Azon a napon nemcsak legjobb barátjának fordított hátat: a pályaudvaron egész addigi életét hagyta maga mögött. A történelem szorításában néha a leggyötrelmesebb, sorsfordító döntés is lehet köznapian egyszerű.
A szikárságában is lírai erejű szöveg egy apa vallomása élete alkonyán fiának – egy magyarázatot, talán felmentést és önigazolást kereső ember végső búcsúja. Elbeszélésében a múlt meghatározó pillanatai váltakoznak a jelennel, miközben a történet mozaikkockái egyre pontosabb képpé állnak össze: a Bánságon végigsöprő háború, a német kötődése miatt idegenné vált, soha viszont nem látott gyermekkori jó barát. A francia ősök emléke, a visszatelepülés Franciaországba, az 56-os, levert magyar forradalomból menekülő, Zsuzsannából Suzanne-ná lényegült feleség és szerető. A tejjel-mézzel folyó élet ígérete. És egy családi tragédia, amely mindent megváltoztat – mert van, amit talán már csak a hallgatás tesz túlélhetővé.
Érzelmek mélyére hatoló, örök emberi történet a gyökerek elvesztéséről – és egy új élet lehetőségéről – vagy lehetetlenségéről.
Jean Mattern 1965-ben született egy Közép-Európából származó családban. Összehasonlító irodalomtudomány szakon végzett a Sorbonne-on. A Gallimard-nál, Franciaország – és a világ – egyik legrangosabb kiadójánál, többek között olyan szerzőket jelentetett meg, mint Ámosz Oz, Orhan Pamuk, Herta Müller, Dragomán György vagy Esterházy Péter.
A Király Fürdő az első regénye, melyet a megjelenése (2008) után lelkes kritikai visszhang fogadott és eddig hét nyelvre fordították le. Jelenleg Párizsban él a feleségével és három gyermekével; második regénye 2010 nyarán jelenik meg Franciaországban.
Jean Mattern: Tejjel-mézzel
(Részlet a könyvből)
X
„Honnan jött?”
A templom előtt vártam Suzanne-ra, a koncert után; úgy döntöttem, magyarul szólítom meg a fiatal nőt, akire a templom bejáratánál figyeltem fel, jegyvásárláskor. Több mint tíz éve nem beszéltem magyarul, de a nő szemlátomást friss menekült volt, akit Párizsban letelepedett honfitársak vettek gondjaikba, és úgy tűnt, csak akkor van nála esélyem, ha az anyanyelvén szólok hozzá. Koncert közben többször is hátrafordultam, amin a mellettem ülő néző fel is háborodott; Suzanne arcát kerestem a tömegben, és alig figyeltem a zenére. Nagyon világos, szürke szem. Elképzeltem ezt a szürke szemet, ezt a törékeny alakot Budapest utcáin, szemben a szovjet tankokkal. Annyira úrrá lett rajtam ez a kép, hogy elakadtak a gondolataim. Tehát nem tudtam jobbat kitalálni, mint: „Beszélhetnék magával egy kicsit?”
Talán végleg a torkomra forr a szó, ha Suzanne válaszul odaveti: „És miről?”, de ő egyenesen a szemembe nézett, és megkérdezte:
„Honnan jött?”
„Reimsből.”
„Nem, úgy értem, hol élt azelőtt?”
Ezen az első estén addig beszélgettünk a templom előtt, amíg Suzanne barátnője ki nem jelentette, hogy ideje hazaindulni. Suzanne kért tőlem valamit, amire írni lehet. Egy XVII. kerületi lakcím, egy telefonszám. Két hét múlva, szombaton, késő délelőtt újra vonatra szálltam, és Párizsba mentem. Suzanne a Monceau parkban adott randevút. A következő alkalom egy ebéd volt. A Clichy téri Wepler sörözőbe vittem, ahol Suzanne életében először evett osztrigát. Vagy inkább: megkóstolt egyet, majd egy grimasszal az értésemre adta – ami nem kerülte el a jól szórakozó, bár némileg neheztelő pincér figyelmét –, hogy a kísérlet itt véget is ér.
Hogyan udvarolhatnék egy fiatal nőnek, aki mindent elveszített? Meglepve konstatáltam, hogy Suzanne-t mintha mulattatná a játékunk, a telefonjaim, az ebédmeghívások. Bár néha nagyon elveszettnek, tétovának láttam. Amikor Reimsben voltam, kívántam őt. Párizs felé, a vonaton, úgy éreztem, szerelmes vagyok belé. És amikor ott volt velem szemben, egyszerre ingerelt és elbűvölt. A neveletlensége halálra idegesített. Az asztali viselkedése minden volt, csak nőies nem; szemkápráztató gyorsasággal falta az ételt, közben be nem állt a szája. Csak beszélt és beszélt. Hazafelé a vonaton gyakran eltűnődtem, hogy egy ennyire műveletlen ember, mint Suzanne, hogy tud ilyen rengeteg beszédtémát találni. Amit mondott, abban sokkal több volt a butaság, mint az értelmes gondolat, egymás után tette fel a kérdéseket, de a válaszra már nem volt kíváncsi. Alig rémlett neki, merre lehet Timişoara, és fogalma sem volt a világ ezen csücskének történelméről. Néha nem is tudtam, érti-e, miért hagytam el a hazámat. Azután egyik pillanatról a másikra egy mondat közepén elhallgatott, vagy váratlanul hangnemet váltott, és a szarkafecsegés véget ért. Talán az ilyen pillanatok miatt szerettem bele véglegesen.
Suzanne soha nem tudta meg, hogy már akkor eldöntöttem, hogy feleségül kérem, amikor még nem is voltam biztos az iránta való érzelmeimben. Ideje volt a változásnak. Kezdett furcsa irányt venni az életem, és attól féltem, hogy elveszítem fölötte az uralmat. A szomszédok és kollégák agglegénystátuszomra vonatkozó viccei és megjegyzései lassan figyelmeztetés-jelleget öltöttek: a magányom hovatovább marginális alakká változtatott. Suzanne pedig új életre vágyott.
Ha nagyon akar valamit az ember, sikerül, mondogatta mindig a nagyanyám.
Szeretni akartam Suzanne-t.
Suzanne mesélés közben fittyet hányt a logikára. Amikor észrevette, hogy kifelejtett egy fontos részletet, ami nélkül nem érthetem meg a történetet, gyorsan visszaszaladt az elbeszélésben, majd újra belevágott. Ezek a kronológiai bakugrások persze nehezebbé tették a megértést, de egy-egy történet végén soha nem tudtam eltitkolni, milyen nagy élvezettel hallgattam végig őt. Végül oda lyukadtam ki, hogy egy jól elmesélt történet a logikátlanságok ellenére is jól előadott történet marad. Ahogy Suzanne magáról beszélt, és amennyire én élveztem az előadást, az mindenben ellentmondott az elbeszélés egységességéről és világosságáról kialakított elképzelésemnek. És Suzanne nagyszerűen fel tudta idézni a színeket, két-három vonással felrajzolta előttem egy utcán látott idegen sziluettjét, pusztán a mondataival és hangja dallamával képes volt hangulatossá tenni csapongó elbeszélését.
Az én családomban senkinek nem volt efféle tehetsége, sőt, én még a bátyáimnál is hallgatagabb vagyok – erre ébredtem rá, miközben Suzanne-t hallgattam. Talán ha az anyámnak nem akad el a lélegzete, ha nem fárad ki a szíve a legkisebb erőfeszítéstől is, ő is lelkesen árasztotta volna rám a jelentéktelen vagy színes történeteket. A bátyáimmal és az apámmal csak csendes sakkjátszmákat folytattunk. Én tömören és pontosan fogalmazok, és ezt a kollégák és az ügyfelek nagyra értékelik. De amikor Suzanne-nal beszéltem, megpróbáltam én is elszórakoztatni őt. Suzanne tudni szerette volna az eljövetelem részleteit, erre én akaratlanul is valóságos történelemórát tartottam neki. Helyszínekkel és időpontokkal megtámogatott, könnyen összekapcsolható tényeket soroltam fel előtte. „1944. szeptember 22-én délután indultunk Ciacovából. Az első éjszakát a szerb határon fekvő Módoson töltöttük. Három nap múlva már Nagybecskereken voltunk, ami szintén a Bánság szerb részén fekszik. Itt minden könnyebb volt egy kicsit, mert az egy nagyváros. Utána valamivel Aradi fölött sikerült átkelnünk a Tiszán, és elindultunk Budapest felé. Azt hiszem, október 14–15-én értünk Budapestre. Három hét alatt háromszázötven kilométert tettünk meg, gyalog, szekéren, néha német katonai járművel. Érted?” Biztosítottam, hogy a magyar nevükön neveztem meg a városokat – végül is Suzanne magyar volt –, de ilyen erővel mondhattam volna Modoscht és Jaša Tomićot, Großbetschkereket és Zrenjanint, a helységek német vagy szerb nevét. Suzanne fintorából láttam, hogy nem érzékelné túl nagy különbségnek. „Jaj, tudod, én meg a földrajz…” A lelkem legmélyén hozzátettem: „És te meg a történelem…”, mert nem értettem, hogy érdekelheti Suzanne-t olyan kevéssé, ami a hazájával történt. Igaz, hogy öt évvel fiatalabb volt nálam, és 1944 tavaszáig Sopront teljesen megkímélte a háború, de az érdeklődés hiánya mégis furcsán hatott rám.
Azt azért még elmeséltem neki, hogy éppen azon a napon érkeztem meg Budapestre, amikor a németek lemondatták Horthyt, mert titokban tárgyalásokat folytatott a szövetségesekkel. Mindenütt nyilaskereszteseket láttam, gyűlölködő, dühödt kiabálásuk nem sok jót ígért. Az apám valahol az orosz fronton van, boldogtalanul a román egyenruhájában, de az is lehet, hogy foglyul esett, vagy meghalt – állandóan ez járt az eszemben. Abban viszont biztos voltam, hogy ezek az arcok és jelszavak nem tetszettek volna neki.
***
A meszelt falú, döngölt padlójú cellában üldögélve nem tudtam, mit tegyek: rettegjek az esemény következményei miatt, vagy csak türelmesen várakozzam. És nem volt kitől megkérdeznem. Stefannak mindenre volt válasza, vagy legalábbis úgy tett – ahogy néha bevallotta azzal az elbűvölő mosolyával, amely miatt a kedves öreg Szerb tanár úr sem büntette meg őt a bohóckodásaiért. Stefan legalább segített volna elütni az időt, elénekelt volna egy Bachkantátát, tizedszer is elmesélte volna bécsi utazását, vagy rávett volna, hogy csináljunk tornagyakorlatokat. De Stefan nem volt velem, a délelőtt szürke órái csak nyúltak és nyúltak, és én nem meríthettem megnyugvást Stefan tekintetéből, mint oly gyakran a Ciacován töltött hetek alatt. Pontosan tudom, milyen obszcén dolog így beszélni 1944 nyarának szörnyű hónapjairól; mindenütt csak háború és pusztulás, a katonák százezrével haltak a keleti frontokon és máshol is, nem sokkal korábban az összes zsidó eltűnt Timişoarából és az egész Bánságból – a szomszédasszony kedvesen a fülembe súgta, rögtön azután, hogy a rabbit is elvitték: szerencsés vagyok, hogy a nagyapám már nem él -, amerre csak néztünk, a falvak közösségei egymásnak estek, a tegnapi jóbarátok ma már nem beszéltek egymással. Mi ezt részben tudtuk, részben kitaláltuk. A többit pedig elképedve hüvelyeztük ki a szóbeszédekből. Jó ideje nem volt hírem a családtagjaimról, fogalmam sem volt, hogy az apám és a bátyáim élnek vagy halnak, vagy talán hadifogságba estek, idős nagymamám órákon át sírt, mindenfelől iszonyat vett körül – és mégis, a testem máig őrzi a szabadság pillanatait, ezeket az önfeledt perceket. A háború utolsó nyara varázslatos zárójelet képezett az életemben.
Tizenöt éves voltam, nem kerülte el a figyelmemet, milyen súlyos a helyzet. Nem voltam sem együgyű, sem ártatlan. Családi helyzetem sok felnőtt döntésre rákényszerített – anyátlan félárva voltam, és kettesben éltem a nagymamámmal. Én kezeltem a pénzt, én szereztem be a hiányzó élelmet, én mostam a ruháinkat (a cselédeink már rég elmentek), és a tőlem telhető legnagyobb rendben tartottam a házat. De Stefan gondtalansága rövid haladékot jelentett, és lelkesen engedtem minden ötletének: felmásztunk az öreg toronyba, amit még a törökök építettek, mielőtt kivonultak a városból, és ahová tilos volt a bejárás az ingatag falépcsők miatt; meztelenül fejest ugrottunk a Temesbe, távol a természetes strandfürdővé alakított partoktól, ahol őrök felügyelték a fürdést, hajnalban megléptünk, biciklire szálltunk, és vadnyulakra lövöldöztünk Stefan öreg nagybácsijának vadászpuskájával. Vagy órákon át sakkoztunk, miközben a rádiót hallgattuk (a nagyszüleim a kevés rádiótulajdonos ciacovai lakos közé tartoztak). Sokat beszélgettünk zenéről, Stefan későbbi csellóművész-karrierjéről. Stefan jövőjéről, a mi közös jövőnkről. Stefan majd híres muzsikus lesz, én pedig történelmet fogok tanítani az egyetemen. Timişoarán, Bukarestben, vagy miért is ne, Budapesten vagy Bécsben. A háború után miénk lesz a világ… Stefan már látta is magát frakkban egy színpadon, a Wigmore-ban, a Carnegie Hallban, a Salle Pleyelben vagy a Musikvereinben, bár csak a nevét ismerte ezeknek a nagy koncerttermeknek. Én pedig majd ugyanezekben a városokban tartok előadásokat, a népvándorlások történetének nagy szakértőjeként. Mert az apokalipszis elől elcsalt, együtt töltött órák során meggyőztem magam, hogy mi ketten elválaszthatatlanok leszünk, egészen biztosan elválaszthatatlanok, bármi is történjék…
Ám most, szeptember 13. éjszakáján egyedül kuporogtam a cellám mélyén. Nem tudtam, Stefan értesült-e a dologról, szólt-e neki a nagymamám, vagy otthon lapul, halálos rettegésben. Amikor a német tiszt két nappal az első razziája után visszajött hozzánk, már nem tétováztam: meg kellett védenem az utolsó élelmünket, nem volt szabad egyedül hagynom nagymamát. Ám néhány másodperc múlva elpárolgott a bátorságom: tarkóra tett kézzel ballagtam a tiszt mögött a tőlünk alig harminc méterre levő városháza felé. Vajon Stefan is látott engem? És szégyellte magát miattam? Hol lehet most? Néhány óra múlva két német katona belökdöste a városháza öreg szerb írnokát a cellába. Fénysugár tört be a kémlelőnyíláson, dél körül lehetett. Az írnok magyarul szólt hozzám: „Gyere, kisfiam, gyere. Most nagyon bátornak kell lenned.” Amikor megkérdeztem, hogy hát ez meg mit jelent, sírva válaszolta: „Azt hiszem, mind meg fognak ölni titeket, mind…”
Négyen voltunk, négy kamasz fiú, a német hadsereggel szembeni ellenállás volt a bűnünk. Bár fogalmam sem volt, mit értenek ez alatt, most mégis ott álltam a főtér boltívei alatt, a fal felé fordulva. A másik három fiút csak látásból ismertem, valamivel idősebbek voltak nálam, gyakran hívtak takonypócnak a strandon vagy a korcsolyapályán, de ez a korkülönbség most már semmit nem jelentett. Sőt, éppen a legidősebb fiú nem volt képes uralkodni magán, megállás nélkül hajtogatta: „De nem fognak csak úgy lelőni minket, ugye?”
A német tankok szeptember 20-án hagyták el a várost, egy szép nyárias hajnalon. Már három napja hallottuk az orosz tüzérségi ágyúk dörgését, alig néhány kilométerre keletre Ciacovától. Azt is tudtuk, hogy bombázzák a temesvári pályaudvart, könnyen ki lehetett találni, ha tekintetünkkel az eget csíkozó repülőgépeket követtük. Kérlelhetetlenül szűkült az ostromgyűrű, de ahogy néztem, a városban senki nem örült a pályaudvar várható pusztulásának. A román hadsereg egy hónappal ezelőtti kapitulációja óta már mit sem értek a román útleveleink. Visszaváltoztunk szerbbé, magyarrá vagy svábbá, a vezetéknevünk sorolt minket valamelyik kategóriába.
Stefan egyre azt hajtogatta: „Együtt kell elmennünk. Együtt.”
„Nem akarok elmenni. Nem hagyhatom itt a nagymamát. És nem is csináltam semmi ros? szat, nem tudom, miért kellene elmenekülnöm. Miért szökjek el, mint egy tolvaj?”
„Csak nem hagyod, hogy egyedül menjek? Te is jól tudod, hogy nincs más választásunk.”
Képtelen voltam megértetni Stefannal, hogy nem akarok tábort választani. Szerinte nagyon egyszerű volt az egész. Csak azt bánta, hogy nem viheti magával a csellóját is.
Néhány nappal azelőtt valószínűleg Stefan mentette meg az életemet, amikor meggyőzte a német tisztet, hogy csak félreértésről lehet szó, hiszen én is éppen olyan jó német hazafi vagyok, mint ő, Stefan. És hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt a helyzetről, csak meg akartam védeni a rémült nagymamát – Stefan olyan meggyőzően beszélhetett, hogy az a kivégzéses bohózat hamar véget is ért. A túlbuzgó katonatiszt valószínűleg nem is akart kivégeztetni minket – de az biztos, hogy miután Stefannal beszélt, abbahagyta a hadonászást és a fenyegetőzést. A nagymamám reszketett, és szorosan magához ölelt. De a rám szegeződő puska képét nem tudta kitörölni az emlékezetemből.
