„Először bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy írok és írhatok.” A 135 éve született Kosztolányi Dezső költészete, prózaírói munkássága erőteljesen hatott a 20. századi magyar irodalom alakulására.
„Az élet nem racionális folyamat – mondogatta. – Nagyobb csoda, hogy a világon vagyunk, mint az, hogy esetleg a túlvilágon is vagyunk, és nagyobb csoda az, hogy az embernek egyáltalán orra van, mintha az orra helyén, mondjuk villanylámpa világítana.” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső)
A Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja, Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán egy nagy műveltségű értelmiségi családban, apja a helyi főgimnázium tanára, később igazgatója volt, édesanyja révén volt unokatestvére a szintén jeles író, Csáth Géza. Élete folyamán Kosztolányi sokszor költözködött – hol tanulmányai és munkahely-változásai miatt, máskor meg családja vagy anyagi lehetőségei miatt -, noha mindig tartott a változásoktól. A szülői ház elhagyása után rutinosan váltott lakhelyet, Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán és Szegeden végezte. Tizenhat éves korában már versét közölte a Budapesti Napló.
1903-tól járt a pesti egyetem magyar-német szakára, a Négyesy László professzor vezette stílusgyakorlatok résztvevőjeként kötött barátságot Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. A három fiatal költő később is sűrűn levelezett egymással; összekötötte őket az irodalom megreformálása, modernizálása. 1904-ben a bécsi egyetemre iratkozott be, de egy év múlva hazatért. Nem folytatta tanulmányait, a Pesti Napló munkatársa lett.
Amikor 1906 elején megjelenik Ady nagy vihart kavaró Új versek kötete, Kosztolányi szokatlanul indulatosan és élesen írja „szellemi ikertestvérének”, Babitsnak: „Postán elküldtem számára az Ady új – hülye! – kötetét, olvassa el, s rögtön írja meg róla véleményét… Föltétlenül szóljon arról is, mit tart a magyarszidásról, a »Bús magyar ugar«-féle kifejezésekről, mely őt, a »nagyratörőt« (ugyan hova a fenébe siet?) tönkreteszi. Nekem viszket a tenyerem, s fölpezsdül bennem ugyanaz a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra.”
Csoda, hogy miután első verseskötete, a Négy fal között 1907-ben megjelent, bár lelkes kritikai fogadtatásra talált, egyedül a „hülye!” Ady írt róla mérsékelt lelkesedéssel: a tartózkodó kritikában „irodalmi írónak” nevezte fiatal pályatársát. Kosztolányi szívére vette a kritikát, később több cikket írt Adyról, még annak halála után is, mely talán a leghíresebb lett: Az írástudatlanok árulása (1929) című, sok vihart kavart esszé-pamflet, amelyben időszerűtlennek minősítette az irodalmi kánonba akkor már beemelt Ady költészetét.
Kosztolányi 1908-tól, a Nyugat indulásától a lap állandó szerzője volt, Babits, Tóth Árpád, Karinthy, Füst Milán társaságában. 1910-ben jelent meg A szegény kisgyermek panaszai című versciklusa, amely meghozta számára az igazi sikert. Sorra jelentek meg novellás- és verseskötetei. Ekkor ismerkedett meg Harmos Ilona színésznővel (akit Görög Ilonának nevezett el), s 1913-ban összeházasodtak. Mindez nem gátolta meg a költőt abban, hogy más nőkkel folytasson szerelmi viszonyt, sőt rendszeresen kereste a pénzért megvásárolható nők kegyeit is.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BEÍRTAK ENGEM MINDENFÉLE KÖNYVBE
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
(1921-24)
A világháború mélyen megrendítette és félelemmel töltötte el. 1918-as összeomlását tetézte Csáth Géza tragikus halála. Mint oly sok művész, az első napokban támogatta az 1919-ben kikiáltott Tanácsköztársaságot, de a proletárdiktatúrával nem értett egyet, a kommün bukása után a szélsőjobboldali Új Nemzedék című lap Pardon rovatába írt vitatható értékű cikkeket. Egy ideig Szabó Dezső oldalán részt vállalt az Írószövetség munkájában, de 1920-ban viszonyuk megromlott, személyeskedő hírlapi vitába torkollott. A vitát Kosztolányi a Nero, a véres költő című regényével zárta le, amelyben Néró alakjában állítólag Szabó Dezsőt írta meg. A regény német kiadásához Thomas Mann írt előszót, akivel a költő jó kapcsolatban volt.
Érett, megállapodott korszakának életérzését az 1924-ben megjelent A bús férfi panaszai című kötet újabb keletű versei foglalják össze. E munkáinak míves nyelvi megformáltsága, kommentárokat és magyarázatokat mellőző, szimbólumokat használó irányvonala új utat nyitott a magyar irodalomban. A húszas évek a prózaíró Kosztolányi kibontakozásának időszaka, egymás után jelentek meg máig is igen népszerű regényei: a húga alakját megidéző Pacsirta, az Aranysárkány, majd az Édes Anna, amelynek témáját feleségétől kapta. Mindhárom regényből nagy sikerű film is készült. A prózaírás mellett a magyar nyelv védelmében is jelentős szerepet játszott, számos cikkben támadta a nyelvhasználat idegenszerűségét, a legtöbben talán a tíz legszebb magyar szóról szóló összeállítását ismerik.
1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjává és a Magyar PEN Club elnökévé választották, ezután hosszabb ideig külföldön, Grenoble-ban, majd Londonban tartózkodott. Hazatérése után jelentős szerepet játszott a PEN Club budapesti kongresszusának megszervezésében.
„Először bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy írok és írhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg.” (Kosztolányi Dezső: Mindent bevallhatok)
1933-ban jelent meg Esti Kornél című műve, amelynek főhőse a szerző alteregója, lélekmása. A művet Babits kedvezőtlenül fogadta, s ez amúgy is hidegülő barátságuk megszakadásához vezetett.
„Jaj, mennyire megkönnyebbültem. Nem kell többé élnem, tehát élhetek. Nem kell többé írnom, tehát ismét írhatok. Élni kezdtem, barátom, azonnal, lelkemben az édes Violával, s írni kezdtem, nem törődve azzal, hogy nincs többé olvasó, tiszteletdíj és dicsőség, csak írtam, írtam, a vészes, egyre növekvő csillagzat előtt, a pokoli hőségben, esztelenül és boldogan, egész hajnalig, s belemámorosodtam az örömbe, a háromnapos jövendőmbe és munkámba. Mert jegyezd meg, hogy csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete. Ezt akartam közölni veled.” (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai)
Kosztolányi ekkoriban fedezte fel magán a gégerák tüneteit, s írásainak fontos jelképe lett „a halál vad aether-szaga”. Ötvenedik születésnapján a Nyugatban köszöntötték kortársai, és megjelent Számadás című kötete – a ciklus a legnagyobb költeményeit foglalja magában. Megismerkedett Radákovich Máriával, élete utolsó nagy szerelmével, a Szeptemberi áhítat ihletőjével. Egészségi állapota egyre romlott, több műtéten is átesett. 1936 elején Stockholmban is kezelték, de hangját teljesen elvesztette, élete utolsó időszakában már csak írásban tudott érintkezni környezetével. 1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben a Nyugat különszámmal adózott emlékének, 1938-ban felesége megírta regényes életrajzát.
2010-ben Budapesten, a költő egykori Bartók Béla úti lakóházán emléktáblát avattak, a Magyar Nemzeti Bank pedig ötezer forint névértékű ezüst emlékpénzt bocsátott ki születésének 125. évfordulója alkalmából. Nevét viseli a szabadkai színház, Budapesten, a róla elnevezett téren szobra is áll.
„Nem egy nép lélekszámán múlik az irodalom becse, hatóereje. Az a nép, mely megteremtette a görög irodalom aranykorát, nem volt nagyobb, mint három mostani városunk lakossága s olvasója nem több, mint három mostani falunk lakossága. Tragikus nevelésre van szükségünk mindannyiunknak, már a gyermekszobában és iskolapadban is, önvesszőzésre és nem önáltatásra, tragikumunk tudatára, Széchenyi tragikus világtávlatára, mely kétségbeejt és magasba lendíthet. Itt felelek arra a kérdésre, melyet mellünknek szegeztek, hogy: lenni vagy nem lenni? Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni, kétfelé vívó nyugatinak és keletinek, nagyrafeszülő alkotóakaratnak s alázatos munkásnak. Aki Rolls-Royceról és kéjlakokról álmodozik, az távozzék innen. Aki csak a «mester» címre tart igényt s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye. Akiben nem szunnyad egy szikra a széchenyis építők hitéből, apostoliságából, az nem való ide. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbíttatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk – «áldjon vagy verjen sors keze» -: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.” (Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni)
