Egy könyv kiadását, ha jó kezekben van, bemutató és dedikálások követik. A könyvünnepek részévé vált, hogy a megjelent újdonságok szerzői személyesen is találkoznak olvasóikkal, pódiumbeszélgetéseken vallanak önmagukról, kérdésekre válaszolnak, s dedikálják műveiket. Nem volt ez másként a könyv idei könyvhéten sem.
Az olvasnivaló ilyetén ajánlása – ha úgy tetszik: kelendőbbé tétele – nem új keletű szokás,
hiszen már több mint négyszáz évvel ezelőtt belekerült Szenczi Molnár Albert szótárába (1604): „Dedicatio – szentelés, ajánlás, dedikálás”. A latin kifejezés áldozást is jelentett, mint arra Zrínyi Miklós 1651-ben megjelent Syrena-kötetének „Dedicalom ezt az mvnkamat” (sic) című ajánlása is szép és maradandó példa. A költő ekképp magyarázza szóhasználatának értelmezését: „dedicálhassam: áldozhassam”.
Áldozatot hoz-e a kötetét dedikáló író?
Bizony, s nem is keveset. Az olvasóval való találkozás technikai körülményein túl elég csak azokra a tömegjelenetekre gondolnunk, amikor például Günter Grass, Kertész Imre, Paulo Coelho vagy legutóbb Jorge Semprún és Csingiz Ajtmatov budapesti dedikálóasztalánál kanyarogtak százméteres sorok.
Volt, aki a könyvújdonság több példányába kért aláírást, vagy pedig (mint például Ajtmatov esetében) a kedvenc szerző évtizedekkel ezelőtt megjelent művei is magával hozta könyvespolcáról. Ha pedig valaki megpróbálná egymás után több százszor leírni a nevét, hozzá a keltezést és a dedikálás helyszínét, ráadásul mindezek élére az „X. Y.-nak barátsággal” formulát, belátóbban venné kézbe az elején még többszavas ajánlásokat kiötlő írónak a dedikáció végére már szinte olvashatatlanul odakörmölt aláírását. És megértően bólint, ha a dedikáló szerző (jelesül Para-Kovács Imre) beismeri: „Döbbenet, még egy perce sincs, hogy dedikálok, máris egy tollal több van nálam.”
A dedikáció – mint Cseres Tibor megfogalmazta: „hogy az író a ‘megajándékozott’ neve alá megbecsülő ajánlással odarója a maga nevét” – ingyenes, bár ez sem volt mindig így. Csokonai Vitéz Mihálymarkát, ha egy-egy tehetősebb főúrnak vagy arisztokrata feleségnek ajánlotta művét – a költő feljegyzéseiből tudjuk -, hol ötven, hol száz forint ütötte. Csurgón, tanárként hónapokig sem keresett ennyit. A mai poéta a verseskötet élére rótt kézírással mint gesztussal megköszöni olvasójának az érdeklődést, a könyvvásárlónak a bukszanyitást.
A dedikált könyv nagyobb érték, mint kézjegy nélküli társa, hiszen az író saját tollvonásával köszönti, tiszteli meg olvasóját, személyesen is figyelmébe ajánlva alkotását.
A szerző ajánlásának értéke az idővel nő, kiváltképp, ha a kortárs szerző klasszikussá válik, vagy ha az ajánlás címzettje legalább olyan jeles személyiséggé nő, mint maga a dedikáló. 2001 májusában a Központi Antikvárium aukcióján egy dedikált József Attila-kötet 320 ezer forintért kelt el, az akkori havi bruttó minimálbér nyolcszorosáért.
Sanda haszonleső azonban, aki nem a személyes találkozás, kézfogás és az emléksorok élményéért, a gesztus öröméért, hanem az értéknövekedésre spekulálva áll sorban az irodalombarátok között. Igazi gyűjtő dedikált kötettől soha nem, vagy csak nagyon ritkán válik meg. Ezért aztán a házikönyvtárak felbecsülhetetlen kincseket rejtenek. De közkönyvtárakban porosodó kötetek is szolgálnak néha – elsősorban irodalomtörténészek örömére – efféle meglepetésekkel: „Juhász Gyulának, magyar testvéremnek, a költőnek: Kosztolányi Dezső – Bpest. 1912. november”
Írók előszeretettel dedikálnak pályatársaiknak, szerkesztőiknek, kritikusaiknak.
Somlyó Zoltán Juhász Gyulának (1912), Kassák Lajos Juhász Ferencnek (1967), Illyés Gyula Kovács Sándor Ivánnak, Kányádi Sándor Tüskés Tibornak és így tovább. Konrád György 1996-ban írta meg ezt az emlékét: ” az elmúlt könyvhéten az Írók Könyvesboltja előtt, a Liszt Ferenc téren olyan szépen összejöttünk, írók tucatnyian, és egymásnak dedikáltuk a könyveinket, mert az arra sétáló nagyközönség óvatosan elkerült bennünket .”
„A dedikálás, a dedikált könyv megküldése a mecénásnak, a pályatársnak, a személyesen ismert s valamilyen szempontból fontos olvasónak, az irodalmi élet egyik rituáléja” – állapítja meg egyik tanulmányában Lengyel András. Külföldön sincs ez másképp. Germanus Gyula orientalista, irodalmár Kairóban jegyezte fel: „Csak délelőttjeink szabadok, mert délután a hotel halljában fölkeresnek íróbarátaim, akik elhalmoznak legújabb, dedikált könyveikkel. Szobánk már inkább hasonlít könyvtárhoz, mintsem pihenőhelyhez.”
A dedikáció ilyeténképpen irodalomtörténetet is ír.
Kronológiát, kötődéseket, kapcsolatrendszereket tisztáz, korrajzot ad, életrajzokat színez. Jellemző adalék például Faludy Györgytől: „1937 könyvnapján a Vörösmarty téren és az Operával szemben két színésznő – Muráti Lili és Fedák Sári – árulhatták a Villont, míg a Körúton, a Népszava könyvsátrában én dedikáltam. Harmadnap estére egyetlen példány sem maradt.”
Vagy fél évszázaddal később Baranyi Ferenc cikkrészlete a költőtárs Mészöly Dezsőről: „Sokáig kollégák voltunk a Televízióban. Ha az aulában összefutottunk, jó szívvel köszöntöttük egymást, aztán mindketten rohantunk, ki-ki a maga dolga után. Könyvét is így dedikálta: „Ferinek – futtában is meleg késszorítással.”
Igen. A tévés-élet vágtájában sosem volt érkezésünk kifejteni, hogy milyen nagyon becsüljük egymást. A dedikációk, a baráti kézfogások mondták el ezt.
Az író dedikációja baráti kéznyújtás az olvasónak. Örökérvényű kifejeződése, hogy milyen nagyon becsülik egymást, s talán jelzése annak is: egymásra vannak utalva.
