„Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek: minden éjjel sír, amióta megőrült.” Sophie csinos, szép, fiatal és mindene megvan: szerető férj, remek állás, tágas lakás egy párizsi luxusbérházban. Ám egyre több nyugtalanító dolog történik vele… – Részlet
Elhagyja a holmijait, melyek aztán a leglehetetlenebb helyekről kerülnek elő, mindent elfelejt és összezavar, úgy érzi, kezd megőrülni. A baljós események sűrűsödnek körülötte, az élete darabjaira hullik. Van-e valami köze az anyósa és a balesetben nyomorékká vált férje halálához? És ő követte el azokat a gyilkosságokat, amelyeknél minden ellene vall, de különös módon semmilyen emlékképe nincs róluk? Kétségbeesetten menekül városról városra a ránehezedő árnyak és a rendőrség elől, és egy új házasság révén akar új személyazonosságot szerezni magának.
De valóban jó megoldást választott? Mit tud voltaképpen arról a férfiről, akivel összeköti az életét?
Az ördögi cselekményszövésű pszichothriller Hitchcock és Brian de Palma rémálomszerű filmjeit idézi. Letehetetlen.
Pierre Lemaitre Párizsban él és dolgozik, mint színházi dramaturg és televíziós filmek forgatókönyvírója. A Robe de Marié (Téboly) a második regénye. Első könyve, ugyancsak egy thriller, amit egy kis kiadó adott ki, és még nem fordították le magyarra.
Pierre Lemaitre: Téboly
(Részlet a könyvből)
Sophie
A padlón ül, hátát a falnak vetve, kinyújtott lábbal, zihálva.
Léo ott van szorosan mellette, mozdulatlanul, feje a lány combján nyugszik. Sophie egyik kezével a gyerek haját simogatja, a másikkal megpróbálja megtörölni a szemét, de mozdulatai rendezetlenek. Sír. Zokogása néha kiáltásba csap át, felüvölt, a hang a gyomrából tör elő. Fejét ide-oda ingatja. Néha olyan erősen belémarkol a kín, hogy tarkóját a falhoz veri. A fájdalomtól kicsit megnyugszik, de hamarosan minden újra összeomlik benne. Léo nagyon jól viselkedik, meg se moccan. Sophie lefelé fordítja a tekintetét, nézi a gyereket, a fejét a hasához szorítja, és sír. Senki nem tudja elképzelni, mennyire szerencsétlen.
1
Ma reggel is, mint sok más reggelen, könnyben úszó arccal és gombóccal a torkában ébredt, bár nincs különösebb oka a nyugtalanságra. Az ő életében a könnyek nem rendkívüliek: minden éjjel sír, amióta megőrült. Ha reggelente nem érezné, hogy nedves az arca, akár azt is hihetné, hogy az éjszakái békések, az álma mély. Reggel a könnyáztatta arc, az elszorult torok már csak puszta információ. Mióta is van így? Vincent balesete óta? Azóta, hogy meghalt? Vagy jóval korábban kezdődött, még az első haláleset után?
Feltámaszkodik az egyik könyökére. A lepedővel megtörli a szemét, közben a cigarettája után tapogatózik, s mivel nem találja, hirtelen ráébred, hol van. Minden eszébe jut, az előző nap, a tegnap esti események… Most már emlékszik: mennie kell, itt kell hagynia ezt a házat. Fel kell kelnie, indulnia kell – mégis ott marad, az ágyhoz szögezve: a legapróbb mozdulatra is képtelen. Halálosan kimerült.
Amikor végre sikerül elszakadnia az ágytól, és elvánszorog a nappaliig, Madame Gervais a kanapén ül, s nyugodtan hajol a számítógép billentyűzete fölé.
– Jó reggelt! Kipihente magát?
– Jó reggelt! Igen.
– Kicsit gyűröttnek látszik.
– Reggel mindig ilyen vagyok.
Madame Gervais elmenti a fájlt, és összecsukja a laptopot.
– Léo még alszik – mondja, s közben határozott léptekkel megindul a fogas felé. – Nem mertem bemenni hozzá, féltem, hogy felébresztem. Mivel ma úgysincs iskola, gondoltam, jobb, ha alszik, s magát is kicsit nyugton hagyja…
Ma nincs iskola. Sophie-nak homályosan dereng valami. Tantestületi értekezlet, vagy mi. Madame Gervais az ajtóban áll, már a kabát is rajta van.
– Most mennem kell…
Sophie érzi, hogy nem lesz bátorsága bejelenteni a döntését. Egyébként, még ha volna is mersze, ideje akkor sem lenne rá. Madame Gervais mögött már be is csukódott az ajtó.
Majd este…
Sophie hallja, ahogy kopognak a léptei a lépcsőházban. Christine Gervais soha nem használja a liftet.
A lakásra csönd telepszik. A nappali kellős közepén cigarettára gyújt, most először, amióta itt dolgozik. Föl-alá járkál. Olyan, mint egy katasztrófa túlélője, minden, amit csak lát, hiábavalónak tűnik neki. El kell mennie. Most, hogy egyedül van, áll, és cigaretta van a kezében, kevésbé érzi sürgetőnek. De tudja, hogy Léo miatt fel kell rá készülnie, hogy elmegy. Hogy ideje legyen összeszedni a gondolatait, kimegy a konyhába, és bekapcsolja a vízforralót.
Léo. Hatéves.
Már amikor legelőször meglátta, szépnek találta. Ez négy hónappal ezelőtt volt, ugyanebben a Moliere utcai nappaliban. Beszaladt a szobába, megállt előtte, kissé oldalra billentett fejjel nézett a lányra, ami nála az erős gondolkodás jele volt. Anyja egyszerűen csak annyit mondott:
– Léo, ez itt Sophie, akiről már beszéltem neked.
Egy kis ideig még vizsgálgatta. Utána mindössze azt mondta: „Rendben”, és odalépett hozzá, hogy megcsókolja.
Léo kedves, kicsit szeszélyes, intelligens és szörnyen eleven kisfiú. Sophie-nak az a dolga, hogy reggelente elkísérje az iskolába, délben és késő délután érte menjen, este pedig addig az előre sosem látható ideig vigyázzon rá, amíg Madame Gervais vagy a férje haza nem ér. Ezért aztán változó, mikor ér véget a munkaideje: valamikor délután öt és hajnal kettő között. Az, hogy ő bármikor ráér, döntő súllyal esett latba az állás elnyerésekor: már az első beszélgetéskor kiderült, hogy nincs magánélete. Madame Gervais kezdetben ugyan megpróbált nem visszaélni ezzel, a hétköznapok kényszere azonban erősebb volt az elveknél, és két hónapba sem telt, hogy Sophie nélkülözhetetlen fogaskerékké váljék a család életében. Mert ő mindig kéznél van, mindig készen áll, mindig ráér.
Léo apja, egy langaléta, száraz és nyers modorú negyvenes, osztályvezető a Külügyminisztériumban. Felesége magas, elegáns nő, hihetetlenül elbűvölő mosollyal, aki megpróbálja összeegyeztetni egy könyvvizsgáló cégnél betöltött statisztikusi állásának kötelezettségeit azokkal, amelyek egy anyára és egy leendő államtitkár nejére nehezednek. Mindketten remekül keresnek. Sophie mértéktartó volt, és nem használta ezt ki, amikor a munkabéréről tárgyaltak. Valójában eszébe sem jutott, mivel bőven elég volt neki az, amit felajánlottak. Madame Gervais a második hónap végén felemelte a fizetését.
Ami Léót illeti, valósággal isteníti Sophie-t. Látszólag ő az egyetlen, aki minden erőfeszítés nélkül eléri nála azt, ami az anyjának órákba telne. Léo nem egy zsarnoki igényű elkényeztetetett kölyök, mint ahogy attól kezdetben tartott, hanem egy nyugodt, szófogadó kisfiú. Persze neki is megvannak a maga kedvencei, de Sophie nagyon jó helyen áll a rangsorban. Igen-igen előkelő helyen.
Minden este, hat óra tájban, Christine Gervais telefonál, hogy megkérdezze, mi újság, és hogy zavartan közölje, mikor fog aznap hazaérni. Először néhány percig a fiával beszélget, utána Sophieval, akihez mindig megpróbál néhány személyesebb szót is szólni.
Ezek a kísérletek vajmi kevés sikerrel járnak: Sophie minden különösebb szándékoltság nélkül megmarad a szokásos általánosságoknál, amelyekben a napi programról való beszámoló játssza a főszerepet.
Léót minden este pontban 8 órakor lefekteti. Ez fontos. Sophienak nincs gyereke, elvei viszont vannak. Olvas neki egy mesét, majd az est hátralévő részére betelepszik a hatalmas, extralapos, minden lehetséges műholdas csatornát fogni képes televízió elé: Madame Gervais részéről ez egyfajta burkolt ajándék volt a második hónap végén, miután Sophie-t, bármikor ért is haza, mindig a képernyő előtt találta. Madame Gervais többször elcsodálkozott azon, hogy egy harmincéves, szemlátomást művelt nő, miért éri be egy ilyen szerény állással, és hogy töltheti minden estéjét a képernyő előtt, akármilyen óriási is az. Az első találkozásukkor Sophie elmondta, hogy kommunikációt tanult. Amikor Madame Gervais többet is szeretett volna erről hallani, Sophie megemlítette neki a felsőfokú szakképzésben szerzett diplomáját, elmagyarázta, hogy egy angol tulajdonban álló cégnél dolgozott, azt azonban nem pontosította, milyen munkakörben. Elmondta, hogy volt férje, de már nincs. Christine Gervais beérte ezekkel a válaszokkal. Sophie-t egy gyermekkori barátnője ajánlotta neki, aki egy alkalmi munkák közvetítésével foglalkozó irodát vezetett, és aki – valami rejtélyes oknál fogva – már az első találkozáskor rokonszenvesnek találta a lányt. Aztán meg sürgős is volt a dolog: Léo korábbi bébiszittere hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül távozott. Sophie nyugodt, komoly arca benne is bizalmat ébresztett.
Az első hetekben Madame Gervais megpróbált óvatosan tapogatózni, hogy többet is megtudjon az életéről, de aztán tapintatosan felhagyott a kérdezősködéssel, a válaszokból ugyanis azt érezte, hogy „egy eltitkolt, szörnyű tragédia” dúlta fel Sophie életét – egy csipetnyi romantika mindenkiben fellelhető, még a nagypolgárság tagjaiban is.
Mire a vízforraló kikapcsol, Sophie, ahogy az gyakran megesik, teljesen bele van veszve a gondolataiba. Nála ez az állapot sokáig is eltarthat. Amolyan tudatkihagyás. Az agya mintha megdermedne egy gondolat, egy kép körül, a tudata, akár egy kígyó, nagyon lassan rátekeredik, elveszíti az időérzékét. Aztán, mintha csak a gravitáció visszarántaná, visszazuhan a jelenbe. S akkor ott folytatódik a rendes élete, ahol abbamaradt. Mindig így van.
Ezúttal, különös módon, Brevet doktor arca jelenik meg előtte. Pedig már jó ideje nem jutott eszébe. Nem ilyennek képzelte. Amikor telefonon beszéltek, magas, tekintélyt parancsoló férfinak gondolta, ezzel szemben egy aprócska pasas várta a rendelőben: olyan volt, akár egy közjegyzői írnok, aki megtiszteltetésnek veszi, hogy fogadhatja a másodvonalbeli ügyfeleket. Mellette könyvespolc állt, tele csecsebecsékkel. Sophie ülve akart maradni. Azonnal mondta is, ahogy belépett, hogy ő nem akar elnyúlni a díványon. Brevet doktor a kezével intett, olyasformán, hogy ennek semmi akadálya. „Itt nem kell lefeküdni”- tette hozzá. Sophie úgy-ahogy elmagyarázta neki a problémáját. „Vegyen egy noteszt!” – rendelkezett a doktor. Sophie-nak fel kellett jegyeznie mindent, amit csinált. Mert lehet, hogy csak „felfújja” az emlékezetkieséseit. Igyekezni kell tárgyilagosan nézni a dolgokat, mondta Brevet doktor. Így „pontosan felmérheti, mit felejt el, mit veszít el.” Sophie nekiállt tehát, hogy mindent felírjon. Úgy… három hétig csinálta. A következő kezelésig. De még ez idő alatt is veszített el dolgokat, ez idő alatt is megfeledkezett találkozókról, s két órával azelőtt, hogy elindult volna Brevet doktorhoz, rádöbbent, hogy a noteszét is elhagyta. Képtelen volt előkeríteni. Pedig mindent fölforgatott érte. Aznap volt, hogy megtalálta Vincent születésnapi ajándékát? Azt, amiért hiába tett tűvé mindent akkor, amikor meg kellett volna lepnie vele.
Minden összezavarodik, az élete merő zűrzavar…
Vizet önt a bögrébe, és végigszívja a cigarettáját. Péntek van. Nincs iskola. Általában csak szerdán vigyáz egész nap Léóra, meg néha hétvégén. Elviszi ide-oda, a kedvüktől és az alkalomtól függően. Eddig, bár gyakran összezördültek, nagyon jól elvoltak ők ketten. Vagyis minden rendben.
Legalábbis rendben volt addig, amíg valami zavaros, majd egyre nyugtalanítóbb érzés nem kezdett motoszkálni benne. Nem akart jelentőséget tulajdonítani neki, megpróbálta elhessegetni, mint valami szemtelen legyet, ám csökönyösen visszatért. A gyerekkel való viselkedésére is rányomta a bélyegét. Eleinte még semmi riasztó nem történt. Csak lappangott valami, csöndesen. Valami titok, ami mindkettőjüket érinti.
Addig, amíg hirtelen ki nem derült számára az igazság, tegnap, a Dantremont téren.
Ez a május vége gyönyörű volt Párizsban. Léo fagylaltot kért. Sophie leült egy padra, nem érezte jól magát. Először annak tulajdonította a rosszullétet, hogy a téren voltak, amit kifejezetten utált, mivel azzal ment el az ideje, hogy elkerülje a családanyákkal való társalgást. A rendszeresen idejáró anyukák meg-megújuló kísérleteit sikerült visszavernie, ők mostanában már messziről elkerülik, de továbbra is meggyűlik a baja az alkalomszerűen idetévedőkkel, az újakkal, az éppen csak erre sétálókkal, a nyugdíjasokról nem is beszélve. Ki nem állhatja a teret.
Egy magazint lapozgat szórakozottan, amikor Léo eléáll. Minden különösebb szándék nélkül néz rá, a fagyiját nyalogatva. Sophie viszonozza a pillantását. És ekkor, pontosan ebben a pillanatban megérti, hogy többé nem titkolhatja el önmaga előtt azt, ami immár bizonyossággá vált: megmagyarázhatatlan módon gyűlölni kezdte a gyereket. Léo még mindig mereven bámul rá, és Sophie rémülten veszi tudomásul, hogy mindaz, ami hozzá tartozik – angyalarca, mohó szája, bárgyú mosolya, nevetséges öltözéke -, mennyire elviselhetetlenné vált számára.
„Elmegyünk” – mondta neki, mintha csak azt mondta volna:
„Elmegyek.” A fejében újra beindult a gépezet. Kihagyásaival, hézagaival, üresjárataival, abszurditásaival… Amíg sietős léptekkel halad Léóék háza felé (a gyerek panaszkodik, hogy túl gyorsan megy), mindenféle képek rohanják meg, teljes összevisszaságban: Vincent fának csapódott kocsija és a rendőrautók kéken villogó lámpái a sötétben, a karórája egy ékszeres doboz mélyén, Madame Duguet lépcsőről lezuhanó teste, a ház riasztója, amint az éjszaka kellős közepén felvijjog… A képek föl-alá vonulnak előtte, újabbak is, meg régiek. A szédítő gépezet újrakezdte örökös munkáját.
Sophie nem tartja számon, mióta tart az őrülete. Olyan régen kezdődött… Bizonyára a sok szenvedés miatt van, de úgy érzi, mintha már kétszer annyi ideje tartana, mint valójában. Eleinte csak enyhe lejtő volt, aztán ahogy teltek a hónapok, egyre inkább az lett az érzése, mintha teljes sebességgel száguldana lefelé egy csúszdán. Sophie akkoriban férjnél volt. Az még az előtt volt, hogy… szóval előtte. Vincent nagyon türelmes férfi volt. Valahányszor Sophie visszagondol rá, egymásba mosódó képek sorában jelenik meg előtte: a fiatal, mosolygós, örökké nyugodt Vincent összeolvad az utolsó hónapok elgyötört vonású, fakó arcú, üveges szemű Vincent-jával. A házasságuk kezdetén (pontosan maga előtt látja a lakásukat: elgondolkodtató, hogyan tud ugyanabban a fejben együtt élni annyi apró részlet és oly sok hiány) Sophie még csak szórakozott volt. Vincent többször mondta is: „Sophie szórakozott”, de a lányt ez nem zavarta, mivel világéletében az volt. Később viszont a szórakozottsága furcsasággá változott, s néhány hónap alatt minden durván szétesett. Elfelejtett dolgokat, embereket, találkozókat, elkezdte elveszíteni a holmijait, a kulcsait, a papírjait, hogy hetekkel később a leglehetetlenebb helyeken találja meg őket. Nyugodt természete ellenére lassan Vincent is egyre feszültebbé vált. Amit meg is lehet érteni. Ez már neki is túl sok volt… Sophie elfelejtette bevenni a fogamzásgátlóját, nem tudta, hová pakolta el a születésnapi ajándékokat, a karácsonyfadíszeket… Az ilyesmi még az erősebb jelleműeket is kiborítja. Sophie erre mindent elkezdett felírni, egy elvonókúrán lévő drogos aggályos gondosságával. Elvesztette a noteszeit. Elvesztette az autóját, a barátait, lopásért letartóztatták, zavarai apránként életének minden területét megfertőzték, és akár egy alkoholista, elkezdte eltitkolni a kihagyásait, elkezdett csalni, színlelni, hogy se Vincent, se más ne vegyen észre semmit. Egy szakember kórházi kezelést javasolt. Nem egyezett bele. Aztán a halál is betolakodott az őrületébe.
Sophie csak megy, megy, közben kinyitja a táskáját, belenyúl, remegő kézzel cigarettára gyújt, mélyen beszívja a füstöt. Lehunyja a szemét. A fejét betöltő zsongás és a kínzó rosszullét ellenére észreveszi, hogy Léo nincs mellette. Hátrafordul, és látja, hogy mes? sze lemaradt, összefont karral, dacos arccal, konokul áll a járdán. A duzzogó gyerek láttán, ahogy ott áll lecövekelve a járda közepén, rettenetes düh fogja el. Visszamegy, megáll előtte, és lekever neki egy csattanós pofont.
A pofon hangjára riad fel. Elszégyelli magát, körülnéz, látta-e valaki. Sehol senki, az utca kihalt, csak egy motor halad el lassan mellettük. Ránéz az arcát dörzsölgető gyerekre. A kisfiú állja a pillantását, nem sír, mintha homályosan érezné, hogy ez nem is igazán neki szólt.
– Hazamegyünk – vetette oda neki ellentmondást nem tűrő hangon.
Ennyi volt.
Egész este egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindkettőjüknek megvolt rá az oka. Sophie-ban ködösen felrémlett, vajon a pofon miatt nem lesznek-e problémái Madame Gervais-vel, miközben tudta, hogy neki ez valójában teljesen mindegy. Most már el kell mennie, minden olyan, mintha már el is ment volna.
Mintha csak szándékosan tette volna, aznap este Christine Gervais későn ért haza. Sophie a kanapén aludt, a tévében kosármeccs ment, ordítozással és ovációáradattal kísérve. A csendre ébredt fel, amikor Madame Gervais elzárta a készüléket.
– Későn jöttem… – mentegetőzött a nő.
Sophie rámeredt a kabátban előtte álló alakra. Egy kásás „nem”-et préselt ki magából.
– Itt marad éjszakára?
Amikor későn ér haza, Madame Gervais mindig felajánlja neki, hogy aludjon ott, ő nem fogadja el, Madame Gervais erre kifizeti a taxit.
Sophie előtt egy pillanat alatt lepergett a nap végének filmje, az esti hallgatás, az egymást kerülő tekintetek, Léo komoly arca, ahogy türelmesen hallgatja a mesét, de szemlátomást másutt jár az esze. Látszott rajta, mennyire kelletlenül fogadja az utolsó puszit, úgyhogy Sophie-nak ki is szaladt a száján:
– Semmi baj, kis bogaram, semmi baj. Ne haragudj…
Léo biccentett a fejével. A felnőtt élet durván betört az ő kis világába, s úgy tűnt, ez kimerítette. Azonnal el is aludt.
Ez egyszer Sophie beleegyezett, hogy ott aludjon, annyira úrrá lett rajta a levertség.
Sophie két keze közé fogja a kihűlt teásbögrét. Nem lepődik meg a könnyein, melyek súlyosan gördülnek le a parkettára. A másodperc töredékéig felvillan benne egy kép, egy faajtóra szögezett macska teste. Egy fekete-fehér macskáé. Aztán más képek jönnek. Csupa halott. Sok a halott az ő történetében.
Itt az idő. Rápillant a konyhai faliórára: 9 óra 20. Észre sem vette, hogy még egy cigarettát meggyújtott. Idegesen elnyomja.
– Léo!
Megriad a saját hangjától. Szorongást hall benne, bár nem tudja, miért.
– Léo?
Besiet a gyerek szobájába. Az ágyon felpúposodik a takaró, olyan, mint egy hullámvasút. Megkönnyebbülten fellélegzik, halvány mosoly fut át az arcán. A félelme eloszlott, s ez akaratlanul is valami gyengéd hálafélét vált ki belőle.
Közelebb lép az ágyhoz:
– Nahát, hol lehet ez a kisfiú?
Megfordul.
– Talán itt van.
Könnyedén becsapja a fenyőszekrény ajtaját, fél szemmel az ágyat figyelve.
– Nem, a szekrényben nincs. Akkor talán a fiókban…
Kihúzza és visszatolja a fiókot, egyszer, kétszer, háromszor:
– Ebben nincs… Ebben sincs… Semelyikben sincs… Hová bújhatott?
Az ajtóhoz megy, és valamivel hangosabban azt mondja:
– Hát, mivel itt nincs, akkor én megyek is…
Zajosan becsukja az ajtót, de benn marad a szobában, és az ágyat lesi, a takaró formáját. Egy mozdulatra vár. Rossz érzés fogja el, összeszorul a gyomra. Lehetetlen formája van a takarónak. Sophie ott marad, mozdulatlanná dermedve, a szeméből újra könnyek törnek elő, de ezek nem ugyanazok a könnyek, ezek a régi könnyek, azok, amelyek a volánjára bukott vérző férfitestre csorogtak, azok, amelyek a kezére hulltak, amikor a lépcsőn lezuhant idős asszony hátát simogatta.
Gépies léptekkel az ágyhoz megy, és egyetlen mozdulattal felrántja a takarót.
Léo tényleg ott van alatta, de nem alszik. Meztelenül gubbaszt, bokához kötözött csuklóval, feje a térdei közé hajlik. Az arca profilból látszik, borzalmas színe van. A pizsamáját használták arra, hogy erősen megkötözzék. A nyakán egy cipőfűző, olyan szorosan meghúzták, hogy mélyen belevág a húsba.
Sophie az öklébe harap, de a hányást nem tudja visszatartani. Előrehajol, éppen csak sikerül elkerülnie, hogy ne hányja le a gyerek testét, de közben kénytelen rátámaszkodni az ágyra. A kis test feléje dől, Léo feje a térdének koccan. Olyan szorosan öleli magához, hogy mindketten lezuhannak az ágyról.
És most ott ül a földön, hátát a falnak döntve, s mellette Léo élettelen, jéghideg teste… Saját üvöltése úgy feldúlja, mintha csak másvalakiből törne elő. Lenéz a gyerekre. A szemét elhomályosító könnyfüggöny ellenére látja, mennyire tönkretette a halál. Gépies mozdulattal simogatja a kisfiú haját. Sápadt, foltos arca felé fordul, szeme mereven bámul a semmibe.
