„Művészetének mai álláspontját talán így lehet legjobban összefoglalni: el kell dobni mindent, ami nem abszolút festői értékekre tartozik” – írták a Nyugatban a 85 éve, 1940. június 10-én elhunyt Kernstok Károly festő-grafikusról, a Nyolcak művészcsoport vezéralakjáról, a magyar avantgárd egyik tehetséges képviselőjéről.
„A mi kis életünkön túl érlelődött a mi kis tapsaink és lelkesedéseink szerény hozzájárulásával is az a művészeti felvonulás, amely a múlt század nagy művészeinek meghozta a nagy népszerűséget, a nagy sikert s művészi stílusuknak teljes elismerését. Jómagámban lassan-lassan elhomályosodtak a színcsodák emlékei s kialakult a feladat elképzelésénél a rajz priusának érzése. Oh Istenem, mi minden volt szép, mi mindennek volt lesújtó és felemelő hatása! A század fordulatának idején felfedezték az elmúlt század igazi lelkét, a képzőművészetekben csak úgy, mint az irodalomban és mint a szociális igazságok terén. Fordulat előtt az egész világ, egy volt ordre d’idée helyett a szabadságjogok új ordre d’idée-je jött s talán a világháborúnak nevezett szörnyű polgárháború is a halálon és pusztításon át az európai ember tesvériesülését szolgálta.” (Egy művész vallomásai – Kernstock Károly a saját művészéletéről, 1930. március 30.)
Kernstok Károly 1873. december 23-án született Budapesten. Az Iparművészeti Iskolában Feichtinger József növendéke volt, tanulmányait Hollósy Simonnál folytatta Münchenben, 1893-tól a párizsi Julian Akadémiára járt. 1896-ban hazatért, és még három évig látogatta a Benczúr Mesteriskolát, amelynek szellemisége távol állt ugyan tőle, de az akadémikus tudást elsajátította.
Eleinte Courbet, Millet és Meunier hatása alatt a szocialista eszméket tükröző realista és naturalista stílusú képeket festett erőteljes, egyéni felfogásban (Agitátor, 1897; Hajóvontatók, 1897; Munkából, 1901), majd az impresszionizmus hatására napfénytől áttüzesített plein air képeket alkotott (Diószedők, 1900; Lányok a tornácon, 1902); e korszakának kiemelkedő darabja a Szilvaszedők című műve (1901).
Ezután szakított a kolorizmussal, gondolatait mind egyszerűbb és nagyvonalúbb formában valósította meg. Alakjait félhomályba rejtette (Krisztus és az emmauszi ifjak, 1903), majd újra a napsugár színes játékának adta át magát, ekkor már felhasználva a posztimpresszionizmus tanulságait is (Kertben, 1906).
A századelőn kezdett kísérletezése eleven és új szellemű alkotásokat eredményezett, arc- és tájképeit, monumentális kompozícióit, épületdekorációit rendre bemutatta a MIÉNK (Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre) kiállításain.
Kernstok a tízes években fellépett magyar avantgarde, a Nyolcak művészcsoport egyik alapító tagja lett. A csoportosulás törekvése a felfokozott kifejezőerő, a test és tér szerkezetének dinamikus hangsúlyozása volt. Szerepük jelentős, mert a mindenütt fellépő új művészeti törekvésekkel egy időben, azokra rezonálva léptek fel anélkül, hogy művészetük az európai avantgarde más irányzatainak utánzatává sekélyesedett volna.
1907-től az első magyar avantgárd művészcsoport, a Nyolcak alapító vezetőjeként az új festői törekvések élharcosa, Ady Endre és Jászi Oszkár barátja, a radikális értelmiség jellegzetes képviselője volt. Fő témája a ruhátlan emberi alak, amelynek belső kifejező erejét akarta megjeleníteni az erősen hangsúlyos kontúrok révén. Az I. világháború alatt festett bensőséges hangulatú tájképei, mozaikjai fokozott természetközelségről tanúskodnak.
A Lovasok a vízparton címet viselő festmény nemcsak Kernstok fő műve, hanem a Nyolcak csoportosulásának is korszakot nyitó alkotása lett, amelyet 1911-ben, első közös szereplésük alkalmával mutattak be a Nemzeti Szalonban.
A megszerkesztett figurákkal teli, mozgalmas előtér és a naturalisztikusabb, nyugodtabb háttér kettőssége Kernstok útkeresésének pillanatnyi stádiumát híven tükrözi. A dunai táj Nyergesújfalu környékét ábrázolja, ahol éveken át dolgozott, és az 1919-es Tanácsköztársaság idején szabadiskolát is vezetett.
1918-ban részt vett az őszirózsás forradalomban, a művészeti ügyek kormánybiztosává nevezték ki, majd a nyergesújfalui képzőművészeti szabadiskola vezetését bízták rá. A forradalmi események hangulatában festette a Zivatar című képét, amely kiegyensúlyozott kompozíciója, a fiútestek klasszikus szépsége és a zivatar jelenségének pompás érzékeltetése folytán egyik legszebb műve.
A 20. század első elején sok kitűnő építész működött Budapesten, akik terveikben érdekesen kombinálták a 19. század végi eklektikát a nemzetközi és magyar Art Nouveau elemekkel. Vágó József Schiffer villája (1910-12) jó példája a korabeli törekvéseknek. Ez a terv olyan nagy művészeket hozott össze mint Kernstok Károly, aki az üvegablakokat készítette, valamint Csók István, Iványi Grünwald Béla és Rippl-Rónai József, akik a belső paneleket festették. Az építészek és festők ilyen együttműködése megváltoztatta Budapest arculatát, kellemes és ösztönző környezetet teremtve az új középosztály számára.
A Tanácsköztársaság egyik művészeti vezetője volt, ezért a bukás után emigrálnia kellett, 1926-ig főként Berlinben élt. A bukott forradalomra való utalással alkotta meg Utolsó vacsora című képét (1920-25), a magyar expresszionista festészet egyik remekét.
Hazatérve zaklatott lelke Nyergesújfalun megnyugodott. Művészetében a korábbi szertelenséget fanyar egyszerűség váltotta fel (Ádám, 1927; Éva, 1927; Lovasok, 1932). Élete utolsó szakaszában a klasszicizálás felé hajlott, ekkori munkássága az etruszk, görög és reneszánsz festészet hatását tükrözi (Szép Heléna elrablása, 1933; Sírbatétel 1934; Ádám és Éva, 1935). Rajzművészete is jelentős.
Kernstok Károly 1940. június 10-én hunyt el Budapesten.
