Előadóművészként a XX. század című műsorával, amelyet maga szerkesztett, új műfajt indított el a versmondás hazai művészetében. Kilencven éve született Mensáros László Kossuth-díjas színész, rendező, kiváló művész.
„Kell az embernek a sorscsapás, hogy ne menjen simán az élete. Legalábbis én ilyen vagyok, akinek kellett egy-két pofon, mert hajlamos volt a beképzeltségre, a gőgre. Én nem veszem rossz néven, ami történt. Az élet – mindezek ellenére – jól vizsgázott előttem.”
1926. január 26-án született Budapesten. Anyai nagyapja, a Fradit alapító Springer Ferenc építette azt a Rákos utcai házat, ahol gyermekéveit töltötte. A földbirtokos ősökkel rendelkező család nem élt jómódban, de a külvilág hatásaitól megóvták a kisfiút, aki a bezártság miatt szomorú, félénk, gátlásos, érzékeny lett. Apja József főherceg testőrtisztje, majd ügyvéd, később Kassa közigazgatási városparancsnoka volt. Anyja, aki konzervatóriumot végzett, korán észrevette a zene iránti fogékonyságát; fia öt-hatéves korától tanult e hangszeren.
A gyerek a Champagnan papi elemiben sajátította el a francia nyelvet, a német nyelv később Bajorországban ragadt rá, ahol a hadifogolytábor melletti kantinban amerikai katonáknak zongorázott. Szülei 1944-ben – a főváros bombázása miatt – a Magyaróvári Mezőgazdasági Akadémiára íratták be, amelyet aztán a nyilasok feloszlattak. 1945 januárjáig apjánál húzta meg magát Kassán, akivel később Ausztriába menekült a közeledő szovjetek elől, és ott esett amerikai hadifogságba.
Hazatérése után semmiféle egyetem, főiskola nem volt, ahová jelentkezhetett volna, így a Gerbaud-hoz került tisztviselőnek. Bátyjának köszönhette, hogy a jezsuiták rendházában a Katolikus Színpadon felléphetett, még mielőtt 1946-ban felvették a Színiakadémiára. Társai piszkálódásai miatt fél év múltán átment a Színészegyesület Színiiskolájába, ahol kiváló tanárok keze közé került. Várkonyi Zoltán aztán visszahozta a főiskolára, ekkor már az igazgató-rendező Művész Színházának ösztöndíjasa volt. A főiskolán azonban osztályidegennek tekintették, rágalomhadjáratok céltáblája lett, és végül azzal az indokkal távolították el, hogy nem látogatta rendesen az órákat. Leküzdhetetlen menekülési vágy fogta el, úgy döntött, hogy disszidál. Körmenden már megállapodott egy embercsempésszel, de meggondolta magát, s éppen hazaindult Pestre feleségéhez és kisfiához, amikor letartóztatták. Tizenhárom hónap elzárásra ítélték.
Szabadulása után statisztált a Nemzetiben és a Madáchban, majd 1952-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Egy kiváló társulatban remek szerepeket kapott (volt Rómeó és Hamlet is), s a kritika is elismerte. 1957-ben elszerződött a Madách Színházba, három filmben is játszott, a Bolond áprilisban főszerepet. 1958 augusztusában ismét letartóztatták; a konstruált perben két év és két hónapi börtönre ítélték, mert a színházi és a városi forradalmi bizottmány tagja volt és részt vett a munkástanácsok szervezésében. Ezt egy amnesztiarendelet értelmében felezték, végül kilenc hónapot kellett ülnie Márianosztrán. 1960 júliusában szabadult, s egy textilraktárban lett segédmunkás, majd pincér a margitszigeti Casinóban és a Csili vendéglőjében.
1961 őszén váratlanul Szolnokra hívták „beugrani” egy szerepbe, s miután ezt a kor mindenható kultúrpolitikusa, Aczél György engedélyezte, a társulathoz szerződött. 1964 szeptemberében már ismét a Madách Színház körúti színpadán lépett fel, s e társulat tagja maradt húsz éven át, amikor is nyugdíjba ment, de 1984 után is főként ott szerepelt. 1987-től a nyíregyházi színházban is fellépett, illetve rendezett és játszott a Nemzeti Színházban.
„…mégis a hitelesség az, ami az átlagosnál és a másoktól elkülönülő színvonalra juttat, hitelesség, vagyis valami Igazság az ismerete, amit tudatni akarok mindenkivel, bármilyen szavakat is adnak a számba” – írta magáról naplójában. Hosszú pályafutása alatt számos emlékezetes alakítást nyújtott: Hamlet, Rómeó mellett megformálta több Moliére és Csehov darab címszerepét. Játszott a Koldusoperában, az Ármány és szerelemben, a Ványa bácsiban és a Kései találkozásban, Illyés Gyula és Gyurkovics Tibor darabjaiban. Az átgondolt elemzés, az igen gazdag színészi eszköztár roppant tudatos és fegyelmezett használata látszott játékán. Intellektuális színész volt, játéka mégsem volt száraz vagy elvont, az elemzést, az értelmezést bölcs megbocsátással, elnéző iróniával művelte. Előadóművészként is kiválót nyújtott; 1963-ban, az Egyetemi Színpadon híressé vált előadóestjével kavicsot dobott az állóvízbe, a XX. század című műsorával – amelyet maga szerkesztett – felkavarta az akkoriban jellemző unalmas előadóestek monoton rendjét. Később Arany Jánost választotta országjáró estje anyagául, s e műsor is eseménye lett kulturális életünknek.
Számos játék- és tv-filmben nyújtott maradandó élményt. Többször alakított orvost (Nyár a hegyen, Lássátok feleim, Szerelem), katona- vagy rendőrtisztet (Változó felhőzet, Szerelmi álmok, Várakozók, Redl ezredes), igazgatót (Szevasz, Vera, Az utolsó kör, Magyar ugaron). Emlékezetes rezonőrszerepe Ruttkai Éva mellett a Butaságom történetében és Kosztolányi tragikus tanáralakja az Aranysárkány című filmben.
Utolsó másfél évtizedében nagybeteg volt: 1978-as infarktusa óta majd minden évben műtötték. Istenhite azonban keresztülsegítette a nehézségeken, s szinte a haláláig játszott, 1993 januárjában a Madách színpadán Shakespeare monológjával (Téli rege) búcsúzott a közönségtől. Hálát adott a Teremtőnek, hogy mindannak ellenére amiken átment, még színpadon lehetett és megérte a rendszerváltást. 1993. február 7-én hunyt el.
1956-ban és 1969-ben Jászai Mari-díjat kapott, játékát 1980-ban Kossuth-díjjal, 1989-ben Magyar Művészetért díjjal ismerték el. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott emberségéért és sugárzó művészetéért. 1994-ben díjat alapítottak emlékére, az elismerést az előadóművészet minden terén legkiválóbbat nyújtó művésznek adományozzák, valamint nemzetközi vers- és prózamondó verseny is a nevét viseli.
