„A magány nem valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény.” A 134 éve született Kosztolányi Dezső gyönyörű novellájában egyszerre mutatja be a bánat, a gyász mélységét és az élet szépségét.
„A legteljesebb, legnagyobb stílű és legerősebben megcsinált novella pedig a könyvben A bolond magyar címet viseli, egy szép és erős lélek, egy gazdag élet lassú megemésztődésének története egy gyógyíthatatlan bánat terhe alatt.” (Schöpflin Aladár, 1916)
Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán és 1936. november 3-án hunyt el Budapesten.
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A BOLOND MAGYAR
Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyemkabátban reggelizett a verandán.
– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.
Gyengéden a feleségére nézett.
– Akarod, kedves?
Az asszony bólintott, hogy akarja, s kezét az ura ápolt, nemes kezére tette.
Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik huszonegy.
A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött haza a fiú.
– Semmi – intett az ép kezével, a bal kezével.
Estefelé pár tized láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész jobb karját.
– Kis baleset – mondta az egyik tanár -, pár hét múlva a kis kolléga tovább boncol.
Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget, s félrehívta a szülőket.
– Egy óra múlva visszajövök, de kérem, minden negyedórában mérjék a lázát.
Délben a beteg félrebeszélt.
– A tudomány – dadogta a tanár -, sajnos, a mai tudomány, az emberi tudás…
Délután három órakor aztán a kis kolléga meghalt.
Ez májusban történt, amikor a bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi évét. Temetésén egy kiskatona kardja csörgött. A kiskatona fekete karszalagot kapott, és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban a nagy gyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a lefúvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem vették észre, s az őrült svadron megeresztett kantárszárral végigvágtatott rajta.
A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen csomókban hevert, szelíd, barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett választott el, mindig nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép vonásai a könnyektől csúf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a koporsót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a fájdalmat.
Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete kesztyűt húzott, elegáns volt, rövidre nyírt sűrű hajára rácsapta a cilinderét, s száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.
Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon végigheveredett, és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig nagyon komikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyúrta, nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket, és bolondosan megvakarta a füle tövét.
Fahangon szólt ki a feleségéhez:
– Ma nem vacsorázunk?
A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta, és két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:
– Nincs más?
A felesége intett, hogy nincs más.
Megnyugodott, s bement a szobájába aludni.
Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a lovakat, beszélt a parasztokkal.
Az ispánja levette a kalapját:
– Nagyságos úr – szólt, és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr tiltó tekintete előtt.
A búzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.
– Hány hét a világ, öcsém?
A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.
Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara finom felvillanásával.
Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis, gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és az állával érezze az idegen húst, s szenvedjen miatta. Így telt el a délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól, s mérgesen pislogtak, mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, magyarkék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, szürkészölddé. Mind gyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő szakállát reggelenként ollóval nyírta. Ez arcának vad és harcias színt adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi ismert képén.
Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A felesége meredten nézett rá.
– Anyjuk – mondta neki -, anyjukom – és elnevette magát.
Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindig előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, túladunai ejtéssel, kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csúnya és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét, és fújt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.
Később váratlanul ő-zni kezdett.
– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.
Máskor így szólt a feleségére:
– Ne tátsd a prófunt-magazinod.
Vagy ezt mondta az inasának:
– Add ide a tökfödőmet.
A „tökfödő” a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő vitorlavászon ruhát, mely lötyögött a kövér testén, s csak akkor engedte kimosni, amikor már szutykos volt, ezer ránc és gyűrődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom, angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben járt.
– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az Isten verné meg, aki kitanálta.
Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig bírt magával. Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait mint a bokrot. A kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:
– Patvart! – Marha! – Kuss!
Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a természeten, mint valami nyúlós sárga kence, mihez ha hozzányúl az ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt régen -, a legyek dongtak. Végtelen szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó sem esett. A felesége, szegény, nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt síkká fagyott.
Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.
– Menjünk innen, a szentségit! – toporzékolt, és utána sokáig némán járt le-fel a verandán. – Menjünk innen.
– Hová, kedves?
– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.
Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.
Az úton még bosszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kis állomásokon haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini vonatig megvacsorázzon.
A pincér hadarta az étlapot.
– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót – mondta, és rácsapott az asztalra. – Nem vagyok kíváncsi a lélöttyeire.
A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a borfiút:
– Nesze, öcsém, nagyra nőj.
Lassan indult a berlini gyors, zsúfolt kocsikkal, alig akadt helye. Több fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetődzött, hogy leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok mind felriadtak. Nagy nehezen helyet szorítottak neki, és dúlva-fúlva elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.
– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.
Este a hotelban lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeliszekrényen levő kis villanykörte kigyúlt. Tíz percig nyekergette a kallantyúkat, aztán összetörte mind a két körtét.
– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.
Aztán Franciaországba mentek.
A franciák se akarták megérteni.
– Szilvuplé – csúfolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, szilvuplé… szilvalé…
A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.
– Ángliusok, őrült ángliusok!
Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedíció. Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet ujjal mutogatott rá. Itt van újra a magyar, a bolond. Ő meg haragosan vicsorította a fogát, ajkát az ínyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kísérte, talpig feketében. Mióta meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy fekete gyöngyöket, amelyek olyan feketék, élettelenek voltak, mint a szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a családi kriptában, s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete imakönyvben. Volt a szemeiben azonkívül valami idegenszerű fény is, mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely akkor gyulladt ki, mikor az urára nézett, és leste, mikor jön a vihar. Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, utcán, hangversenyeken, káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csitítani nem is merte, csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketűrően mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe, és akkor is mosolygott, az éjszaka előtt.
A szicíliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak meg napszúrásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A magyar kiült a piazzettára. Nem ízlett neki a keserű olasz szivar, összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az is felforrt, mint a teavíz, és csak fűtötte a testet. Beleköpött a tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákjából fekete meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali aranymeleg. A szálló szobájában szúrós, kövér szúnyogok táncoltak, a por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei a tarkóját harapják, s a másik percben detektívek kötözik meg, a fényképezőgép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szúrtak, szeme vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.
Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután aztán nem bírta tovább, kitört belőle, először két év óta.
– Ma két esztendeje – zokogta az asszony -, ma két esztendeje, a nagyobbik fiunk.
A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg, és ráemelte az asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.
A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből, és ő a bot után vágódott, a földre.
– Menjünk innen – kiabálta a földön -, menjünk, mert mindjárt agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított, és tépni kezdte az ingét, mely, úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok… ezek a marha franciák és ángliusok… ez az egész nagy marha világ…
Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a földgolyót verné.
Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt néhány csúnya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, kárminvörös arca elsápadt.
Az asszony csengetett, orvost hívatott, jeget kért. Sietve az ágyba emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint valami paripa, amely napokig nyargalászik a pusztán, s aztán elvágódik.
Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.
– Agyszélhűdés – mondta az orvos.
– Doktor úr – sopánkodott eszelősen az asszony -, két fia halt meg egymás után, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész világon mindenüvé, és most itthagyott, és most itt vagyok.
Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát. Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:
„Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot, s maguk is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint szenvedni?”
Kapuja előtt megint rágondolt:
„Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, valami magyar bánat. Az ilyen egzotikus fajok talán jobban tudnak szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a magyar bánat.”
(1913)
