„Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” A 121 éve született Márai Sándor 1948-ban befutott íróként hagyta el az országot, és addig nem engedte kiadatni műveit hazájában, amíg szovjet csapatok állomásoznak Magyarországon.
„Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.” (Márai Sándor: A kassai polgárok)
Márai Sándor 1900. április 11-én Kassán látta meg a napvilágot márai Grosschmid Sándor Károly Henrik néven. Felmenői szepességi szászok, cipszerek voltak. Négyen voltak testvérek, öccse Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé. A család II. Lipóttól kapott nemességet, apja és nagybátyja is jogtudós volt, úgyhogy a kassai és eperjesi gimnáziumi évek után ő is a jogi karra járt Budapesten, innen iratkozott át a bölcsészkarra. 1919-ben sikeres verseskötete jelent meg, az Emlékkönyvet Kosztolányi Dezső is méltatta a Pesti Napló hasábjain.
Berlinben, majd Frankfurtban folytatta egyetemi tanulmányait, a Frankfurter Zeitung munkatársa lett, rendszeresen küldte haza magyar nyelvű tárcáit, novelláit, fordításait. 1923-ban feleségül vette Matzner Ilonát, aki hat évtizeden át hű társa maradt. 1928-ban hazaköltöztek Budapestre. 1934-ben jelent meg az Egy polgár vallomásainak első kötete, amely egy csapásra a magyar próza élvonalába emelte. Kassához, a polgári életformához, az európai kultúrához való elkötelezettségéről vall: „S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, mely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében.”
MÁRAI SÁNDOR: ÖTVENHAT
Magyarul akarsz szólni magyarokhoz,
Beszélni Világról és Értelemről,
Könyveket írsz (akad közötte sok rossz),
Kürtöd nincs és Jericho össze nem dől,
De hangodra felel néha egy lélek.
Szavad zavaros porfelhőket ver fel
S amíg kutyáddal sétálsz és öregszel,
Csivog s vinnyog az irodalmi élet.
Egymást követték regényei, a harmincas évek végére a közönség, az írótársak és a kritikusok elismerését is a magáénak mondhatta. 1940-ben jelent meg a Szindbád hazamegy című regénye, amelyben mesterének állított emléket. A könyv igazi stílusbravúr, olyan, mintha Krúdy Gyula maga írta volna. A lapokon a már csak az emlékekben élő Magyarországot keltette életre.
A gyertyák csonkig égnek 1942-ben, a Füves könyv 1943-ban jelent meg. A hivatalos elismerés sem maradt el, 1942-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1945-ben rendes tagjai sorába választotta.
A Magyar Rádióban is gyakran szerepelt. Úgy vélte, hogy a rádió tömörségre neveli az írót, a világűrben ugyanis nem illik locsogni. „A rádió sem ártott a könyvnek, a távolbalátó /a televízió/ sem fog” – jelentette ki.
A színház világában is zajos sikereket aratott, darabjai telt házak előtt mentek. 1940-ben ő maga vitte színre Kaland című első színművét, melyet 351 alkalommal játszottak a Kamaraszínházban, és amelyért 1941-ben neki ítélték oda az Akadémia Vojnits-díját. A Varázs (1945) című színművét 1945-ben mutatta be a Pesti Színház, a női főszerepben Tolnay Klárival, akihez szerelmi kapcsolat fűzte.
1948-ban a kommunista diktatúra fenyegetése miatt elhagyta Magyarországot, előbb Olaszországban (1948–1952), majd New Yorkban (1952–1967) telepedett le. 1968-tól a Nápoly melletti Salernóban, 1979-től haláláig, 1989-ig a kaliforniai San Diegóban élt. (1957-ben megkapta az amerikai állampolgárságot.)
Az emigránslét tragikumát még fájdalmasabban dokumentálja legismertebb verse, az 1950-ben írt Halotti beszéd. A költeményben az emigráció gyötrelmeit, a magányosságot, a gyökérvesztést szólaltatja meg elemi erővel: „Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. / Össze tudod még rakni a Margitszigetet?”
Az 1956-os forradalom hírére Európába jött, de már csak a szovjet tankok bevonulásáról értesülhetett. A müncheni Szabad Európa Rádió stúdiójából a Mennyből az angyal című költeményével üzent az otthoniaknak:
Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Önkéntes száműzetésben írott, Kanadában és a Német Szövetségi Köztársaságban megjelent regényeinek (Béke Ithakában, Harminc ezüstpénz, San Gennaro vére stb.) egyértelmű politikai üzenete van. Ragaszkodott ahhoz, hogy amíg a szovjet hadsereg hazánkban állomásozik, Magyarországon nem jelenhetnek meg művei. 1943-tól írta kiadásra szánt naplóinak hosszú sorát:
„Az elmúlt években, sorjában elvesztettem a munkám, az otthonom, elpusztult a társadalmi réteg, amelynek írtam, aztán elvesztettem a hazám, az anyanyelvem, a jogi személyiségem. Most már nincs semmim. Megértem, mit érezhetett Szent Ferenc, amikor meztelenül, pucéron feküdt a fagyos földre.”
Emigrációban írt naplójegyzetei elárulják, hogy az idegen környezetben éppoly idegenül érezte magát, mint hazájában. Utolsó éveit magányban és szegénységben élte, 1989. február 21-én San Diegóban öngyilkos lett. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
Halála után egy évvel, 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki, 1995-ben díjat alapítottak tiszteletére. Színműveit rendszeresen műsorukra tűzik a magyar színházak mellett az angol, a német és az osztrák teátrumok is.
A gyertyák csonkig égnek 1998-ban az év sikerkönyve lett Olaszországban, harmincöt kiadást ért meg. 2000-ben a regény spanyol- és katalán nyelvű fordítása megkapta a katalóniai Könyves Céh nagydíját, angol, francia, német nyelven is több százezer példányban jelent meg, 2006-ban bemutatták a mű alapján készült magyar filmet is. A német könyvpiacon több mint egymillió példányban keltek el könyvei.
1998-ban Kassán a család egykori házában megnyitották emlékszobáját, 2000-ben gimnáziumot, 2013-ban teret neveztek el róla szülővárosában. Sorra adták át emlékműveit és szobrait (Budapest, Esztergom, Kassa, Nápoly, Salerno, San Diego). 2012-ben Márai Sándor, az európai polgár címmel nyílt kiállítás az Európai Parlament brüsszeli épületében.
