Földrengés, szex és egy váratlan örökség. Környezetszennyezés, New Age, amatőr rádiózás, na meg magzatvédelem. Jonathan Franzen komolyan gondolta az Erős rengés-t.
A szokott módon csavaros cselekmény ezeket a témákat sűríti morajló, a Richter-skálán ábrázolhatóan hatásos eleggyé. Markánsan egyénített, mókás és esendő alakok találkoznak kisülésekben bővelkedő helyzetekben.
„Merész szerző, nem fél az óriási kockázattól.” Michael Blumfield, The Orlando Sentinel
„Franzen zabolátlan képzeletének és különleges, egyszerre komoly és komikus hangvételének eredményét tartjuk a kezünkben.” Josh Rubins, The New York Times Book Review
„Lírai, drámai, de mindenekelőtt félelmet nem ismerő.” The Philadelphia Inquirer
„Leírásai azon nyomban megelevenednek, és ez rendkívüli adottság.” Michael Upchurch, The Seattle Times
Jonathan Franzen (1959) a Szabadság és a Javítások szerzője. Utóbbi regény 2001-ben elnyerte a tekintélyes amerikai Nemzeti Könyvdíjat. Az Erős rengés angolul eredetileg 1992-ben látott napvilágot. Az illinois-i születésű szerző sokáig élt Boston környékén, ahol e könyv cselekménye is játszódik. Jelenleg Kalifornia és New York között osztja meg idejét.
Jonathan Franzen: Erős rengés
Louis ezt elengedte a füle mellett, és vasárnap reggel tízkor kiment Ipswichbe. Somerville fülledt és párás volt. Az eső még az éjszaka elállt, de az ereszekről, az autók lökhárítójáról és a bimbózó fákról még mindig csöpögött az esővíz, mert közben meg sem mozdult a levegő. Ahol kissé távolabbra is el lehetett látni, az utcákban és a házak között, a párától fátyolosan elmosódott a látkép, és még egy távoli templom harangját is szinte elnyelte, s a kondulások egymásba olvadtak, egyetlen zengő hanggá. Louis kissé értetlenkedve megkerült két somerville-i járőrkocsit, melyek egy kereszteződés kellős közepén álldogáltak, egymás felé fordítva leeresztett ablakukat, mintha bogarak lennének, melyek így párosodnak, és már nagyon fel vannak ajzva. Egy kivilágított, de üres templom nyitott kapuján bepillantva liliomcsokrokat látott.
Az országutak néptelenek voltak. A Chelsea-n, Revere-en és Sauguson átvezető, emelt szakaszokon belátott a sűrű és zsúfolt lakónegyedekbe, ahol az utcák és a kocsifelhajtók domináltak. A legtöbbjüket víz borította, és a kocsik féloldalasan, a járdán állva parkoltak, mintha az ár sodorta volna oda őket.
Közben egy másfajta árvíz, a dollár mindinkább elapadó árja után tömegesen kerültek szárazra az új építésű lakóparkok a sáros, sivár és lánctalpaktól felszántott tájban. A városi társasházak ezektől csak helyszín tekintetében különböztek; kivétel nélkül minden egyes háznak pasztellszínű deszkaborítása volt, és a tetőket mindenféle félkörívek és háromszögek tagolták. A magasházak viszont már kétfélék voltak: az egyik típusnak be voltak deszkázva az ablakai, a másik fajtának óriási molinók lógtak a tetejéről, hihetetlen árengedményeket kínálva egy- vagy kétszobás kislakásokra.
A Danverstől északra elterülő sík, kiuzsorázott földeket tüskés rekettyebokrok és csökött, göcsörtös fák borítják. Ipswich után, nem messze az ipswichi gázlótól Louisnak fékeznie kellett, mert egy csapzott részeg botorkált át az A1-esen. Nem lehetett több harmincévesnél.
Az Argilla Roadon hajtott kifelé a városból, tágas kertekben álló házak között, melyek előtt BMW-k, Volvók és terebélyes tölgyfák álltak. Hamarosan egy kőkapuhoz ért, melyen az állt: KERNAGHAN.
A kocsifelhajtót lucfenyők szegélyezték végig a kaszálatlan fűvel benőtt dombocska tetejéig. A dombtetőn elegáns fehér ház állt; a szimmetrikus homlokzat közepén oszlopos veranda, fölötte kis kupola, s a manzárdablakok közt egy csillogó alumíniumlemezekkel borított piramis. Legalább tizenöt láb magas volt. Olyan benyomást keltett, mint egy jól öltözött hölgy, aki egy műanyag szemetesvödröt csapott a fejébe.
Louis egy percig elálldogált a kókusz lábtörlőn, melyet a jin és jang jele díszített, és belesett az ajtó melletti keskeny, magas ablakon.
Széles, csempézett előszobát látott, és a nappalit, amely egészen a ház végéig tartott. Elvben legalábbis, mivel a ház most már az anyjáé volt, akár ő is otthon érezhette magát. Lenyomta a kilincset, és belépett az ajtón.
Az ebédlőasztalt, mely balra állt, teljesen elborították a dossziék és mappák. Az asztalnál egy fehér inges, széles vállú férfi ült, az előtérnek háttal, az asztalfőn pedig, valami összekapcsozott iratot olvasva, Melanie trónolt.
– Helló, Mami. Hogy vagy? – köszönt be Louis.
Az anyja felpillantott az iratból, és szigorú szemmel nézett rá. Keret nélküli szemüvege hosszú orra hegyén ült. Bíborvörös selyemruhát viselt, bíborvörös rúzst, és fekete köves fülbevalót. Fekete haját szorosan hátrafésülte a füle mögé. – Helló, Louis – mondta, és a szeme rögtön visszaugrott az iratra.
– Kellemes húsvéti ünnepeket.
Ekkor a férfi is hátrafordult, hóna alá kapva a széke háttámláját, és odamosolygott Louisra. Barátságos, piros arca volt, fakó, kék szeme és sűrű, rezesbarna bajsza. Az ingnyaka kigombolva, a nyakkendője leeresztve. Annyira megörült Louisnak, hogy Louis azonnal kezet rázott vele.
– Henry Rudman – mondta. Habár inkább úgy hangzott, mintha Henuy Udmant mondott volna. – Bizonyára te vagy az a fiatalember, aki Sumuville-ben lakik. Mégpedig a Belknap Streeten, ha jól emlékszem anyád szavaira.
– Pontosan.
Erre Henry Rudman lelkesen bólogatni kezdett. – Csak azért kérdeztem, mert én is Sumuville-ben nőttem fel. Tudod, hol van a Vinal Avenue?
– Sajnos nem – felelte Louis. Aztán anyja fölé hajolva megkérdezte:
– Te meg mit olvasol, Mami? Melanie látványosan lapozott egyet, és nem válaszolt.
– Egy régi levelet – felelte helyette Rudman, kényelmesen hátradőlve.
Közben úgy táncoltatta a tollát, mint egy dobverőt. – Van itt a tetőn egy bizonyos építészeti díszítmény, amely már egy kissé idejétmúlt. Néhány évvel ezelőtt Ipswich városa felajánlotta, hogy kifizeti az eltávolítása költségeit. Most viszont úgy látszik, szeretnének visszatáncolni.
– Pedig nem akármilyen díszítmény – mondta Louis.
– Erről most ne nyissunk vitát. De értem, hogy mire célzol. Hallom, mostanáig Texasban laktál. Mit szólsz az itteni időjáráshoz?
– Elég pocsék!
– Csak várd ki a júniust! Mondd csak, Sox-drukker vagy már?
– Még nem – mondta Louis, de azért méltányolta a kérdést. – Én inkább a Cubsnak szurkolok.
Az ügyvéd kapásból visszaütötte a labdát. – Az egyre megy. Ha szereted a Cubsot, akkor azzal az erővel akár Sox-drukker is lehetnél.
Mert például kinek köszönhetjük, hogy elveszítettük a ’86-os bajnokságot? Bill Brucknernek. És kinek köszönhetjük, hogy Bill Bruckner átszerződött hozzánk? A Cubsnak. Te nem gondolod, hogy valami suskus lehet itt a háttérben? Melyik az a két csapat, amelyik a legtöbbször maradt le az utolsó fordulóban? Talált! A Cubs és a Sox! Nincs kedved kijönni egy meccsre? Tudod mit? Küldök neked egy pár jegyet. Tizenkilenc éve vagyok bérletes. Ilyen jó jegyeket a szokásos úton-módon sose kapnál.
Louis meglepetten kapta fel a fejét; teljesen le volt fegyverezve.
– Az nagyon jó lesz – mondta.
Melanie megköszörülte a torkát, és olyan hangot adott, mint egy önindító.
– Nem kell megköszönni – mondta Rudman. – Büszkén vállalom, hogy én vagyok az ifjúság megrontója. De most megbocsáss, mert dolgunk van. Egy kígyófészekre bukkantunk.
– A Papa hol van? – kérdezte Louis az anyjához fordulva.
– Kinn. Valahol a kertben. Ahogy a telefonban is mondtam már, nagyon sok megbeszélnivalónk van Mr. Rudmannel.
– Tőlem ne hagyd magad zavartatni… A konyhában talált aprósüteményt, egy családi méretű kávéfőzőt és egy hosszú pulton mindenféle péksüteményt fehér dobozokban, melyeken kék filctollal az állt, hogy „Holland”. Bekukkantott a hűtőszekrénybe, és tágra nyílt a szeme. Mindenféle pástétomokat látott, és halsalátákat átlátszó plasztikdobozokban, mindenféle óriás gyümölcsöket díszcsomagolásban, egy doboz orosz kaviárt, szeletelt füstölt sonkát, nagy, kerek sajtokat, joghurtokat erdeigyümölcsízesítéssel, friss articsókát és spárgakötegeket, kóser csemegeuborkás
üvegeket, egy zacskó rejtélyes ínyencséget, német és dán söröket, márkás üdítőket, palackozott gyümölcsleveket, harmincdolláros pezsgőket…
– Louis – szólt utána az anyja az ebédlőből.
– Tessék, Mami.
– Mit keresel te ott?
– Csak nézem ezt a rengeteg kaját.
Csend.
– Önt semmiképpen sem lehet felelőssé tenni – mondta Rudman.
– Mert vegyük például azt az esetet, hogy valaki leparkolja a Jaguárját az utcán, aztán arra jön valaki más, gondol egyet, és hitelt vesz fel a kocsira. Az első valaki ezért semmiképpen sem lehet felelős. A mi esetünkben is sima csalásról van szó, amihez nekünk az égvilágon semmi közünk sincsen. És persze nem hibáztatható a bank sem. Végtére is a nő ténylegesen benne lakott a házban, az okirat pedig, amit bemutatott nekik, első osztályú hamisítványnak bizonyult, sőt olyan kiválónak, hogy az ember gondolkodóba esik, vajon egyedül csinálta-e. Én lefogadom, hogy nem. Mindenesetre nagyon jól kitalálták. A nő felvesz egy kétszázezer dolláros jelzáloghitelt a házra, hetvenkétezerből megépítteti a piramist, amire feltétlenül szükség van, mert anélkül nem élet az élet, a többi pénzt meg szépen beteszi egy másik bankba. Abból telik a napi kiadásokra legalább tíz-tizenöt évig, plusz néha még egy kis vendégségre is, amit rendezni szokott. Nagyon ravasz trükk. Aztán a nő meghal, a bank meg futhat a pénze után. Mármint feltéve, hogy a vagyonkezelők még be tudják mutatni egyáltalán az eredeti okiratot. A kedves papa szerintem pontosan tudta, hogy mit csinál. Havi négyezer adómentesen, plusz ingyen lakhatás, kertápolás fizetve, a nő azonban mégse tud kijönni a pénzből, és még a haiti rabszolgájának is adósa marad a bérével. Nem mondhatnám, hogy ez a vagyonkezelői alap kedvem szerint való dolog (félre ne értsen, kérem, szigorúan jogászi szempontból gondolom), de ha nekem olyan asszony lett volna a feleségem, mint ez a nő, én bizony a közelébe sem engedtem volna a tőkének. Ez képes lett volna, hogy ha kedve szottyan, a Fudzsijamát is felépíttesse magának a hátsó udvarban.
– Louis.
– Tessék, Mami.
– Mondd, mi lenne, ha kijönnél a konyhából?
– Mindjárt, Mami.
A konyha hátsó részében sötét, hideg folyosó nyílt, mely három ajtóban végződött; az egyik a szabadba nyílt, a másik kettő egy fürdőszobába és egy hálószobába. Louis leült az ágy szélére; kávét szürcsölt és tömte magába az aprósüteményt. A szekrényben csak üres vállfák lógtak. Beletelt egy kis időbe, mire feltűnt neki, hogy az egyik ablaktábla üvege ki van törve. Ez volt a földrengés okozta károk egyetlen jele.
Kinn, a hátsó udvarban nyomát sem lelte az apjának, pedig még akkor is olyan sűrű volt a köd, hogy az embernek az volt a benyomása, a lábnyomok is meglátszanának benne. Fellépett egy verandára;
ide nyíltak a nappali hátsó franciaablakai. Lenyomta az egyik kilincsét, mire az ajtó szinte magától kitárult.
A nappali olyan nagy volt, hogy négy különféle ülőgarnitúra is kényelmesen elfért benne. A kandalló fölött Louis nagyapjának nagyméretű olajképe függött, mely mintegy hivatalos portrénak készült, 1976-ban, amikor John Kernaghan körülbelül hetvenöt lehetett.
Mindenesetre még fekete volt a szemöldöke. Szinte makulátlan kopaszságával, feszes arcbőrével, szépen formált, elegáns koponyájával kortalannak tűnt. Louis megállapította, hogy ez az ember az oka, hogy neki is olyan gyorsan fogy a haja. A festmény mellett szinte elsápadt a festmény leánygyermeke, aki az előtér túloldalán nyíló ebédlőben iratokat olvasott ugyanazzal a zárkózott tekintettel, mint amivel az apja nézett a szemlélőre.
– Amikor harmincadikán összejönnek – mondta Henry Rudman csendesen -, szét kell osztaniuk az egész vagyontömeget. Maradéktalanul.
A végrendelet félreérthetetlen, nincs más választásuk.
Maga az átutalás elhúzódhat négy-öt hétig, de legkésőbb június 15-ig megtörténik.
Nyilvánvaló volt, hogy Melanie még nem vette egészen birtokba a nappalit. Erről árulkodott, hogy a dohányzóasztalokon ezoterikus témájú magazinok hevertek, a falakon csúf, fantasztikus akrilfestmények lógtak, és a könyvespolcokat az Itaray hercegnő, Az élet hatvannál kezdődik és a Csillag-fiak példányai töltötték meg. Nem is szólva a kiömlött alkohol és a rágógumiszagú fertőtlenítő bűzéről.
A bárpult a szoba hátsó sarkának egyik falára merőlegesen állt, és ugyanabból a világos fából készült, mint az előtte álló két, karcsú bárszék. Mögötte, a csaknem a mennyezetig érő polcokon több száz különféle palack sorakozott – likőrök és gyomorkeserűk, a címkéjükön ismeretlen betűk, némelyiken pedig meghökkentő zöldségek képe. Louis letérdelt a pult mögött a szürke márványra. Bőven volt annyi hely, hogy egy bezúzott homlokú alacsony nő holtteste elférjen.
Nem volt nehéz elképzelni a halvány, barnás ujjnyomokat meg a falon lecsurgó, kiloccsant alkoholt. Ahogy a vért is könnyű volt odaképzelni. A márványlapok közti résekben ott volt még a körömlakk színű pirosság, még alig barnult meg, és főleg nagyon jól látszott azokon a helyeken, ahol kissé csorba volt a márványlapok széle. Ki takarította fel a nyomokat? A cseléd, még mielőtt hazatoloncolták? Ujja hegyét rányomta a hideg, kemény márványra, egész súlyával ránehezedett, és közben tisztán hallotta a reccsenést, ahogy a koponya szétroppant.
– Louis. Az ég szerelmére. Mit csinálsz te itt? Louis azonnal talpra ugrott. Az anyja a bárpult felé közeledett.
– Csak leejtettem egy pénzdarabot.
– Mi ez? Valami morbid érdeklődés?
– Nem, dehogy. Véletlenül épp erről jöttem be.
– Te erről jöttél be…? – Melanie a fejét ingatva, hitetlenkedve nézett a franciaablakokra, mintha nagy csalódást okoztak volna neki. – Ebbe a házba – mondta – csak az nem jön be, aki nem akar.
Nyilván arra számított, hogy a piramis majd a betörőktől is megóvja.
Ez végül is logikus, nem? Beleillik a képbe.
Louis halk csörgedezést hallott valahonnan a fal mögül, ahol nyilván egy toalett lehetett.
– Tessék. Most legalább látod, hol halt meg. – Az anyja keresztbe fonta a két karját, és elégedetten tekintett végig az italosüvegeken.
– El se tudok képzelni ízléstelenebb dolgot, mint hogy valaki egy komplett bárpultot állítson be a nappalijába. Szerinted nem? Netán az a véleményed, hogy mindenkinél legyen otthon söntés a nappaliban? És legyen hozzá saját söröskriglije?
Úgy nézett Louisra, mintha csakugyan választ várna. – És a tetejébe – folytatta Melanie – valószínűleg a más pénzéből fizette ki az árát. Gondolom, nem kerülte el a figyelmedet, amit Mr. Rudman mondott. Tulajdoni lapot hamisított a maga nevére, aztán kölcsönt vett fel a házra. Erről neked mi a véleményed, Louis? Szerinted ez helyes? Lehet ilyesmit csinálni? Gyönyörűen kipedikűrözött lábával felhajtotta a kínai szőnyeg sarkát, a fejét oldalt hajtva elolvasta a címkéjét, aztán visszasimította.
Viszolyogva pillantott a dohányzóasztalra. – A harmonikus élet, Föníciai istenek, Orgone Redux. – Olyan arcot vágott, mint akinek ettől elakad a lélegzete. – Mondd, Louis, te mit szólsz ezekhez a dolgokhoz?
– Azt szólom, hogy ha még egy ilyet kérdezel, sikítani fogok.
– Nekem itt egyszerűen mindentől hányingerem van. Érted?
Hányingerem. – Ezt már a kandalló fölött lógó portrénak mondta.
– De most már itt minden a tiéd, igaz?
– Gyakorlatilag igen.
– És mihez kezdesz vele?
– Sejtelmem sincs. Azért jöttem utánad, hogy közöljem veled, nagyon idegesítesz minket Mr. Rudmannel, azzal, hogy itt ólálkodsz körülöttünk. Nem találtad meg apádat a kertben?
