„Gogol köpenyéből előbújtam, a bőrömből nem sikerült.” Hetven éves lenne Halász Péter világhírű író-rendező-színész, a kortárs avantgárd színházművészet egyik legeredetibb magyar képviselője.
Kivételes sokoldalúságot és művészi igényességet jellemző produkciók létrehozója, Halász Péter avantgárd író, rendező, színész, a magyar avantgárd színház kiemelkedő alakja, a világ számos pontján elismert posztmodern alkotó hetven éve, 1943. augusztus 20-án (egyes források szerint 1944-ben) született Budapesten.
Írt, rendezett és játszott
Művészeti tevékenységét a hatvanas évek első felében az Egyetemi Színpadon kezdte, s több kísérleti színházi társulatban is szerepet vállalt.
Az általa 1969-ben alapított Kassák Ház Stúdió provokatív előadásaival a határokat feszegette, A skanzen gyilkosai című darabjuk miatt 1972-ben gyakorlatilag betiltották őket. Társulatával ezután a Dohány utcai lakásszínházban adták elő filozofikus, szürreális és abszurd darabjaikat (Csehov Három nővér című drámáját például férfi főszereplőkkel állította színpadra).
Halász az alternatív színházkultúra egyik legfontosabb egyénisége lett. Egy balatonboglári performanszukat követően 1976-ban többéves emigrációra kényszerült. Társaival Franciaországban, Hollandiában, Németországban lépett fel, egyik leghíresebb, kirakatszínházi darabjuk a Disznó, gyerek, tűz! címet viselte.
New Yorkban telepedett le, s megalapította a Squat Színházat (az elnevezés a házfoglaló – squatter – mozgalomból ered), amely alternatív előadásaival előbb a New York-i művészkörökben lett kultikus hely, majd világhírűvé vált. Ars poeticája a színház és az élet szétválaszthatatlanságának eszméje volt. Halász színházi munkáiban a szereplők egyéniségére épített, sokszor rájuk írta darabjait. 1979-ben elnyerték a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál nagydíját, három évvel később a Mr. Dead and Mrs. Free című darabjukat a New York-i kritikusok az évad legjobb új darabjának választották.
A társulattal dolgozott Andy Warhol, a pop-art atyja (egyik leghíresebb előadásuk az Andy Warhol utolsó szerelme címet viselte), s filmet forgatott róluk Fassbinder, a német film fene- és csodagyereke. A Squat Színház 1984-ben, sikerei csúcsán feloszlott. Halász a következő évben Love Theatre nevű új társulatával újságcikkekből íródott darabot állított színpadra.
„1993 óta számos variációban játszottam el az Őrült naplóját. Nem Gogolét, hanem azt a naplót, melyet Gogol inspirált. Igazán sohasem volt bátorságom klasszikus művet reprodukálni a színpadon. Ahhoz olyan színésztehetség kell, mint Darvas Iván. Gogol műve elementáris, még olvasva is sok nekem. Pedig próbálkoztam, de mindig az lett a darab sorsa, hogy elkezdtem magamról beszélni. Felfedeztem Popriscsint magamban. Így ezek az előadások a terjedelmesebb Gogol idézet után, hol a halottaimról szóltak, hol egy spermanaplóba torkollottak, hol a kábítószer világába vezettek. Idén elhatároztam, hogy most pedig a klasszikust?! Ki is dolgoztam valamennyire a színpadi megoldások rendszerét, sőt megértettem Gogol művét, a maga teljességében. De aztán szerencsétlenségemre volt két hét szabadidőm a nyáron, amit egyedül tölthettem el. Írtam. Megírtam az én Popriscsin figurámat. Visszaugrok több mint harminc évet. Orvosi egyetemre jártam. Öt évre. A bátyám helyett. Ő volt az orvostanhallgató, én jogász voltam. Ő nem ért rá pénzkereseti okokból kifolyólag. Géza kényszeres beteg volt. Minden mozdulatát megtervezte, és ha nem sikerült a tervnek megfelelően végrehajtani a mozdulatot, meg kellett ismételnie. Elmetársai már ebédeltek, Géza pedig a reggeli kávésbögrét próbálta megragadni (mennyi hasonló vonással rendelkeztem – nem részletezem – és tán önök is). Ő az én mai Popriscsinom, ennek a személynek a bel- és külvilágába tettem egy fiktív utazást. A történetben egy pszichiáter és egy ápolónő próbálja becsomagolni, az intézeten kívüli világra alkalmassá tenni ezt a szerencsétlent. Szeretet nélkül meg kell őrülni. Ezzel a mondattal tudom összekapcsolni Gogol naplóját az én darabommal. Az esemény ultramodern környezetben zajlik le. Gogol köpenyéből előbújtam, a bőrömből nem sikerült.” (Halász Péter: Egy őrült naplója, avagy Az aknaszedő feljegyzései)
Az avantgárd művész a rendszerváltást követően, 1991-ben tért vissza Magyarországra. Első produkcióját (Ő, aki valamikor a sisakkészítő gyönyörű felesége volt) a Petőfi Csarnokban adta elő. Több színházban is rendezett, emlékezetes a Katona József Színház A kínai című előadása, a Kamrában színészei újsághírek alapján rögtönöztek. Dolgozott a Merlinben, a Trafóban, az Új Színházban, a Nemzeti Színházban és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Egykori alkotótársával, Jeles Andrással egy ideig saját társulatot vezetett, a józsefvárosi Városi Színházat. Zenei műfajban is kipróbálta magát: a Művészetek Palotájában Händel Semele, az Operaházban Fekete Gyula A megmentett város című operáját állította színpadra.
A filmszakmában is ismert és elismert volt. Még pályafutása elején szerepelt Szabó István, Bacsó Péter, Rózsa János rendezők munkáiban, amerikai évei alatt kisebb szerepekben tűnt fel független filmekben. 1993-ban elnyerte a magyar filmszemle legjobb főszereplőjének díját Jeles András Sade márki élete, 1994-ben pedig a filmkritikusok díját Jeles Senkiföldje című munkájában nyújtott alakításáért.
Szerepet kapott egyebek közt Bereményi Géza (A turné), Enyedi Ildikó (Simon mágus), Szabó István (A napfény íze), Jancsó Miklós (A mohácsi vész, Ede megevé ebédem) munkáiban is. Herminamező-Szellemjárás című filmjét, melyet ő rendezett, s melynek a forgatókönyvét is részben ő írta, fődíjjal tüntették ki a 2006-os 37. Magyar Filmszemlén a kísérleti film kategóriában. Az 1956-os forradalomról szóló művét halála után mutatták be a hazai mozik.
Halász Péternek öntörvényű, abszurd élete volt, és így is távozott. Májrákban szenvedett, gyógyíthatatlan betegségére váratlanul, a 37. Magyar Filmszemle fődíját elnyerő Herminamező – Szellemjárás forgatása alatt derült fény. Ekkor döntötte el, hogy munkatársait megkéri élete hátralevő részének minél részletesebb dokumentálására, illetve teljes életművének 24 órás filmes feldolgozására. Műfaji és stílusbeli megkötéseket nem tett, az elkészülő film megítélését majdani nézőire bízta. Már nagy betegen, halála előtt pár héttel a budapesti Műcsarnokban megrendezte saját búcsúszertartását. Utolsó performanszán – koporsóban fekve hallgatta végig pályatársai, tisztelői, barátai gyászbeszédét, megnézte a személyesen neki szánt produkciókat, majd megköszönte a megemlékezést és távozott. 62 éves korában, 2006. március 9-én halt meg New Yorkban.
