„Talán a költészet az egyetlen biztosíték az emberi szív közönségessége ellen.” Joszif Brodszkij orosz születésű Nobel-díjas amerikai költő és esszéíró 75 éve született.
JOSZIF BRODSZKIJ: EZ VOLTAM
Ez voltam, e furcsa lény,
akit óva, tenyérrel
simogatsz, rideg éjjel
lehajolva fölém.
Ez voltam, e lény, de csak
miután te kilested
a homályban e testet
s a vonásaimat.
A te műved a fül,
ez a két puha kagyló
a fejemre szavadtól
növekedve került.
A te műved a hang,
a redőnyt lebocsátva
te helyezted a számba
a hivó szavakat.
Ez voltam, e fényre-vak.
Titok őre, virágzás:
a te műved a látás.
Emlék, nyom is így marad.
A világok is így
sokasodnak az űrben,
pörög egyre hevülten:
adományteli mind.
Így fordul az útján
hol a fénybe, hol éjbe,
kivetve az űr hidegébe,
melegébe planétám.
(Fordította: Baka István)
Joszif Alekszandrovics Brodszkij (Иосиф Александрович Бродский, Joseph Brodsky) 1940. május 24-én Leningrádban (ma Szentpétervár) született egy zsidó származású tengerésztiszt fiaként. Tizenöt éves korában hátat fordított az oktatásnak, fizikai munkákat vállalt, s bejárta a Szovjetunió európai és ázsiai részét. Közben verseket írt, első verse 1957-ben jelent meg egy folyóiratban. A hatvanas évek elején költőtársaival, Jevgenyij Rejnnel és Anatolij Rajmannal, az úgynevezett Szentpétervár Kör tagjaival eljártak Anna Ahmatova költőnőhöz, aki elsőként fedezte fel Brodszkij tehetségét. Ekkor már angolul és lengyelül tanult, műfordítással is foglalkozott.
1964-ben a „társadalom élősdijének” kiáltották ki, közveszélyes munkakerülésért ötévi munkatáborra ítélték. Büntetését az arhangelszki körzetben kellett volna letöltenie, de a nemzetközi nyomás hatására tizennyolc hónap után szabadon engedték. Leningrádba költözött, és mind nagyobb népszerűségre tett szert, jóllehet alkotásait csak szamizdatként tudták kézről kézre adni.
Ezt követően a KGB rendszeresen zaklatta, műveit a Szovjetunióban nem adták ki, külföldi ismertsége azonban egyre nőtt, és 1965-ben első verseskötete is megjelent Versek és poémák címmel Washingtonban. 1972-ben, az első zsidó kivándorlási hullám idején a hatóságok arra kényszerítették, hogy hagyja el az országot. Először Ausztriába ment, ahol Wystan Hugh Auden angol költő vette pártfogásába, ő vezette be az európai irodalmi körökbe, Londonba és Oxfordba vitte felolvasásokra, majd segítségével az Egyesült Államokban telepedett le.
Választott hazájában barátokra talált, a művészi világ is gyorsan befogadta a gyűrött ruhájú, erősen dohányzó orosz költőt. Első angolra fordított kötete már 1973-ban megjelent. Járni kezdte az országot, és felolvasó estéket tartott: amerre csak megfordult, mindig zsúfolt termek és lelkes hallgatóság várta. 1987-ig az Ann Arborban lévő Michigani Egyetem „rezidens költője” volt, s közben más egyetemeken is tanított.
JOSZIF BRODSZKIJ BESZÉDE A NOBEL-DÍJ ÁTVÉTELEKOR
[A Knyizsnoje Obozrenyije 1988. június 10-i számában megjelent részlet]
„Ha a művészet tanít, bármire is (és elsősorban a művészt), akkor az épp az emberi létezés egyedisége. Lévén, hogy a legősibb s a leginkább szó szerint vehető formája az egyéni vállalkozásnak, akarva-akaratlanul az individualitás, az egyszeriség, a kiválás érzését ösztönzi az emberben, zoon politikonból egyéniséggé változtatva őt. Sok mindent meg lehet osztani: kenyeret, ágyat, meggyőződést, szeretőt; de – mondjuk – a Rainer Maria Rilke verseit nem. A műalkotás, különösen az irodalom, ezen belül a vers intim ügy, közvetlenül, közvetítők nélkül alakítja ki viszonyát az emberrel. Ezért aztán az össztársadalmi haszon élharcosai, a tömeguralók, a történelmi szükségszerűség hars hirdetői nem is szeretik a művészetet általában, különösen az irodalmat nem, s ezen belül a verset sem. Hiszen ott, ahol megjelent a művészet, ahol verseket olvastak, részvétlenséget és véleménykülönbséget találnak az óhajtott közmegegyezés és egyöntetűség helyén, figyelmetlenséget és lenézést a cselekvési akarat helyén. Másként szólva, azokba a nullákba, amelyekkel az össztársadalmi haszon élharcosai s a tömeguralók operálni óhajtanának, a művészet beleírja a „pont, pont, vesszőcské”-t, bárha nem is vonzó emberi arccá alakítva e nullákat.”
(Fordította: Király Zsuzsa)
1987-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, még ebben az évben New Yorkba költözött, és haláláig itt élt. 1991-92-ben az Egyesült Államok koszorús költője (poet laureate) volt. Az 1990-es évek elején élénk figyelemmel kísérte az Oroszországban és Kelet-Európában bekövetkezett politikai változásokat, több cikket is szentelt e kérdésnek. 1990-ben nőül vette az orosz-olasz származású Maria Sozzanit, akitől 1993-ban Anna lánya született. Ekkorra azonban egészségi állapota megromlott, s két szívinfarktus, egy szívműtét és számtalan átvodkázott és átcigarettázott éjszaka után 1996. január 28-án szívroham végzett vele. Végakaratának megfelelően kedves városában, Velencében temették el.
Brodszkij kísérletező művész volt, szinte minden műfajban és költői formában otthonosan mozgott. Mélyen hitt a költészet megváltó hatalmában. „Talán a költészet az egyetlen biztosíték az emberi szív közönségessége ellen” – mondta egyszer. Nyelvi bravúrokkal átszőtt, néha ironikus, néha mélabús, mély érzésű verseiből kiérződik az önkény és a hatalom elítélése, a száműzetés örök keserűsége. Szeretett volna visszatérni egykori szülőhelyére, Szentpétervárra, de ez nem adatott meg neki.
