„Hagyni kell minden zenét, ami belülről jön.” Idén 90 éve született és 25 éve halt meg Miles Davis amerikai trombitás, a dzsessz egyik legmeghatározóbb zenésze.
„Miles furcsa figura; keveset beszél a zenéről, és akkor is csak szűkszavúan. Úgy tűnik, mintha mindig rossz kedve lenne, és mintha soha nem törődne azzal, ami másokat érdekel. Nehéz kitalálni, mit akar, néha teljesen kiszámíthatatlan. Néhány ütemet együtt játszik a zenekarral, majd egyszerűen abbahagyja. A zenével kapcsolatban soha nem lehet tudni, hogy mikor mit gondol. Nagyon kell figyelni, ha meg akarjuk érezni, amit akar.” John Coltrane, szaxofonos
A dzsessz történetének nagy egyéniségei igen különböző módon járultak hozzá a dzsessz fejlődéséhez. Némelyikük egy meghatározott stílus létrejöttében játszott nagy szerepet, és egész munkásságával annak a stílusnak a kibontakozását és kiteljesedését szolgálta. Mások életük során különböző stílusokon átívelve több periódusban is maradandót alkottak úgy, hogy erjesztői voltak a megújulási folyamatoknak, majd amikor egy irányzat kifáradását látták, új utakat keresve tovább léptek. Ez utóbbi csoportba tartozott a 20. század egyik legnagyobb dzsessz muzsikus egyénisége, Miles Davis, aki a negyvenes évek végétől 1991-ben bekövetkezett haláláig a dzsessz egyik központi figurája volt.
Miles Dewey Davis 90 éve, 1926. május 26-án született és 25 éve, 1991. szeptember 28-án halt meg. Apja fogorvos volt, így anyagi biztonságban nőtt fel, később szemrehányást is tett a zenekritikusoknak, akik szerint tehetséges dzsesszzenészek csak nehéz sorból emelkedhetnek ki. Tizenhárom évesen kapta első trombitáját, tizennyolc évesen már Billy Eckstein zenekarában fújta.
1944-től a híres Juilliard School elődjébe iratkozott be, de egy év után félbehagyta tanulmányait, hogy teljesen a dzsessznek szentelhesse magát. Ekkoriban a bebop a zseniális Charlie Parker és Dizzy Gillespie, Charlie Mingus, Bud Powell hatása alatt állt, de gyorsan beértek az őket követő, útjaikat tovább járó szilaj ifjak, Art Blakey, Max Roach, Bill Evans, Sonny, Rollins, Gerry Mulligan, John Coltrane és a nemzedék vezéregyénisége, Miles Davis.
„Még soha senki sem játszott olyat azon a kürtön, amit Satchmo már rég le ne játszott volna.”
Miles fiatalon még kétségtelenül példaképei, Parker és Gillespie hatása alatt áll. Különleges harmóniákkal, ritmusokkal és hangzásokkal kísérletezett, 1948-ban zenekart hozott össze, amelynek szokatlan összetételű fúvós szekciójában kürt és tuba is helyet kapott. A rövid életű formáció felvételeit később Birth of the Cool címmel adták ki; az album egy visszafogottabb stílus, a cool dzsessz születésére volt nagy hatással. A lemez elkészítésében Gil Evans segített neki, akivel az 1957-es, big-band társaságában felvett Miles Ahead című lemezen is együtt dolgozott.
1949-ben egy francia dzsesszrajongó szakíró, Charles Delaunay megrendezte az első dzsesszfesztivált, melyre Davis is hivatalos volt. A pezsgő párizsi művészeti élet meghatározó figurái körében nagy tetszést aratott Davis finoman szőtt, nyugodt, intellektuálisan elvont, letisztult, ugyanakkor belső feszültségtől izzó zenéje. A francia művészet fenegyereke, A tajtékos napok írója, Boris Vian rajongott Davis zenéjéért, és bevezette őt a francia avantgárdok társaságába. Így találkozott a fiatal, fekete amerikai trombitás a gyönyörű, titokzatos lánnyal, Juliette Grecóval. A találkozásból rövid idő alatt mély, ám „szótlan” szerelem lett (egyik sem beszélte a másik nyelvét). A zenész visszaemlékezése szerint az a néhány hét, amit Párizsban Greco közelében töltött, az igazi szabadság érzését adta neki.
Mindeközben Davis hangja folyamatosan finomodott, harmóniája dúsabb, invenciója zeneibb lett, de igazi közölnivalóját soha olyan vakmerően, őszintén átütőn nem képviselte, mint a legendás ötvenes években. Azonban Davisnek az ötvenes évek elején meg kellett küzdenie a heroin démonával. Visszatérve Amerikába ismét szembesült az otthoni és a zenéjével szemben elvárt kötelezettségekkel. Davis rövid idő alatt mélyen a drogok világába süllyedt. Az egyébként sem túl barátságos és nyitott ember még zárkózottabb lett. Családja mindent megtett a gyógyulása érdekében. Mindent bevetettek, amitől reményt várhattak: pénzt, szigort, engedékenységet, orvosi ellátást. Davis ígérgetett, fogadkozott, de végül néhány hónap után ismét a droghoz nyúlt, és szinte úgy tért vissza a színpadra, mintha nem történt volna változás az életében.
Mire a helyzet már az ő számára is tarthatatlannak tűnt, ismét jött a család segítsége, és Davis ismét hazament, és (sokadszor) elhatározta, hogy leszokik a drogról. Az elvonás első néhány napjáról így számolt be: „Legszívesebben meghaltam volna.”
1955-ben megalakíthatta első állandó együttesét, sokak szerint minden idők legnagyobb dzsessz-kvintettjét, amelyben John Coltrane játszott a szaxofonon. Legjobb albumjaik a Round About Midnight, a Workin’, a Steamin’, a Relaxin’. Ebben az évben halt meg Charlie Parker, akit Davis – ellentmondásos viszonyuk ellenére – az egyik legnagyobb mesterének tartott, elismerve, hogy saját muzsikájának alakulására Bird volt a legnagyobb hatással. Az ötvenes évek második felében nem csak a zenéje változott és fejlődött, Miles életében is néhány változás következett be. Az egyik, hogy leszokott a heroinról. Helyette rászokott a kokainra. Az addig sem egyszerű szerelmi élete még bonyolultabb lett, párhuzamosan több barátnője is volt, és mindegyikükben talált olyan tulajdonságot, amit nagyon lehetett szeretni. Végül 1960-ban feleségül vette az egyébként gyönyörű Frances Taylort, de nem szakította meg kapcsolatát a színésznő Beverly Bentley-vel sem, és olykor párizsi szerelme, Jeanette Urtreger is feltűnt.
1959-ben jelent meg a Kind of Blue – sokak szerint a dzsessz legfontosabb és egész bizonyosan legnagyobb példányszámban eladott albuma. Davis improvizációit kevés akkordra és nem szabványos skálákra építette, a szólók elsősorban a dallamra összpontosítottak, a hangszerből a legérzelmesebb hangokat is ki tudta csalogatni.
A 60-as évek elején akusztikus zenével kísérletezett, írt filmzenét, majd fiatal tehetségekből összehozta második kvintettjét – a tagok között a műfaj olyan későbbi óriásai szerepeltek, mint Herbie Hancock, Tony Williams, Dave Holland és Wayne Shorter. Az új felállás repertoárja a bluestól az avantgárdon át a free-jazzig terjedt.
Davis új utakat keresve az elektronikus hangszerek felé fordult, ő maga is elektromos trombitán kezdett játszani, sőt a rock felé is közelített. E korszakának kiemelkedő darabja az In a Silent Way és Bitches Brew album, zenésztársai később olyan formációk frontemberei lettek, mint a Return to Forever, a Mahavishnu Orchestra és a Weather Report.
Muzsikájában enne volt a bebop, a cool és a blues iránti elkötelezettsége. Egyszere azt mondta:
„Nem kell ahhoz gyapotszedőnek lenni, hogy az ember érezze a bluest. A dzsessz végtelenül egyszerű dolog. Csak hagyni kell, hogy minden hang magától jöjjön. Hagyni kell minden zenét, ami belülről jön.„
Miles Davis 1972 őszén a Lamborghinijével megcsúszott, és egy korlátnak ütközött, az autóbalesetben megsérült – mindkét bokája eltört – és néhány évig keveset hallatott magáról, visszatérésekor már élő klasszikusként, a dzsessz megújítójaként ünnepelték. A drogok (főleg a kokain) továbbra is meghatározó szerepet játszottak életében. idejének egy részét beszerzéssel töltötte, és közben több atrocitás érte. Hátralévő éveiben szorgosan turnézott (Budapesten 1989-ben és 1991-ben lépett fel), de kísérletező kedvét sem vesztette el, dolgozott együtt Prince-szel és majdnem tíz lemezt készített még. Az utazások okozta fáradtság és különösen egyre súlyosodó cukorbetegsége következtében Davis egyre gyakrabban lett rosszul, többször kórházba kellett vinni. 1981-ben egy – Mileshoz képest – hosszabb ideig tartó, kiegyensúlyozott kapcsolatát törvényesítette, és feleségül vette Cicely Tysont, akitől 1988-ban barátságban vált el. Elhatározta, hogy változtat az életén, ezért családtagjait magához vette, és úgy tűnt valóban békésebb, nyugalmas mederbe terelődik. A pihenő idő jót tett neki, még felvett egy hip-hop lemezt, amely 1992-ben Grammy-díjat kapott. 1991 augusztusában szélütés érte, melynek következtében megbénult a bal oldala. Nem sokkal ezután kómában esett, majd 1991. szeptember 28-án, hatvanöt éves korában halt meg, utolsó albuma, a Doo-Bop posztumusz jelent meg.
A közönség mindig is szélsőségesen reagált Mlilesra, a muzsikusra és Milesra, az emberre. Trágárságát, szókimondását állandóan bírálták, de Miles így beszélt. és nem hagyta, hogy papíron szalonképessé tegyék stílusát néhány kényesebb ízlésű olvasó kedvéért. Miles életműve megrendítően magányos nekilódulás, frenetikus tűzijáték, hatalmas, elementáris zene. Egy új korszak beköszöntének harsonája. Tüzes futamainak mélyén hit lappang, szólóiban a társkeresés küzdelme, a tuttikban a személves virtus. Minden hangja eredendően idealista, lélekteli, emberi. Minden taktusban ott a remény, hogy lehet esetleg másként is. Szebben, tisztességesebben, őszintébben.
A dzsessz megújítója mindig viták kereszttüzében állt: vádolták azzal, hogy zenéje túl popos és „elárulta” a dzsesszt, hogy túlságosan elszakadt a gyökerektől, kritizálták különcségét, érdes stílusát, hogy túlságosan kedveli a luxust. Utánozhatatlan zenéje és zsenije mindezt feledtette, nem véletlenül választották be a Rock Halhatatlanjai közé is 2005-ben.
Irodalom:
Kerekes György: Jazz portrék
John Szwed: So What – Miles Davis élete
Miles Davis – Quincy Troupe: Miles – Önéletrajz
