„Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.” Tárgyszerű ábrázolás, álomszerű idill, tündéri képek, szeretet és derű a szörnyű pokol árnyékában. Radnóti Miklós költő, műfordító, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja 105 éve született.
„Mikor múlik el a gyerekkor? S mikor az ifjúság? S az élet? Észre se venni.
Kétszer leshettem csak meg a pillanatot, mikor a szirom elhagyja helyét s a földre perdül. S tulipán volt mind a két virág és mind a kettő fehér.”
Radnóti az irodalomban találta meg életének keretét, irodalomból épített magának várat, és irodalomból kovácsolta az ellenállás fegyverét. Radnóti Miklós költő, műfordító, a 20. századi magyar líra egyik meghatározó alakja, 105 éve, 1909. május 5-én született. Újlipótváros műveltséget szerető kispolgárságából indult útjára. Születése anyja és ikertestvére életébe került, a súlyos örökség költészetére is hatással volt. Tizenegy évesen teljes árvaságra jutott, anyai nagybátyja nevelte, aki kereskedelmi pályára szánta. A csehországi Reichenberg (Liberec) textilipari szakiskolájában tanult, majd 1928-1930-ban nagybátyja cégénél dolgozott.
Gyerekkorától vonzotta az irodalom, és már kamaszkorától verselt. 1929-30-ban részt vett a Kortárs folyóirat szerkesztésében, 1930-ban megjelent első kötete, a Pogány köszöntő. Beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára, ahol a katolikus tudós, költő Sík Sándor egyik legkedvesebb tanítványa lett. Bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe, falukutató utakon vett részt, és a munkásotthon kulturális életébe is bekapcsolódott. Több szál fűzte az illegális kommunista párthoz is. 1931-es kötetét elkobozták, izgatással, vallásgyalázással vádolták.
Fiatalos egyénisége nemcsak elégedetlenségből és lázadó indulatokból épült, hanem szelídségből és gyengeségből is. Radnóti, mint minden fiatal ember, öntudatos volt a maga tehetségét illetően. Hajlama szerint az egyszerű örömökben, a köznapi dolgok igézetében találta volna meg nyugalmát és boldogságát. Idegen volt tőle Ady életszomja, Babits szépségélményének keresése, Kosztolányi kalandos öröme és Szabó Lőrinc követelődző boldogságvágya. Ő egyszerűen boldog volt attól, ami adatott neki. Nem voltak különösebb emberi vágyai, lelkialkatát tekintve arra született, hogy boldog legyen. Egyszerűségét és közvetlenségét jelezte verseinek érzékenysége, rokonszenve a természetes élet, a füvek, a fák, a madarak és az állatok iránt. Figyelme amivel a világ egyszerű varázsai felé hajolt, például Erdei ének valahonnan című versének természeti képeiben:
Radnóti Miklós: Erdei ének valahonnan
(részlet)
Fejünket majd szépen lehajtjuk,
most a bokrok közt hálunk, mint a
madarak, neszelve hogy ropog
a fiatal őzbak csontja amit
álmában elnyúlva csak nő a
pázsiton, mert barátunk látod,
és talán még két hét; agancsa
helyén már szép apró dudorok
nőnek és elbőgi álmában
magát…
A szelídség, az áhítat és az egyszerű boldogság költője fájdalmas elégiákra kényszerült, mert korra még az élet köznapi örömeit is mostoha kézzel osztotta neki. Radnóti Miklós nemcsak családi sorsa, korai árvaság következtében volt otthontalan. Nehéz küzdelmekben érte el, hogy a kedvére való pályát választhassa, az antiszemitizmussal fertőzött hazai társadalomban elutasítással kellett számolnia.
Ebben a művészi fejlődésben nagy szerepe volt annak, hogy a költő tartalmas emberi kapcsolatokra, mély barátságokra tett szert. A Szegeden töltött évek alatt életre szóló barátságot kötött Buday Györggyel, Ortutay Gyulával és Baróti Dezsővel. Ekkor került rövid ideig kapcsolatba József Attila követőivel és az illegális kommunista párt harcosaival is. Elvárta volna, hogy mások is lássák benne azt, ami valójában még nem volt, csak a képzeletében: jelentős költő. Két gúnyverset is írt Babitsról, amelyeket – József Attilával ellentétben – nem közölt. Ez a harag Babits iránt nagyon egyszerűen fordult át tiszteletté, mikor 1932-ben Babits befogadta őt a Nyugat szerzői közé — első publikációja a Nyugatban, Estefelé c. verse –, s ezzel egyenrangúakká válhattak az irodalomban. És ekkor erősödött meg, vált igaz szövetséggé az a kölcsönös szerelem és megbecsülés, amely már korábban összefűzte menyasszonyával, Gyarmati Fannival. 1934-ben ledoktorált, a fiatalon elhunyt Kaffka Margit írónő munkásságának szentelte disszertációját. Feleségül vette Fannit, aki ihletője volt a magyar költészetben ritka hitvesi szerelmi líra gyengéd hangú darabjainak.
A korai versek csendes áhítata és vakmerő erotikája után az érzelmek gazdagságát mutatják újabb szerelmi versei, különösen az Újmódi pásztorok énekei. Baróti mutatott rá, hogy ezekben a versekben hiába keressük a szerelmi költészet hagyományos megjelenéseit: a Múzsát és a Végzetet. És bár volt múzsája, aki egyben a végzete is volt, Radnóti természetes és korszerű szerelmi eszményt teremtett, és ebben az eszményben megfért egymás mellett a gyengédség és az erotika. Ez az új szemlélet mutatja, hogy a költő két független ember önkéntes szövetségének látta a szerelmi kapcsolat lényegét. E kapcsolatban a férfi és a nő külön világából harmonikus egység jön létre, ám a felek miközben küzdenek egymásért, szuverének maradnak.
Nem tudhatom
Járkálj csak, halálraítélt! – Radnóti ezt a címet adta 1936-ban megjelent kötetének. Vas István emlékezése szerint nemzedéki jelszóvá vált ezt a mondat. Iskolai alapismeret, hogy e költészetben meghatározó a halál-motívum. Életrajzi értelemben is több élménykör hívta elő. Származása miatt nem jutott katedrához, magánórákból, szerény tiszteletdíjakból élt. 1937-ben Baumgarten-jutalmat kapott, a harmincas évek derekán többször járt Párizsban. Egymást követően több kötete is megjelent, 1936-ban a pályája fordulópontjának tartott Járkálj csak, halálraítélt!, majd a Meredek út, az Ikrek hava gyermekkorának lírai és prózai összegzése. 1940-ben még napvilágot látott Válogatott verseinek kötete, de ettől kezdve élete folyamatos rettegés lett.
1942. március 17-én, Komlós Aladárnak, az Ararát című zsidó évkönyv szerkesztőjének így írt saját zsidóságáról és a zsidóságról: „Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (…), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának.”
Többször behívták munkaszolgálatra, szolgált Szamosveresmarton, Margittán, Királyhágón, Élesden, közben hosszabb-rövidebb időt otthon tölthetett. Radnóti nem kívánta megváltani a világot, mint Petőfi, korántsem akart meghalni, sem hősként, sem áldozatként. Ahogy Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete c. monográfiájában is olvasható, Gyarmati Fanni tanúságtételével megerősítve, hogy Radnóti élni akart. Bujdosott volna, ha valaki tud neki biztonságosabb búvóhelyet ajánlani. Hamis iratokat azért nem kért, mert képtelen volt a szerepjátszásra, az első igazoltatásnál lebukott volna. Utolsó verseit tartalmazó füzetét, a bori noteszt, exhumálásakor kabátja zsebében találták meg. „Valóban képtelenség volna ez a notesz, ha az ember nem tudná, hogy neki csakugyan a költészet volt a legfontosabb — írja Vas István –, hiszen ezek olyan nyugodt, gyönyörű kézírású versek.” Feltehető a kérdés, hogy lehet-e a borzalomról ilyen szépet írni, ilyen szépen írni. Volt-e már erre példa a világirodalomban?
Radnóti Miklós: Levél a hitveshez
(részlet)
Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva
Lett volna oka a neurózisra, hiszen születésekor meghalt az édesanyja és az ikertestvére, tizenkét éves korában az édesapját is elveszítette. Az életrajzából ismert tragédiákat enyhítette az hogy édes mostoha nevelte, hogy az édesanya öccse iskoláztatta, hogy Fanniban jó feleségre talált. A búskomor hangulatok helyett inkább az idillt kereste mindenben: a költészetben, a tanulásban, a barátságban szép szemű nők mosolyában, a természetbe tett kirándulásokon. Ma úgy mondanánk, hogy pozitívan gondolkozott. Ennek köszönhette, hogy élete végén a pokol mély bugyraiban s még az utókorra tudott gondolni. Radnóti minden sorscsapás és testi gyötrelem ellenére „mégis útnak indul, mint akit szárny emel”.
Nem vitatható, hogy főleg a költői elhivatottság kölcsönözte számára azt a nyugalmat, amelyeket a versek és a kézírás egyaránt megjelenítenek a papírlapon. Emellett azonban az érzelmi gazdaság, az erkölcsi tisztaság érződik soraiból. Ebből merítette a legnehezebb időkben a „de hisz lehet talán még” reménységet.
1944 májusában a szerbiai Bor melletti lágerbe került, itt írta a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verset. Innen indították utolsó útjára 1944 szeptemberében. Társaival együtt gyalogmenetben hajtották a Győr melletti Abdáig, ahol a már járóképtelen költőt november 9-én a keretlegények agyonlőtték. (Halálának pontos dátuma nem tisztázott, az abdai polgári halotti könyvben akv. 31/1946. folyószáma alatt november 9. szerepel.)
Jó barátja, Vas István így írt róla: „a költészet neki mindenek fölött való volt”, s ennek megfelelően „Tudatosan költői életet élt, nemcsak annyiban, hogy bármilyen lassan is, állandóan és folyamatosan dolgozott, hanem úgy is, hogy mindazt, amit látott és érzett, mint költői anyagot fogadta magába.” Korai költészetét a szabadvers forma, a lázadó expresszionista hang jellemzi, az egyre fenyegetőbb létben megszülető művei azonban már kiérlelt, klasszikus formát mutatnak. Lírai képeslapjai, a Razglednicák megrendítő erejű beszámolók életének utolsó hónapjairól. Prózai írásaiból kiemelkedik Naplója, amely értékes alkotás-lélektani dokumentum is. Műfordításai is megtöltenek egy kötetet, a legtöbb verset a 17. századbeli La Fontaine-től és a szürrealista Apollinaire-től fordította,
Fotók: PIM, OSZK, tiszatajonline.hu
Felhasznált irodalom:
Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete, Osiris Kiadó
Radnóti Miklós összegyűjtött versei és versfordításai, Osirs
radnoti.mtak.hu
