„Tarkólövés. – Így végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.” 75 éve halt meg Radnóti Miklós, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja, az egyik legnépszerűbb magyar költő, műfordító.
Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, születésekor anyja és ikertestvére meghalt, ő élete végéig gyilkosuknak érezte magát. Apja második felesége szeretettel nevelte, féltestvéréhez, Ágneshez fűződő szoros kapcsolatáról Ikrek hava (1939) című önéletrajzában számolt be megindító őszinteséggel. Gyermekkorát beárnyékolta, hogy 12 éves korában elveszítette apját is. Gyámja, a jómódú textil-nagykereskedő kívánságára a csehországi Liberec (Reichenberg) textilipari főiskoláján tanult. Csehországban ismerkedett meg, a polgári baloldal és a szocializmus nézeteivel, és ott írta első érettebb verseit. Hazatérése után 1928 címmel folyóiratot jelentetett meg, majd bekapcsolódott a Kortárs című avantgárd lap szerkesztésébe (1929-1930). Versei megjelentek a fiatal költők Jóság című antológiájában (1929).
Az antikoktól a kortársakig fordított, elsősorban rokonnak érzett szerzőket, így Apollinaire-t. Babitsról, Füst Milánról, Szabó Lőrincről írt tanulmányokat, prózájából kiemelkedik az Ikrek hava, ebben korai emlékeinek, ikertestvére halálának, árvaságának ad hangot. 1937-től 1943-ig vezetett Naplójában élete eseményeiről, környezetéről, irodalomról ír, ez alkotás-lélektani dokumentum is.
(Egy régi füzetből).
„Diósszilágyi Éva megállít az egyetem folyosóján. A lány szerelmes belém. Szász Károllyal jön, a fiú másodéves, irodalmi ambíciókkal, szörnyen tehetségtelen. Beszélgetünk.
– Tudja mit mondott magáról a Karcsi?
– Ne maga, majd inkább én mondom el, maga hülyén mondja! Szóval azt mondtam, hogy ha nem itt az egyetemen, mint kollégát ismerlek meg, akkor leborulok eléd. Hetedista koromban olvastam először a verseidet és nagyon nagy embernek tartalak.
Szörnyen kínos.
– Hát olvassatok csak. Nektek írok, – nyögöm. – Nem a vén hülyéknek. Azoknak reménytelen.
Azóta zavar. Tényleg, – kiknek írok. Nekik? Érdemes? Nem olvassák. És ostobák és mind ír titokban. Szörnyen tehetségtelenül. Bölcsészhallgatók. Hát így fertőzök!?
Normafa pensio. 1934. VII. 8.”
Röviddel első, Pogány köszöntő című verseskötetének megjelenése után, 1930 őszén iratkozott be a szegedi tudományegyetem magyar-francia szakára. Ekkor alakult meg a baloldali szellemű Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma (1930-1937), amelyhez Radnóti is csatlakozott. Második kötete, az 1931-ben megjelent Újmódi pásztorok éneke után két verseskönyvét, Lábadozó szél (1933) és Újhold (1935) címmel a Kollégium adta ki. E kötetekben megfigyelhető vonzódása az antik – főként a pásztori – költészet formái és hangulata iránt, de emellé illeszkedik az avantgárd expresszionista képalkotás és a baloldali elkötelezettségű mondanivaló. A hat év alatt megjelent négy gyűjtemény a költő reális látásmódjának, valamint az idill és a tragikus életérzés kontrasztjának fokozatos erősödését mutatja.
RADNÓTI MIKLÓS: RAZGLEDNICÁK
4
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf,* – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
(Szentkirályszabadja,1944. október 31.) ó
1944 májusában ismét behívták munkaszolgálatra. A szerbiai Bor melletti lágerben írta utolsó eklogáit, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az Á la recherche… című remekműveit. A költészet erejébe s fennmaradásába vetett hite az “erőltetett menet” közben is képessé tette a négy Razglednica megírására: „Így végzed hát te is” – állapítja meg higgadtan. Gyalogmenetben hajtották közel két hónap alatt a Győr melletti Abdáig, ahol a keretlegények 21 társával együtt, mint járóképtelent agyonlőtték. Utolsó verseit kabátzsebében, a „Bori noteszban” találták meg exhumálásakor. Az általa szerkesztett Tajtékos ég kötet e versekkel kiegészítve 1946-ban jelent meg. „Aligha van a világirodalomban még egy ilyen megrendítő kézirat” – írja Lator László. Radnóti minden sorscsapás és testi gyötrelem ellenére „mégis útnak indul, mint akit szárny emel”.
Felesége, Gyarmati Fanni 2014 februárjában hunyt el, 1935-től 1946-ig írott naplója 2014 decemberében jelenik meg. Fifi, a Hetedik ecloga, a Levél a hitveshez és sok más közismert, méltán népszerű vers múzsája valódi összekötő kapocs volt a múlt és a jelen között. Hiszen nemcsak, hogy végigélte a 20. század vészterhes korszakát, a náci pusztítást, de férje munkaszolgálatainak és elhurcolásának közvetlen tanúja volt. 1935-ben házasodtak össze Radnótival, és ekkor költöztek a Pozsonyi útra a XIII. kerületbe. Házasságukat sokáig idillinek tartották, tudatosan már-már dicsfénnyel körülvették emléküket, pedig – ahogy minden párkapcsolatban létezik gond – őket sem kímélte meg a stressz és a feszültség: az ő mindennapjaikat is időről időre feldúlták a nézeteltérések, az anyagi gondok és a féltékenység.
Ahogy írta Barna Erika grafológiai elemzésében írja, Radnóti életkezdetének tragédiáit enyhítette az, hogy édes mostoha nevelte, az édesanyja öccse iskoláztatta és Gyarmati Fanniban jó feleségre talált: „A teste már nem bírta a megterhelést, de a lelke a megpróbáltatások közepette sem fáradt el. Utolsó verseit nemcsak tehetségének és kulturáltságának köszönhetjük, hanem a jelleméből fakadó erkölcsi erejének is.” Természetéből adódóan a búskomor hangulatok helyett inkább az idillt kereste mindenben: a költészetben, a tanulásban, a barátságban, a szép szemű nők mosolyában, a természetbe tett kirándulásokon. Ma úgy mondanánk, hogy pozitívan gondolkozott. Ennek köszönhette, hogy élete végén a pokol mély bugyraiban is még az utókorra tudott gondolni.
