„Gyereknevelés közben sok olyasmit is megtud magáról az ember, ami nem mondható se szeretetre méltónak, se vonzónak.” Bret Easton Ellis ezt írta róla: „egyike nemzedékem három legnagyobb regényének”.
Még egyszer, utoljára jöjjön össze a család karácsonyozni a szülői házban – ez Enid Lambert nagy vágya, aki ötvenévnyi házasság után végre valami élményre vágyik Parkinson-kóros férje mellett. Csellel, könyörgéssel vagy akár zsarolással igyekszik rávenni a „gyerekeket” a nagy nosztalgikus vacsorára, s közben csak hellyel-közzel tudja, hogy azok, miután rég kiszálltak a családi fészekből, miféle életkatasztrófákkal küszködnek – és miképpen próbálják kijavítani mindazt, amit elrontottak.
A nagy terv sikerül: a gyerekek – a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa Gary és a fekete bárány, a reménybeli forgatókönyvíró Chip – különféle viszontagságok után végül meg is jelennek a közép-nyugati kisvárosban, St. Jude-ban, hogy a sok hazudozás és menekülés után immár összezárva, egymás szemének tükrében egy-egy pillanatra felvillantsák igazi arcukat.
Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja: az a fajta író, aki érzékenyen reagál korának jelenségeire, és a nagy társadalmi mozgásokat regényíróként beépíti szereplőinek legapróbb rezdüléseibe is.
A 2001-ben megjelent Javítások igazi világsiker, Franzen megkapta érte a National Book Awardot, a Time magazin beválasztotta a száz legnagyobb 1923 óta kiadott angol nyelvű regény közé, Bret Easton Ellis pedig azt írta róla: „egyike nemzedékem három legnagyobb regényének”.
Részlet a könyvből a címre kattintva:
„LASSAN, BIZONYTALAN LÉPTEKKEL KÖZELEDTEK a hosszú folyosón, Enid sántítva az operált csípője miatt, Alfred laza csuklóval kaszálva a levegőben, és akaratlanul is minden lépésnél odacsapva a talpát a repülőtér szőnyegborítású padlójára; mindketten a Nordic Pleasurelines válltáskáját hozták a kezükben, és minden figyelmüket az előttük elterülő padlóra összpontosították, de mindig csak a különösen veszélyes, háromlépésnyi távolságra. Mindenki, aki látta, hogyan kerülik a mellettük elrohanó, sötét hajú New York-iak tekintetét, vagy csak egy pillantást is vetett Alfred szalmakalapjára, vagy az Enid terebélyes csípőjén feszülő nadrág sárga szövetére, rögtön tudhatta róluk, hogy a közép-nyugatról jönnek, és hogy menynyire meg vannak szeppenve. Chip Lambert szemében azonban, aki a biztonsági ellenőrzés kapuja mögött várt rájuk, ezek ketten igazi gyilkosok voltak.”
