“Egyetlen szeretőm a zene. Nekünk, művészeknek nem való a házasság, mert aligha nevezhetnek bennünket normálisnak, életvitelünk pedig, még annál is abnormálisabb.” Maurice Ravel, a Bolero zeneszerzője 140 éve született.
Joseph Maurice Ravel francia zeneszerző 140 éve, 1875. március 7-én született. A spanyol határ menti Ciboure-ban látta meg a napvilágot, anyjától a baszk hagyományok, a spanyol zene iránti életre szóló rajongást kapta örökül, svájci mérnök-feltaláló apjától a kitartást és a pontosságot tanulta meg. Kiskorától tehetségesen zongorázott, tizenhárom évesen már komponált, és felvették a párizsi konzervatóriumba. Nevét 1902-ben a Pavane egy infánsnő halálára című zongoradarabja tette ismertté, később a mű zenekari átiratát is elkészítette. Hihetetlen stílusérzékkel és mesterségbeli tudással ontotta szerzeményeit, de a siker mellett a csalódásokból is kijutott a bohém, társaságot kedvelő fiatalembernek.
A „modern zene” ideje
A konzervatóriumban töltött tizennégy esztendő alatt ötször próbálta elnyerni a fiatal zeneszerzők rangos kitüntetését, a Római-díjat, de egyszer sem sikerült. Szembe kellett néznie a plágium alaptalan vádjával is, nevével kapcsolatban gyakran emlegették Debussy szerzeményeit. Ami nem csoda, hiszen Claude Debussy követőjeként lépett az európai zenei élet porondjára, s ezért sokan nevezik őt poszt-debussyánusnak is. Korai szerzeményeire vitathatatlanul hatást gyakorolt a zeneszerző, de gyorsan kialakította saját stílusát. A két komponista barátsága meg is szakadt, az egymás iránti tiszteletet éles versengés váltotta fel.
Ami a XX. század nyugat-európai zenéjét illeti, tudjuk, hogy a „modern zene” tág gyűjtőfogalom, amelyben legalább két nagy réteget kell megkülönböztetnünk. Az első korszak a romantika feloldását végezte el, a második pedig – teljesen új alapokról kiindulva – mintegy tabula-rasa-t teremtve próbált új művészetet felépíteni, szinte mindent elölről kezdve. A két réteg határvonalául az 1920-as évek elejét jelölhetjük meg: a polgári társadalom első katasztrofális válságának időszakát Európában.
Ez a határvonal azonban nem merev, az első kor művészi jelenségei átnyúlnak a másodikba. Ugyanaz a zeneszerző aktív részese lehetett mindkét korszaknak, mint ezt például Puccini, Ravel, Richard Strauss és mások esetében is láthatjuk.
A második „impresszionista” nemzedék, amelyhez Ravel is tartozott, 1900 táján jelent meg az európai zenei életben, s meglehetősen rövid idő alatt már konzervatív álláspontot képviselt a század 10-es éveinek új áramlatai mellett.
A Bolero sikere
Ravel bizonyára nem tartozott a legnagyobbak közé, de örökségét – Debussy örökét – művészi becsületességgel használta fel és zenéjének szépsége maradandó érték az utókor számára. Lelkesedett az órákért és a spanyol zenéért. Egész életművét végigkísérte a spanyol folklór (Spanyol rapszódia, Pavane egy infánsnő halálára és különösen a Pásztoróra egyfelvonásos zenés komédia, amely eredetileg prózai színdarabnak készült.)
Ravel a párizsi konzervatóriumban Fauré tanítványa volt. 1901-ben második helyen végzett a Római-díjért versengők között. (Myrrha című kantátájával.) Azóta a zenének és a zeneszerzésnek élt. Külföldön is hangversenyezett, Budapesten 1932-ben filmharmóniai szerzői est keretében dirigálta egyik zongoraversenyét.
Pályája egyik csúcsának a Szergej Gyagilev orosz balettjének írott Daphnis és Chloé című balettjét tartják, amelyet 1912-ben mutattak be. Gyagilev felkérésére született a La Valse című darab is, de az impresszárió soha nem adatta elő, ami végül kapcsolatuk megszakadásához vezetett. 1914 és 1917 között írta a Couperin sírja című zongoradarabot, amelyet zenekarra is áthangszerelt. (Közben, az első világháború idején, 1916-ban bevonult, a frontra került, 1917-ben megromlott egészsége miatt szerelték le.)
Rendkívül termékeny zeneszerző volt. Komponált zenekari műveket (legbravúrosabb darabjainak egyike a magyaros-cigányos témákat feldolgozó Tzigane, vagy a Zongoraverseny bal kézre.) Nem egy balettja maradt fenn, legismertebb közülük a nálunk is gyakran műsoron szereplő Bolero, valamint a már említett Daphnis és Chloé.
A háború alkotói válságba sodorta, anyja halála miatt kedélye elborult, csak a húszas években talált ismét magára. Zongorára, négy kézre írta a Lúdanyó meséit, amelynek később balettváltozatát is elkészítette. 1922-ben mutatták be Muszorgszkij Egy kiállítás képei című zongoradarabjának zenekari átiratát, amely az ő hangszerelésében lett igazán ismert és népszerű.
Zenekari darabjai közül legismertebb az 1928-ban bemutatott Bolero, amely – Ida Rubinstein felkérésére – balettzenének íródott. A műben ugyanaz a dallam ismétlődik újra meg újra, zseniális hangszerelésben, a témát egyre több hangszer, végül már az egész zenekar crescendo játssza. Később önironikusan jegyezte meg Honeggernek: „Csupán egyetlen mesterművet alkottam, a Bolerót. Sajnos, ebben nincs zene.”
Karmesterként a világ számos országában vendégszerepelt, 1928-ban sikeres turnén vett részt az Egyesült Államokban, ahol barátságot kötött George Gershwinnel, akinek hatására zenéjében megjelentek a jazz elemei is. 1931-ben komponálta két zongoraversenyét. 1932-ben Budapesten is fellépett, saját szerzeményeit dirigálta. A sors iróniája, hogy míg fiatal korában modernizmusa miatt támadták, utolsó alkotói periódusában többen – köztük Erik Satie – divatjamúltnak és megalkuvónak nevezték.
Visszavonultan, magányosan élt Párizs közelében, kertjét művelte, és egzotikus macskákat tenyésztett. Így vallott magáról: „Egyetlen szeretőm a zene. Nekünk, művészeknek nem való a házasság, mert aligha nevezhetnek bennünket normálisnak, életvitelünk pedig, még annál is abnormálisabb.”
1932-ben autóbalesetet szenvedett, amelyből felépült ugyan, de titokzatos betegség támadta meg. Bal agyféltekéjének működése összeomlott, életének utolsó öt évében súlyos beszédzavarban, afáziában szenvedett. Béna kezével még egy hangjegyet is képtelen volt lejegyezni, pedig zenei képzelete működött. Állapotán agyműtéttel próbáltak segíteni, de az operáció következtében 1937. december 28-án Párizsban meghalt.
