„A dzsessz a pillanatban való létről szól.” Április 12-én lett 85 éves Herbie Hancock amerikai dzsesszzongorista és zeneszerző. A muzsikus tucatnyi Grammy-díj birtokosa, megkapta az Oscar-díjat, számos szerzeménye örökzöldnek számít, nem fél használni a technikai újításokat, és ő kezdeményezte a nemzetközi dzsessznap megtartását is.
Herbie Hancock (teljes neve: Herbert Jeffrey Hancock) 1940. április 12-én Chicagóban született, hétéves korától tanult zongorázni, tizenegy évesen már a Chicagói Szimfonikusokkal adta elő Mozart D-dúr zongoraversenyét. Tizenéves korától Oscar Peterson és Bill Evans hatására a dzsessz is élénken foglalkoztatta, és hamarosan műfajt váltott. Az egyetemen egyszerre tanult villamosmérnöknek és zenésznek, nem csoda, hogy később értő kézzel szólaltatta meg az elektronikus hangszereket.
„A második világháborúban a dzsessz abszolút a szabadság zenéje volt, majd a hidegháborúban, a vasfüggöny mögött, ugyanez. Az egész a föld alatt zajlott, de szükségük volt a szabadság táplálékára, amit a dzsessz kínált.”
Húszévesen kezdett együtt dolgozni Donald Byrd trombitással, az ő ajánlására szerződtette szólistaként az egyik leghíresebb dzsesszkiadó, a Blue Note. 1963-ban jelent meg Takin’ Off című bemutatkozó lemeze, a sikeres albumon hallható volt első szerzeménye, a Watermelon Man is.
„Lehetőségem volt Miles Davisszel dolgozni, és ez mindent megváltoztatott számomra, mert Miles valóban arra biztatta mindegyik zenészét, hogy lépjenek túl a tudásukon, menjenek el ismeretlen területekre és fedezzék fel. Változást hozott számomra, és hatással volt az évek során hozott döntéseimre, hogy hogyan közelítsek meg egy projektet a zenében.”
Pályafutásának meghatározó pillanata 1963 májusában következett el, amikor Miles Davis, minden idők talán legnagyobb dzsessztrombitása meghívta második kvintettjébe a szaxofonos Wayne Shorter, a dobos Tony Williams és a bőgős Ron Carter mellé.
Öt évig játszott a műfajt megújító legendás zenész mellett, Davis javaslatára fordult érdeklődése az elektromos zongora felé, és a dzsesszmuzsikusok közül elsőként ő alkalmazott szintetizátort.
A zenekari munka mellett szólókarrierje is felfelé ívelt, lemezein nem ismert műfaji határokat. A hagyományos dzsessz mellett elkalandozott a fúziós muzsika, a blues, sőt a funky, a rhythm and blues és a hiphop területére is. 1968-ban önálló együttest alapított The Headhunters néven, 1973-as lemeze, a Head Hunters volt az első dzsesszalbum, amely platinalemez lett.
Néhány évvel később visszatért Miles Davishez, de a dzsessz mellett továbbra is játszott populárisabb darabokat. Az 1983-as Future Shock című lemezéről kimásolt Rockit című dala még a brit tízes listára is felkerült, ezért kapta első Grammy-díját.
Az évek során olyan muzsikusokkal játszott, mint a trombitás Freddie Hubbard és Lee Morgan, a billentyűs Chick Corea, a basszusgitáros Marcus Miller, a gitáros Pat Metheny és Carlos Santana.
Hancock közel 80 éve zongorázik, de a hangszer még mindig annyi örömet okoz neki, hogy időnként egy-egy játék közben azon kapja magát, hogy sír.
Számtalan filmhez, tévéjátékhoz komponált zenét. Első alkalommal 1966-ban az olasz Michelangelo Antonioni rendezővel dolgozott együtt a Nagyítás című klasszikus alkotáson. Olyan filmek kísérőzenéi fűződnek a nevéhez, mint a Bosszúvágy vagy a Katonatörténet. 1986-ban a Jazz Párizsban (Round Midnight) című filmért – amelyben maga is szerepelt – Oscar-díjat kapott.
2001-ben a techno és a hiphop műfajok előadóival muzsikált együtt, majd a szaxofonos Michael Breckerrel és a trombitás Roy Hargrove-val vett lemezre egy koncertet egykori zenésztársai, Miles Davis és John Coltrane emlékére. A pop és a rock nagyságaival is szívesen játszott együtt, duettalbumot adott ki Annie Lennoxszal, Christina Aguilerával, Stinggel és Paul Simonnal.
A sokoldalú és fáradhatatlan zenész a koncertek és lemezfelvételek mellett rengeteg időt szentel az ifjú tehetségekre, többekkel színpadra is lép, a fiatalok zenei oktatásában is részt vállal. Egyik alapítója a Monk Institute amerikai dzsesszintézetnek, ahol tanítványa volt a magyar Oláh Tzumo Árpád zongorista is.
Hancock az egyetemen elektrotechnikát tanult, így nem meglepő, hogy hatalmas érdeklődést mutat a mesterséges intelligencia (AI) térnyerése iránt.
Úgy véli, hogy a technológiával kapcsolatos félelmeink túlzóak, és azt vallja, hogy inkább „magáévá teszi, mint elmenjen mellette”. Hancock elismeri az aggodalmakat, hogy a mesterséges intelligencia használata etikai kérdéseket von maga után, de úgy véli, az emberek maguk okolhatók a vétkeikért.
A világ legjobb dzsesszzongoristái között számon tartott Herbie Hancock Chick Coreával együtt Bartók Béla több művét is előadta két zongorára, néhány éve pedig a montreaux-i dzsesszfesztiválon Lang Lang zongoraművésszel Liszt Ferenc Magyar rapszódiájával lépett fel, a kínai művész az eredeti változatot játszotta, míg Hancock improvizált. A kiváló billentyűs több alkalommal is fellépett Magyarországon.
Művészetét számtalan kitüntetéssel ismerték el, összesen 14 Grammy-díj birtokosa. 2008-ban a River, The Joni Letters című, Joni Mitchell kanadai énekesnő művészete előtt tisztelgő lemezzel három Grammyt is nyert, s négy évtized után első dzsesszzenészként nyerte el az év albuma díjat.
Beválasztották a big band és dzsessz hírességek csarnokába, csillaga a Hollywoodi hírességek sétányát is ékesíti. 2011-ben az UNESCO jószolgálati nagykövetének nevezték ki, a következő évben az ő kezdeményezésére lett április 30. a dzsessz világnapja (az ünnepet idén negyedik alkalommal rendezik meg Magyarországon is). A dzsessz nagysága az Egyesült Államok egyik legrangosabb kulturális elismerése, a Kennedy Center díjában részesült.
A több mint ötven éve buddhista Hancock mind a mai napig a dzsesszzene egyik legnagyobb alakjaként dolgozik.
