múltat kreált magának: volt olyan, aki valóban ült börtönben ’56 után, de mint kiderült, nem a forradalomban való részvételért, hanem egy évekkel később elkövetett nemi erőszak miatt.
Gyilkosból kirakathős: mennyire látod általánosnak a problémát, hogy a politika meghamisítja, illetve átírja a múltat, azaz mítoszt épít a banalitásból? Hogyan fordítható le ez az egyén életére?
A múlt retusálásával és újraírásával folyamatosan találkozunk. A politika mindig is élt ezzel a trükkel, évszázadok óta működik a recept, hisz az újabb és újabb generációnak kellenek a példaképek. Az persze mulatságos, mikor művileg állítanak elő kurzus-kompatibilis nagy elődöket. Ennek ellentéte az a trónfosztás, amikor valakit megpróbálnak kirángatni a kánonból. Ami tavaly Adyval történt, az végtelenül elszomorított.
Nagyon sok aktuális kérdést vet fel a második rész is a devizahitelesek tragédiájától kezdve a paranoid antiszemitizmuson át a közelmúltbeli székházostromig, amit sokan forradalomként aposztrofálnak. Sőt, a forradalom szó ma már fülke előtagot is kaphat, de az ellenzék is forradalomnak titulálja a mostani tüntetéseket. Hogyan változik a kifejezés, mennyire függenek össze a jelentések?
Ezt a fogalmat is sikerült lejáratni. Amikor 2006-ban a Hírtévé riportere azt rikoltozta a kamerába, hogy „ez forradalom, ez forradalom”, miközben a háttérben félmeztelen, Fradi-sas tetoválásos verőemberek gyújtogattak, majd fosztogatták a székház előcsarnokában a Túró Rudi automatát, az egyszerre volt röhejes, ijesztő és felháborító. Ennek a zavargásnak az összemosása ’56-tal valójában az igazi forradalmi hősök elárulása volt. Ők annak idején Budapest utcáin bátran szembeszálltak a szovjet tankokkal az ország szabadságáért. A tévészékház ostroma szánalmas pamfletje volt egy nagyszabású drámának.
Az első rész komorságához képest a „plusz egy” a lehangoló vég ellenére könnyedebb hangvételű, szellemesebb, a nézők is többet nevettek. Ez tudatos volt? Így érzed egyáltalán?
Az első felvonás egy olyan borzalmas 50 évet mesél el, amelyben volt két világháború, két forradalom, hadifogság, tömeges emberirtás. Egy ilyen időszaknak vannak hősei és áldozatai, de a túlélés is komoly tettnek számított. Szerencsére az elmúlt 50 év nem volt ennyire tragikus, inkább kisebb-nagyobb megalkuvások és ügyeskedések jellemezték. A legvidámabb barakk lakóinak életéről szólva oda nem illőnek érezném a pátoszos drámai hangnemet. Az ún. „puha rendszerváltás” is leginkább tragikomédia, és a közéletünkben azóta is sok az abszurd bohózati elem.
Többféle véleményt is hallottam kifele menet: volt, aki lelkesen dicsérte a folytatást, más hígabbnak érezte az erős első felvonás után.
Mondhatjuk úgy, hogy hígabb, mivel a kor is hígabb. A múltat többnyire patinás dicsfénybe vonja az azóta eltelt idő, jelenünkből azonban fájóan hiányzik a formátum és a fenség. Aki azt várja a Rozsdatemető 2.0-tól, hogy a második felvonásban megrendülten pillanthasson rá a tegnap küzdelmeire, az csalódni fog.
Annak idején egyik kedvenc előadásom volt a Majdnem 20, amin halálra nevettem magam minden keserűsége ellenére. A Rozsdatemető is pedzeget kérdéseket a tett haláláról, a megalkuvásról, a behúzott fejről, vagy az itt maradás lehetőségéről. Hogyan lehetséges élni ebben a történelmi tájban? Érvényes demokráciában az a fogalom, hogy kollaboráció?
Kollaboráció? Ez háborús retorika, és pontosan ez a baj. Olyan idegállapotba kerültünk – mert olyan idegállapotba kergettek bennünket-, mintha egy ostromlott várban élnénk. De mi a helyzet valójában? Kitüntetett periódusát éljük a történelemnek: én például úgy élhettem le ebben az országban majdnem ötven évet, hogy nem volt háború, de még véres felkelés, forradalom sem. A szüleim átéltek egy háborút és egy forradalmat, a nagyszüleim két háborút, forradalmat, hadifogságot, kitelepítést. Az előadás meglehetősen provokatívan mutatja meg ezt a kettősséget. Hosszú szenvedés után végre eljött a békekor, aminek viszont csak módjával tudunk örülni. Ha senki nem támad kívülről minket, megoldjuk házon belül, támadjuk, nyírjuk, gyalázzuk egymást. Ez őrület! Le kéne ezzel állni végre! Ezért is fontos számomra az előadás. Őseink nehéz sorsát látva talán nagyobb lesz bennünk is a hajlandóság a békességre. Vagy akár az örömre.
Hegedüs Barbara
