„Elmondom az Ady Endrével való együttlétem perceit. Próbálom érinteni legerősebb emlékeimet, könnyű szárnnyal, mint fecske a vizet.” Móricz Zsigmond Ady Endréről írt emlékezése 1933-ban jelent meg a Nyugatban.
MÓRICZ ZSIGMOND: ADY ENDRE NAPJA*
Elmondom az Ady Endrével való együttlétem perceit. Próbálom érinteni legerősebb emlékeimet, könnyű szárnnyal, mint fecske a vizet.
A mult** század utolsó évében 1899-ben beiratkoztam Debrecenben a theologiára. Kényszerű cselekedet volt, szegények voltak a szüleim s rokonaim, nem tudtak segélyezni s így nem volt más mentség csak a háromszázados uzus, debreceni theologus lenni.
Mikor felmentem a dékánhoz, aki fekete szakállas, kegyes és okos és jó ember volt, azt mondta:
– Édes barátom, maga nem soká marad nálunk … Mert aki beiratkozni ilyen világos ruhában jön, azt nem a szíve hozza a theologiára … Hallottam, hogy maga költészettel szeret foglalkozni: megvallom én is szívesebben írnék szonetteket, de az élet mást parancsol…
Szívembe zártam a derék öreg urat, akinek a «költészettel való foglalkozás» a szonettírás, s lementem beiratkozás után a kollégium elé, ahol a szép őszi napfényben billegtek az ifjú kollégák, várván a nehéz kollégiumi jövőt. Egyszer csak hevesen megszólal valaki:
– Ez Ady Endre.
Nem hallottam még ezt a nevet, de oly súlyosan s titokzatosan volt mondva, hogy sietve odanéztem. S egy erős, fekete fiút láttam, kissé feltünően széles kalapban s nagygalléros köpenyben, amint éppen tovább ment s eltünt a kollégium sarkán.
– Ki az?
– Az új Petőfi.
Megdöbbentem. Fájó irigységgel néztem újra a helyre, ahol már nem volt ott. Megelőztek? … – gondoltam magamban.
Aztán négy további évig nem hallottam hírét s nevét.
Akkor történt, hogy egy szatmármegyei kis faluban egy esperesnél voltam, nagy társaság közben s úgy éjfél után hazajött a lumpolásból a papék nagyváradi jogász fia; teljesen el volt ázva, szép nagyszemű szőke fiú volt s ez a fiú leborult a szobájában, ahova úgy cipelték be, leborult a földre s a pokróc csücskét csókolgatta s részeg szavakat mondott:
– Prófétám, istenem, Ady Endrém, ne haragudj rám … Imádlak, ez az egész ország egy dög, egy temető, sár, te vagy az isten, te fogsz megváltani bennünket.
Tisztán felvillant előttem a négy év előtt egy pillanatra hallott hang, hogy «az új Petőfi» s megdöbbentett: ime, valahol a mélyben, a titokban ez a költő érik és híveket és hivőket szerez s én el kallódom, névtelenül s jeltelenül …
További három-négy év múlva ujságíró voltam Budapesten, az Az Ujság szerkesztőségében. S vasárnaponként mikor kaszinózni bejártunk, egyik költő ujságíró társunk, a Holt vizek költője, felvesz egy lapot, egy Budapesti Naplót az asztalról s a tárcában mutat nekem néhány verset: feltünő betűkkel voltak szedve, rikító betűkkel s Ady Endre … Valami szeretetteljes, de mégis támadó megjegyzést tett rá … A verset elolvastam … Ép az a vers volt, hogy:
De ha a piszkos, gatyás, bamba
Társakra s a csordára nézett,
Eltemette rögtön a nótát:
Káromkodott, vagy fütyörészett.
Rémület ütött belém s gondolkozva mentem el: mintha én írtam volna. S ekkor már el volt döntve, hogy én nem tudok verset írni.
Újabb három év mulva egy nyári estén azt mondja Osvát Ernő:
– Adyról magának is írnia kell, barátom.
Már akkor nekem is kinyilt az ég, 1909 volt, megjelent az első novellám a Hét krajcár, s attól a perctől kezdve kész volt az író életem. Megszurt s megsértett, hogy be akarnak fogni.
– Nem írok.
– Miért?
– Nem ismerem.
– Holnap reggelre már megismerheti.
– Nincs meg a könyve.
– Bemegy a legelső könyvkereskedésbe s megveszi.
Ránéztem.
– Jó, de csak akkor irok róla s csak azt amit érzek …
– Azt remélem is, – mondta Osvát s elváltunk.
A Franklin előtt mentem haza, még nyitva volt, bementem s megvettem a Vér és aranyt, aztán gyalog hazáig.
A Kálvin téren belenyitottam a könyvbe s ezt olvastam:
Én meghalok, eressz el:
Itt hagylak egy kigyult kereszttel,
Mint Krisztus távozom.
Megcsókolom az állad,
Melled és két szent puha vállad
S rajtad ég a kereszt.
Leejtettem a könyvet, oly formás tökéletesség volt s valami erotikus hőség csapott meg.
A szemközti oldalon ez a strófa volt:
Óh esti szellő
Libegtesd vígan
Bizsergő testét a
Csufolt vezérnek,
Léda pompás karjain.
Borzongott a bőröm.
A hosszú üllei útnak a végén laktam. Félkönyvet végig olvastam hazáig s teljesen ittasan, mámorosan s felgyulladva értem haza.
Másnap reggelre megírtam a cikkemet, amely meg is jelent a Nyugatban, benne van ez a mámoros odaadás és öröm és szédület.
Akkor nyáron Borosznón nyaraltunk, egy kis zólyommegyei fürdőben, ott írtam meg a Sári bírót s ott kaptam első novellás könyvemnek a Hét krajcárnak az első példányát s reá az első kritikát, amit Ady írt.
A boldog láz napjai voltak.
Erős ősz volt, mikor telefonáltak a Nyugattól, hogy Ady Pesten van s délután hatkor bent lesz a Bristolban.
Mint egy szerelmes, olyan izgalmam volt az első találkozás előtt.
Az nagyon szép sarok ott a Duna partján, szemben a budai Vár üres buborék-palotájával, abban az időben ott szokott nyüzsögni a fiatal irodalom, kedves meleg emlék, valami nagy lendület volt s nagy várakozás a levegőben, mintha az Idők pezsegnének.
Mikor odamentem, már sokan voltak együtt; Ady még nem jött. Egyszer csak egy elég magas, elég nehézkes mozdulatú fekete fiú fordul be, nagyon elegáns volt s előrehajolva oly furcsán, bizonytalanul, mintha félig álmodnék …
Elibe léptem, ő is megismert, nem mutatkoztunk be, összeborultunk.
Soha senki úgy nem tudott kezet fogni, mint ő. Két kézzel megragadta, nagy puha kezei voltak s beölelte az embert s óriási nagy szemeit tágra nyitotta s beitta akit ölelt s széles és nem szép, de puha szája hang nélkül nyilt meg s szinte lenyelte a szeretettől az újonjöttet.
Egy pakli arcképet adtak elébe, leült s mindjárt dedikálni kezdte, a Nyugat megjelent számában levő arcképének reprodukciói voltak. A tollat furcsán fogta s furcsán írt, mint aki csak kevés sort, s azt is rövidet szokott írni …
Valami különös levegő volt körülötte: mindenki belerohant s mindenki mindent tudott róla. Tudták, hogy honnan jön, kivel volt, hol vacsorázott tegnap, mikor érkezett meg Kolozsvárról, csupa ilyen apró életdologról volt szó s mégis az egész ember azt a benyomást tette, mintha sugározna belőle valami …
Másnap délelőtt felmentem a Nyugat szerkesztőségébe.
Ady már ott volt. Újra mint az előbbi napon, adta a kezét s úgy nézett rám, mint egy szerelmes. Aztán a gyomrára szorította a kezét s nyögött.
– Nagyon beteg vagyok – mondta s kedvetlen volt, nyögött, nyöszörgött, a halálról mondott kis szavakat s egyszer csak röhögni kezdett:
– Az ő vad egészségével … – szólt s rám nézett -, ez már nem normális: az ilyen egészség … Egy betegsége van, az hogy túlegészséges …
Támadott, de a támadásában valami testvéri szeretet volt s aztán újra magára maradt, verejtékezett és nyöszörgött …
Mindkét alkalommal elfeledtem őt meghívni hozzánk. S oly szerelmes lettem bele, hogy minél előbb s minél hamarább haza akartam vinni a családba.
Pár nap mulva elmentem hozzá a szállodájába, a Meteor nevű hotelben lakott, mely a New York kávéházzal szemben volt.
Ahogy a nevét mondtam, a portás hallatlan előzékenységgel magyarázta, hogy hol lakik, hogy lelem meg.
– Ady úr, Ady úr … – mondta egy-két szolga s boy s egyik már szaladt is velem, hogy a szobáját megmutassa.
Ahogy benyitottam hozzá, az ágyban feküdt s mikor meglátott, a szeme szája tágra nyilt s szinte hangtalanul mondott valami kedveset.
Két fiatal nő volt nála, akikre ránevetett s bemutatott.
A nők nem tudom kik voltak, de nagyon gyakorlottak voltak a vele való bánásban. Úri családból valók voltak, náluk volt előző este Ady s feljöttek hozzá. Megigazították a párnáját, mintha beteg volna; a paplanon harminc ujság, napilap szétdúlva; közben egy hatalmas vizespoharat vettem észre az éjjeli szekrényen, rémülettel néztem, mi az abban: orvosság?
Ady fogta a poharat beszélgetés közben s ivott.
Sör volt. Három-négy palack üresen az ágy előtt.
Délelőtt féltizenkettőkor.
A vacsoráról beszéltek, hogy milyen volt a hal, a tartármártás és ilyen részleteket s valami pletykát s nagyon jól mulattak hármasban, mindenki idegesen kacagott s Ady is úgy nevetett, hogy a könnyei hullottak.
Akkor jött a borbély. A nők elmentek.
Engem nem engedett, maradjak, maradjak, bejött a szobalány, hozta a frissen vasalt ruháját s új inget új gallérral, új nyakkendővel.
Néztem, hol a régi? … – Te sohase mosatsz?
Nevetett. – Hát … elviszik ezek … elviszik …
Nem tudtam ki s hova viszi? mosatni? vagy csak úgy elviszik? …
Nagyon fájt a szívem. Úgy éreztem, hogy ez a szegény ember ki van fosztva, le van igázva, el van marcangolva. Az élet szétszedi.
Beleült egy székbe s a borbély hozzá fogott őt borotválni. Vastag kemény szakálla volt s igen lágy, hosszú, csaknem fekete haja.
Ahogy a haját a borbély fehér kendővel s a fejét szigorúan feszesen hátrakötötte s ahogy ott ült, teljesen ellankadva, s a szemei bágyadtan s bánatosan, olyan megható, oly szomorú s szívfacsaró volt.
Intett a borbélynak, s az odaadta a poharat s ő kiitta ami még benne volt …
Nem hívtam meg, így nem lehetett megmutatni. Úgy megijedtem, hogy mikor elmentem tőle, mély bánatban és rémületben mentem, mentem s azt hittem, vége ennek a szegénynek … Nem is képzeltem, hogy szószerint igazat írtam, mikor versei alapján azt írtam róla, hogy «elissza előlünk a borunkat.» Délelőtt féltizenkettőkor …
Hónapokig nem mentem arra, amerre ő járt. Akkor megint elfogott valami kimondhatatlan vágy utána s felkerestem őt a szokott tanyáján egy este, a «Három holló»-ban.
Ez egy rendes polgári éterem volt az Andrássy úton, valahol az Opera mellett, a Három holló nem is volt kiírva, ez csak neve volt annak a belső szobának ahol Ady s barátai szoktak étkezni. Ady ott volt s ketten vagy hárman voltak mellette, ujságírók, nem ismertem őket. Ott ült az asztalfőn, mint mámor fejedelem s azzal mulatta magát, hogy sorra mindenkit kivégzett. Újra az a fájdalom lepett meg, ami legutóbb. Akik ott voltak, eszes emberek voltak, de amíg ettek, versenyeztek egymással a kajánkodásban, megbeszélték, hogy az este hol voltak vacsora után s éjfél után még hány kávéházban …
Mély bánatban ültem köztük, pláne jött egy raj, ujságírók s affélék, jöttek, hízelegtek, törlészkedtek s tűrték a kigunyoltatásukat boldogan, s úgy fájt a szívem.
A vizit fényesen sikerült. Elfeledkeztem róla, hogy éppen nagymosás volt, a feleségem főzött a konyhában s lángvörös lett, mikor Adyval beállítottam. Babfőzelék volt ebédre benne főtt disznóhússal, de rá való tekintettel rögtön hozatott borjúszeletet.
Bandi elmondhatatlan kedves volt. Senkit sem ismertem, aki nőkkel annyira a saját nyelvükön tudott volna beszélni. Minden nőhöz azonnal alkalmazkodott s oly kedvesen gonosz tudott lenni, gáncs és félelem nélküli lovag.
Nagyon kedves volt az egész nap, otthon volt, nem is tudott elmenni, este kilenckor érte jött a titkára, úgy hancurozott a gyerekekkel a diványon, az édesanyjáról beszélt, Lajos öccse házasságáról, pajkos gyerekemlékekről, meleg, boldog családi kör, s másnap az összes ismerősöknek elmondta, hogy a borjúszelet oly kemény volt, hogy az ő fogai …
Aztán sokszor voltunk együtt s láttam élete kettősségét, ahogy reggel s reggeltől estig a világ minden magyar lapját hozatta, hordatta s minden személyi hírt végig vaklált benne s ahogy nagy krizantém fürtös álmokat álmodott …
Budai korcsmában néztem, ahogy a versét írja … Számtalan tiszta papír volt előtte s ha egy hibát csinált, nem korrigálta, hanem összegyürte s újra írta az egész verset, húsz harminc lapot is elpusztított, minden szónyi variáns egy új papirt fogyasztott …
Egyszer csak megjelent köztünk a menyasszonyával váratlanul egy délelőtt, autó állott meg a ház előtt s jött Ady, egy édes kis óriási nagyszemű szép kis teremtéssel, modern nőcske, aki erdélyi urak vérét és a modern kultúra pezsgőjét hozta magában.
Nagyon kedves volt: annyira összeillettek, annyira kiegészítették egymást s annyira jó volt ez a vígjátéki bonyodalom …
Szép és boldog pár év …
Beleszólt a háború s mindent elrontott. Adyt bevették Erdélyben katonának.
A két rosz lábával, a rosz gerincével, az életre nem való mindennapjaival … Reklamációk, utánjárások, felmentés, kimentés, új sorozás, tizenhat sorozás, izgalmak, bánatok, az egész nemzetért … versek … betegségek rohama, áradata, özöne, jajja: az egész élet s az egész világ fájdalma … a cassandrai jövőbelátás … a duhaj vérmámorok idején folyton a térképen az ujja …
Élünk? … ugye nem élünk …
Valakinek rosz álma …
Lidércseregre válva:
Csak rosz álom vagyunk mink …
Piros ősz, piros föld, piros ég …
De a gondolatok ma: komorak …
De a gondolatok feketék …
Lelke egyre komorabb, elmulnak a hejjehujás önfeledt vidámságok, a betegség is nő. Már nem szeret kimenni hazulról … kész … Mit láthat még az életben, mit várjon, mit adjon … egyetlen öröme:
Ifju szivekben s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerü.
S verseire azt mondják, most már aztán igazán azt mondják, hogy érthetetlenek … Még ezzel is harcolni … Ki értené azt meg, hogy valami máskép lásson és lelkesedjen, ahogy a vezércikkek? …
Mikor a világ megveszett
S a minden-jók dögbe hullnak,
Tudom, hogy a legnemesebb
Szegény, hű, hivalkodó ember …
Aztán egyszer fent voltunk náluk. Ott feküdt az ágyon, a sarokban, szemben az ablakkal. Ködös, csúnya ködös téli nap. Kint piszok és forradalom, jaj nem is tudni, hogy mult el a sok mindennap láncon lógó esztendő … Már akkor hónapok óta nem kelt fel az ágyból, nem volt kedve fel se kelni … Minden ujság ott volt a paplanán, emberek jöttek hozzá, akik behordták a napi pletykát … Rosz volt a szájíze, rosz volt minden. A tőzsde, minden odaveszett …
– Telefonáljatok … még nem telefonáltatok … még nem jött telefon … semmi posta?
Előveszi a pénztárcáját a párna alól s benne kotor:
– Vojnyi, eredj, hozd fel Az Estet.
– Még nem jelent meg, még csak egy óra.
– Már megjelent, eredj, várd a sarkon, az első rikkancstól kapd el.
– De nekem főzni kell, nagyságos úr.
Bandi nevet, folyton nevet, ez mind nevetve tréfába … s alig tud beszélni.
– No csak ne beszélj: kinek van ételre szüksége, már épen eléggé jóllaktunk … eredj az ujságért, azt kell most nézni, minket hogy esznek … Idáig jönnek … a Tiszáig …
Még akkor álmodni sem mert senki arról, hogy az idők mit hoznak, megfagyottan s rémülettel néztem: az utolsó napok vívódásában is szakadatlanul az egész jövőt látja …
Büntetem magam egy kacagásért,
Egy feledt óráért kinzom magam:
Minden, amiért illett örülnöm,
Oda van.
Három nap mulva telefonálnak, hogy szaladjak: még él.
Rohantam. A Városliget fáira nyiltak a büszke palota ablakai. Nem is tudtam hogy bevitték …
Már nem élt.
Ott feküdt … mereven, büszkén, csodálatosan kiegyenesedve, fölvetett fejjel, repülve a mindenségben …
Halott volt … Olyan volt mint egy isten. Felséges és szép, és megnyugodott és kiteljesedett és idvezült …
* Hét éve írtam, szintén évfordulón. Nem akartam kiadni, de az új költőgenerációk már annyira szeretnék bebalzsamozni s szavát Evangéliommá nevezni ki, – mert szabadulni szeretnének az élet-ténytől, a mértéktől. Legyen inkább Biblia…
** A visszaemlékezést a Móricz által írt, eredeti helyesírással közöljük.
Forrás: Nyugat, 1933. 4. szám/OSZK
