„Csak úgy – gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek.” 135 éve született Kaffka Margit író, költő, a Nyugat első nemzedékének egyik legjellegzetesebb képviselője.
Kaffka Margit, ahogyan Ady nevezte, „asszony-író” 1880. június 10-én született Nagykárolyban. Apja korán meghalt, anyja a szatmári irgalmas nővérek zárdájába küldte lányát tanulni. Itt szerzett tanítónői oklevelet, s egy évig a miskolci irgalmas nővérek zárdájában tanított. 1902-ben polgári iskolai tanári oklevelet kapott az Erzsébet Nőiskolán, s a miskolci polgári leányiskola tanára lett. 1905-ben feleségül ment Frőlich Brúnó erdőmérnökhöz, akitől egy évvel később megszületett László nevű fia.
„Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután.” (Kaffka Margit: Színek és évek)
Az írással még tanítóképzős korában „eljegyezte magát”, a századforduló költészete, főként Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil művei hatottak rá. Verseit, amelyekben – szakítva a konvenciókkal – a hétköznapi lét apró mozzanatait, rezdüléseit szokatlan kifejezésekkel, a közvetlen társalgási nyelv eszközeivel jelenítette meg, több folyóirat, A Hét, a Jövendő és a Magyar Géniusz is közölte. Első verseskötete 1903-ban jelent meg Versek címmel, s ekkoriban már prózai műveket, novellákat is írt.
1907-ben Budapestre költöztek, s az írónő előbb az újpesti, majd az angyalföldi polgári leányiskolában tanított. Ebben az időben Osvát Ernő tehetségfelismerő képességének és következetességének köszönhetően a régiek mellett számos fiatal szerző kapott publikálási lehetőséget. Az első nemzedékhez Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy, Móricz, Csáth Géza és Kaffka Margit tartozott.
Miután Pesten bekerült az irodalmi körökbe, s hamarosan a legrangosabb folyóirat, a Nyugat is szerzői közé fogadta. Költői világa, gondolkodásmódja, irodalompolitikai nézetei Adyéhoz álltak közel, s e szellemi kapcsolódásból idővel mély barátság is született.
Házassága megromlott, 1910-ben elvált a férjétől. Hogy a válás viharait feledje, Párizsba, majd Rómába utazott. Ekkor keveredett szerelmi viszonyba Osváttal, akiről az Állomásokban így írt: „Úgy indult, mint egy szép, nagy, megtalált, egész szerelem; közönséges egynyári viszonnyá romlott.” Az újabb érzelmi csalódást az írónő nehezen dolgozta fel, ebben a válságos időszakban született meg két legjelentősebb regénye, a Színek és évek, valamint a Mária évei.
1914 fontos esztendő életében: megismerkedett Balázs Béla öccsével, Bauer Ervin orvos-biológussal, akihez még ebben az évben feleségül ment. Ugyanekkor jelent meg az Állomások című regénye is, amelynek női főhősei már a férfiakéval egyenrangú, teljes alkotó életet élhetnek.
Az első világháború kitörése után végleg szakított a tanári pályával. A háború felháborította és elborzasztotta, s érzéseinek kezdetben pacifista, majd egyre forradalmibb verseiben adott hangot. 1915-ben férjét a temesvári kórházba rendelték szolgálatra, Kaffka ettől kezdve Budapest és Temesvár között ingázott. Közben újabb regényt írt, Hangyaboly címmel, amelyben a zárdában töltött gyermekéveit elevenítette fel. (A műből 1971-ben Fábri Zoltán rendezett nagy sikerű filmet.)
„Csak úgy – gondolkozni; és mindig arról: mi hogy volt, és hogyan lehetett volna. Mennyit eltűnődtem így, valósággal visszafelé élek. Mások fiatal éveikben álmodoznak; én mindig nagyon tevékeny voltam, most pótolom ki. Így megváltozik a természet! De ez a mostani mivoltom azért valahogy rejtőzködve mindig élt, lappangott bennem.
Így tudom megérteni, hogy az igazi, nagy dolgoktól, elhatározásoktól mindig visszatartott valami különös gyávaság. Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé… De most már úgyis mindegy volna! Azért így is sok és sokféle jutott ki nekem jóból-rosszból, van min eltöprengeni holtig. Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt – de én semmit belőle újra nem kezdenék.” (Kaffka Margit: Színek és évek)
Életének utolsó időszakában publicisztikai munkássága is kiteljesedett, írásainak nagy részét a Pesti Napló közölte. 1918-ban több kötete is megjelent, s a Vörösmarty Akadémia is tagjai sorába fogadta, októberben lelkesen üdvözölte a polgári forradalmat. November végén az egész Európán végigsöprő spanyolnáthában fiával együtt Kaffka is megbetegedett. Kórházba szállították, ahol 1918. december 1-jén meghalt, fia csak egy nappal élte túl.
Bauer Ervin második feleségével a Tanácsköztársaság bukása után emigrált, majd 1925-től a Szovjetunióban élt, 1937-ben egy koncepciós perben letartóztatták, s halálra ítélték, 1938. január 11-én agyonlőtték.
„Szép, nagy csendesség van, tisztán hallik a harangszó, és én ölembe ejtett kézzel tudok egy helyben ülni, soká, egyedül, és eltűnődni – százféleképp fűzve, magyarázva, felújítva – a messzi, messzi élet dolgain.” (Kaffka Margit: Színek és évek)
