„Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Immanuel Kant filozófiai nézetei a 19. század második felétől terjedtek el széles körben, és mind a mai napig erősen hatnak a filozófiára.
Immanuel Kant filozófus 215 éve, 1804. február 12-én halt meg Königsberg és 295 éve, 1724. április 22-én született Königsbergben, Kelet-Poroszországban (ma Kalinyingrád, Oroszország). „Az egyetemes filozófiatörténet egyik legjelentősebb gondolkodója, szellemtörténetileg a felvilágosodás korában élt.” (ELTE)
Szülei tisztes szegénységben éltek, apja nyergesmester volt. A család kilenc gyermeke közül öten élték meg a felnőtt kort. Az ifjú Kant 1740-tól teológiát hallgatott a königsbergi egyetemen, majd érdeklődése a matematika, a filozófia és a természettudományok felé fordult.
Az egyetem elvégzése után kilenc évig házitanító volt, 1755-ben magántanár és a filozófia doktora lett, 15 évig tanított fizikát, matematikát, erkölcstant és logikát. 1770-ben került a logika és metafizika tanszék élére. Igazi szobatudós volt, szülővárosát szinte soha nem hagyta el. Óriási tudását könyvekből szerezte, mindig ugyanazon az útvonalon sétált, pedáns napirendjéhez órát lehetett igazítani. Sohasem nősült meg, bár kétszer volt vőlegény.
Munkásságát „kritika előtti” és „kritikai” korszakra osztják. Az első korszak legfontosabb műve Az ég általános természettörténete és elmélete (1755), amelyben Newton mechanikai törvényei alapján fejtette ki kozmológiáját. Fő tétele, hogy a Naprendszer rendszertelenül mozgó köd- vagy meteoritfelhőből alakult ki a testek folyamatos ütközése és összetapadása során. Nézeteit Pierre Simon Laplace francia csillagász 1796-ban azzal egészítette ki, hogy a Naprendszer magas hőmérsékletű, forgó gázfelhőből alakult ki. A Kant-Laplace-féle elmélet volt az első olyan teória, amely szükségtelenné tette az első mozgatót, és így elvetette a Biblia teremtésmítoszát. Azt is Kant mondta ki először, hogy a Naprendszer a Tejút része.
„A tiszta gyakorlati ész alaptörvénye
Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általánostörvényhozás elveként érvényesülhessen.” (A gyakorlati ész krikikája. Első könyv, 7.§, 1788, Ford.: Berényi Gábor)
Kritikai korszakának fő műve A tiszta ész kritikája (1781). Kritikán az ész határainak kutatását értette, és három területet vizsgált: a matematikát, a természettudományokat és a metafizikát. A matematika fogalmai, a tér és az idő a tapasztalatban nem léteznek, csupán az észlelő szemléleti formái. A természettudományokban a kategóriák, a szintén nem a tapasztalatból származó fogalmak teszik lehetővé a tényeket megelőző, „a priori” ítéleteket, mint amilyen az ok, az egység vagy a kölcsönhatás. A metafizika viszont elszakad az érzéki tapasztalattól, ezért nem képes a priori ítéleteket alkotni. Az ész pedig a pszichológiában keresi a megismerés abszolút szubjektumát; a kozmológiában a dolgok időbeli abszolút kezdetét, a térbeliség és oszthatóság abszolút határait, végül a teológiában minden dolgok abszolút előfeltételét.
„Tartalom nélkül üres a gondolat, fogalom nélkül vak a szemlélet.” (Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája)
Tudományos megismerés csak akkor lehetséges, ha a jelenségeket három törvénynek vetjük alá: az anyag megmaradása, az okság és a szubsztanciák közti kölcsönhatás törvényének. Ám ezek sem a természet törvényei, értelmünk hozza létre őket. A természetben csak azt találhatjuk, amit elménk vetített bele, a tapasztalattól függetlenül, amiből arra a következtetésre jut, hogy a dolgok „magánvalóját” nem lehet megismerni. A megismerésben a dolgok a szubjektum a priori adottságaihoz igazodnak. Kritikájának fő célpontja a leibnizi filozófia, melynek egyik alapvető tétele, hogy a gondolkodás képes megragadni a gyakorlatban hozzáférhetetlen fogalmakat, mint amilyen Isten, a halhatatlanság vagy a szabadság fogalma.
A gyakorlati ész kritikája című művében az erkölcsöt vizsgálja. Az erkölcsi törvény csak formális lehet, önmagáért engedelmeskedünk neki. Ez a feltétlen parancs, a kategorikus imperatívusz:
„Cselekedj úgy, hogy magatartásod szabály lehessen mindenki számára.”
Az erkölcs alapja nem lehet a tapasztalat, a természetes hajlam, az érdek vagy a jog, ezekből nem vezethető le általános érvényű parancs. A teológusok felfogásával ellentétben azt hirdette, hogy nem az erkölcsiség alapul a valláson, hanem éppen megfordítva: a vallást kell az erkölcsre alapozni.
Harmadik műve, Az ítélőerő kritikája esztétikáját tartalmazta. Az ítélőerő nem a tapasztalaton, az egyéni ízlésen vagy a fogalmi gondolkodáson, hanem a képzelőerő szabadságán alapul. Meghatározása szerint: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” A természet célelvűségéről pedig azt tartotta, hogy az élővilág nem magyarázható mechanikus elvekkel. Ám ha elutasítjuk ezeket az elveket, egy teremtőhöz jutunk el, ami első könyve szerint képtelenség.
Kant az élőlényeket teremtményekként kezeli, de ez nem jelenti azt, hogy céltudatos alkotó művei lennének. 1793-ban adta ki A vallás a puszta ész határain belül című művét, amely éles vitát váltott ki világi és egyházi körökben. Túlzott racionalitással vádolták, úgy vélték, hogy aláássa a Biblia tanítását. Utolsó műve, Az örök béke a háborúk okait vizsgálja.
Filozófiai nézetei a 19. század második felétől terjedtek el széles körben, és mind a mai napig erősen hatnak a filozófiára. A köngisbergi katedrálisban temették el, sírjára a következő mondását vésték: „Felettem a csillagos ég, lelkemben az erkölcsi törvény.”
