„Ah! az ember mindig keres, hisz, remél és vár s az élet olyan szegény, viharos és kopár.” Josika Miklós írót az 1848-as forradalomban való részvétele miatt itthon távollétében halálra ítélték, és nevét az akasztófára szögezve, jelképesen kivégezték.
Tordán született 1794. április 28-án nagy múltú erdélyi arisztokrata család sarjaként, főnemesi ősei, rokonai fontos hivatalokat viseltek. A műveltség szerves része volt életüknek, így a gyermek Jósika szinte egyszerre tanult meg magyarul, németül és latinul, később franciául és angolul, s ugyanolyan szenvedélyesen olvasott, mint lovagolt. Elsősorban a történelmi művek érdekelték. Kamaszkorában verseket is írt, amelyek Magyarosközi Gábor álnéven különböző folyóiratokban meg is jelentek. A kolozsvári konviktusban jogot tanult, majd tanulmányai végeztével katona lett. Előbb Szászországban és Galíciában szolgált, majd 1813-tól Itáliában állomásozott, 1814-ben főhadnaggyá, majd kapitánnyá léptették elő, 1815-ben részt vett az osztrák csapatokkal a párizsi bevonulásban.
A francia fővárosban ismerkedett meg a felvilágosodás irodalmával, a bontakozó romantikával, ennek hatására elhatározta, hogy – odahagyva a sereget és a katonaéletet – író lesz.
Kezdetben német nyelvű drámákkal próbálkozott, ám ezekben nem találta meg igazi hangját. 1817-ben megnősült. Felesége, Kállay Erzsébet szép, ám kicsinyes, önző és korlátolt asszony volt, aki nem értette meg férje műveltség iránti vonzalmát, írói ambícióit, így a házasság hamarosan ellenségeskedésbe fordult. Jósika végül elhagyta feleségét és gyermekeit, s szurdoki birtokára költözött. Az 1830-as évektől – báró Wesselényi Miklós barátjaként – tevékenyen részt vett az erdélyi közéletben, politikai tárgyú röpiratokat írt, amelyek akadémiai dicséretben is részesültek. 1835-ben a Magyar Tudós Társaság levelező, majd egy évvel később rendes tagjává választották.
1836-ban Pestre költözött, s kiadatta Abafi című regényét, melynek megjelenésekor első kritikusa, Szontágh Gusztáv így kezdte kritikáját: „Uraim, le a kalappal”. A mai olvasó számára már kicsit nehézkes nyelvezetű alkotás a Walter Scott-i történelmi regény legjobb hagyományait követi; az erdélyi múlt rendkívül színes rajza, a szemléletesen megformált alakok méltán tették népszerűvé az akkori olvasók körében. Az Abafi megjelenése után 1848-ig Jósika legjobb időszaka következett, egymás után születtek regényei: A könnyelműek (1837), A csehek Magyarországban (1839), Zrínyi, a költő (1843), Ifjabb Békési Ferenc kalandjai (1844-45), Akarat és hajlam (1846), Egy kétemeletes ház Pesten (1847), Jósika István (1847). Az írás mellett a közéletben is hasonló intenzitással tevékenykedett, 1838-ban tagja, majd 1842-ben elnöke lett a Kisfaludy Társaságnak. Az 1848-as forradalom idején Kossuth mellett állt, a felsőház és az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, majd 1849-ben a legfelsőbb törvényszék főbírája volt.
A sikerrel együtt a boldog szerelmet is megtalálta Podmaniczky Júlia személyében, de választottját nőül venni nem tudta. Felesége hallani sem akart a válásról, s a szentszék sem adta meg az engedélyt, Júlia azonban így is vállalta szerelmét. 11 év után Jósika, megunva az egyházi hercehurcát, áttért a református vallásra, amely lehetővé tette házassága felbontását, s így végre 1847-ben házasságot köthettek.
A szabadságharc bukása után együtt emigráltak, előbb Lipcsébe, majd Brüsszelbe. Idősebb gróf Andrássy Gyulához hasonlóan itthon távollétében halálra ítélték, és nevét az akasztófára szögezve, jelképesen kivégezték.
Az emigráció első évei igen nehezen teltek, a házaspárnak gyakran kellett anyagi nehézségekkel szembenéznie. Jósika németül írt gyengén fizető regényeket, Júlia pedig csipkekereskedést nyitott, s ő maga is írogatott. Csaknem tíz évnek kellett eltelnie, hogy végre gondtalanul éljenek, s Jósika művei idegen földön is sikert arassanak.
Közben az író titokban magyar nyelvű regényekkel is próbálkozott, amelyek Magyarországon névtelenül jelentek meg, s nem is igazán forgatták őket. 1860-ban Drezdába költöztek, ahol Jósika tevékeny részt vállalt a magyar emigráció szervezkedéseiből, egy ideig az emigráció sajtóirodáját is vezette. 1860 után visszatérhetett volna Magyarországra, csakhogy akkor már ez nem állt szándékában. Újabb regényeit viszont, immár névvel, kiadták itthon. Jósika 1865-ben ismét komolyabb vállalkozásba fogott, emlékiratait kívánta megírni, ám ez már csak részben sikerült. 1865. február 27-én hosszas betegeskedés után meghalt. Itthon nemzeti gyásszal fogadták halálhírét, Jókai Mór gyászbeszédében rámutatott: Jósika volt a magyar regényírás kezdete.
