„Marlowe okos volt és veszedelmes. Hát most összehozta a balsors valaki nála is veszedelmesebbel.” Rory Clements Herceg című regényében a 16. század vége felé John Shakespeare-nek gyász és sorscsapások közepette kell megelőznie az összeesküvőket.
Rory Clements Herceg című regényében John Shakespeare továbbra is Sir Robert Cecil, a királynő főminiszterének szolgálatában áll, és újabb, még szövevényesebb rejtélyeket kell kibogoznia. 1593-ban járunk, az országban egyre növekszik a nyomor és ennek vonzataként az idegengyűlölet. Uszító hirdetmények tűnnek fel London utcáin, sőt az újságokban is. A királynő azonban nem engedheti, hogy a kincstárnak jelentős hasznot hajtó holland kereskedőket és tisztes puritánokat fenyegessék, talán el is üldözzék az amúgy is nehéz napokat élő birodalomból.
Shakespeare feladata utánajárni ezen hangulatkeltőknek, azonban kiderül, hogy nem egyszerű hőzöngésről van szó, hiszen puskaport robbantanak több helyen is, és az áldozatok között van Shakespeare felesége is.
Közben híre kel egy eltitkolt hercegnek, Stuart Mária állítólagos fiának, akit eddig a spanyolok neveltek, és aki most talán színre lép, hogy elfoglalja előbb a skót, majd az angol trónt. Ezt azonban nem hagyhatják, hiszen ezzel az ország a spanyolok gyarmatává válna. Shakespeare egyre inkább belebonyolódik a rejtélyes ügybe, amely, úgy tűnik, összetettebb még a legvadabb elképzeléseknél is. Pokoli tervek szövődnek, sátáni szerkezetek készülnek, közben skót boszorkák járnak ördögi táncot. A gyász és a sorscsapások közepette Shakespeare és segítői igyekeznek megelőzni az összeesküvőket. London olyan, akár egy felbolydult méhkas, miközben közelít a pestis, és egyre kevesebb az idő…
Az újságírói pályafutását hátrahagyva Rory Clements családjával Norfolkba, egy tizenhetedik századi farmházba költözött, hogy az írásnak szentelje minden idejét. Saját elmondása szerint a John Shakespeare-sorozata indulását több mint egy évtizedes kutatómunka előzte meg. A Mártír című első rész 2009-ben jelent meg, és hatalmas sikert aratott az olvasók körében. A Bosszúálló című folytatásért már komoly szakmai elismeréseket is kapott, például elnyerte a rangos Ellis Peters-díjat, amit a Crime Writer’s Association a legjobb történelmi kriminek ítél oda évente. A sorozat azóta további kötetekkel bővült, az ötödik könyv The Heretics címmel 2013 februárjában jelent meg.
Rory Clements-szel készült interjúnk ITT olvasható.
Rory Clements: Herceg
(részlet)
1. FEJEZET
Négyen állták körül Christopher Marlowe holttestét. A jobb szeme feletti mély sebből még szivárgott a vér, és egész felsőteste, arca és haja mintha vörös festékben fürdött volna. Az egyikük kezében, nevezetesen Ingram Frizerében, még ott éktelenkedett a vértől csöpögő tőr.
Frizer Robert Poley-ra sandított, és esztelenül elvigyorodott.
– Ő esett nekem.
– A medve tökére, Frizer uram, ide azt a tőrt! – kiáltott rá dühödten Poley.
Frizer nyújtotta a tőrt. Minden szem a bizonytalan mozdulatot követte – ahogy a vér alatt megvillan az ezüst penge, és a hegyén még ott fityeg patkányfarok gyanánt egy darabka rózsás-veres agyvelő. Poley elkapta a tőrt, majd a vért a halott költő fehér harisnyája szárába törölte. Ekkor váratlanul lecsapott, és a tőr markolatával Frizer halántékára sújtott. Frizer megtántorodott, Poley a földre döntötte és a mellkasára ugrott, beletérdelt, és úgy püfölte tovább a fejét, míg végül Nick Skeres megpróbálta lerángatni róla.
Poley felkelt, lerázta magáról Skeres kezét, és ingerülten porolta le zekéjét. Nem volt magas férfi, de erőteljes felépítésű, és izmos alkarján meg a halántékán dagadoztak, lüktettek az erek. Belerúgott Frizer oldalába.
– Csak ki kellett volna peckelni és használni az ujjcsavart, húgyagyú fajdkakas! Nem megölni!
A helyiség egyetlen, nyugatra néző ablakán besütött a késő májusi, délutáni nap. A sok férfi meg a hulla valahogy összenyomta a szobát, jóval kisebbnek tetszett, mint valójában. Csinosan bútorozott szoba volt: finom szilfa támlás pad, egy heverő, amelyen immár a hulla hevert, egy lakkozott diófa asztal, két oldalán hosszú paddal és a lapján félig kiivott söröskupákkal. A poros padlódeszkákat egészen összetaposták a férfiak cipőtalpai, míg az asztal meg a heverő között vérnyomok és kilögybölt sörtócsák mocskolták.
– Uraságodnak meg – fordult Poley Skereshez – éppenséggel le kellett volna fognia. A sok italtól nem látott, nem hallott, uraságod meg még így sem bírt vele.
Ingram Frizer nyögve feltápászkodott. Kétrét görnyedt és fájdalmasan markolta az oldalát, ahol Poley csizmájával igen behatóan megismerkedett.
– Nesze – nyomta a kezébe a tőrt amaz. – És nyissa ki a fülét: az ő tőre volt, a Marlowe-é. Uraságodra támadott, a markolatával ütötte a fejét. Uraságod csak védte magát, és a nagy kavarodásban a tőr valahogyan kivitte a szemét. Önvédelemből esett meg, szerencsétlen baleset volt az egész.
Frizer elvette a tőrt. Karcsú ember volt, féloldalas pofával, mert az egyik szeme vagy fél hüvelykkel lejjebb volt, mint a másik. Ahol Poley a fejét ütlegelte, lehorzsolódott a bőr, egészen kilátszott a hús, sőt, szinte a csontig felnyílt a seb. A feje és a bordája hasogatott, de felfogta Poley tervét.
– Hogy szerettem pedig ezt a tőrt – forgatta a kezében a rövid fegyver díszes markolatát, vizsgálgatta a karcsú penge tűhegyét. – Fél fontomba volt – tette hozzá, igyekezvén tréfára venni.
– Hát, mostantól a koronáé. Mindenki ismerte Marlowe-t, hogy folyvást a bajt kereste. Meg akarta ölni. Nem bonyolult, próbálja észben tartani. Uraságod meg, Skeres…
Skeres biccentett, duzzadt képe izzadságban fürdött. Egy kendővel igyekezett szárazra itatni a homlokát, a tekintete pedig nyughatatlanul cikázott a hulla és az ajtó mellett ácsorgó negyedik alak között. Az eddig egy szót se szólt.
– Nem, mégse így legyen – ingatta lassan a fejét Poley. – Valakinek még feltűnik a tőr. Mondja csak, hogy uraságodé volt, Frizer uram, Marlowe meg kicsavarta a kezéből, aztán a dulakodásban visszaszerezte, és uraságod se tudta a nagy felfordulásban, hová csap, és megtörtént a baj. Világos? És nem fél fontba volt a tőr, hanem egybe. A történet többi része marad a régiben – tette hozzá Poley, majd hirtelen az asztalra csapott öklével. – Hol az az ujjcsavar?
Ingram Frizer az ablak felé intett, és valóban, ott hevert a földön egy négyszer öthüvelykes fémfogó. Arra szolgált, hogy lassan és fájdalmasan szilánkosra törjenek vele sorjában minden ujjat a kézen.
– Hát mindenki helyett nekem kell használni a fejem? Szedjék már össze!
Frizer az ablakhoz iszkolt, felkapta a szerszámot, és Poley-hoz vitte, aki már el is süllyesztette a zekéje zsebébe.
– Én most elmegyek – szólalt meg nagy sokára a negyedik, nagydarab, keszeg szakállú férfi. – Maradjanak még vagy két órát, igyanak, aztán hívják a halottkémet meg a porkolábot. De én meg a gazdám szóba se kerüljünk. Én soha nem jártam itt.
– Soha – bólintott Poley. Értette rögtön. Soha, senki se tudhatja meg, hogy nem négyen, hanem öten voltak a szobában.
A férfi még egyszer, utoljára körbepillantott a szobán, belenézett Poley, Frizer és Skeres szemébe.
– Egy szót se – mondta még, majd hangtalanul kinyitotta az ajtót, és már el is tűnt.
Azok hárman csak néztek utána. Sirály ereszkedett a nyitott ablak párkányára, odapiszkolt, majd elrepült.
– Egy probléma van – jegyezte meg Skeres, ahogy az izzadságot törölte ki a szeméből.
– Uraságod itt az egyetlen probléma, Skeres. Lottyadt, puha pöcs uraságod, az a probléma.
– Azt is meg kell majd mondani, min verekedtek össze, vagy nem?
– A fizetségen, természetesen. A díjon. Frizer azt állította, hogy Marlowe többet ivott, fizessen is hát többet. Marlowe meg négyfelé akarta volna csapni a cechet.
– Ezt a halottkém nem hiszi majd.
Poley csak nevetett.
– Sört nekem, Skeres uram, és egy pipát is tömjön meg sietve. Hogy is érhette meg ezt a szép kort egy akkora barom, mint uraságod? Hallja, Frizer uram? Még, hogy a halottkém nem fogja elhinni! – hahotázott egyre hangosabban Poley, és ezúttal a másik kettő is idegesen csatlakozott hozzá.
2. FEJEZET
John Shakespeare váltott néhány szót az ajtóban posztoló porkolábbal, majd belépett. Magas volt, be kellett húznia a nyakát, nehogy a feje beleütközzön az ajtófélfába. Körbenézett, felmérte a szobát, az embereket, a tetemet. Rendezett helyiség volt. Christopher Marlowe véres maradványaihoz ment, belenézett megüvegesedett szemébe, a másik feketére alvadt véres roncs volt, megszürkült agyvelőcafatokkal. Még Walsingham Miniszter Úr idejéből emlékezett ezekre az okosan fénylő szemekre, mert akkoriban ismerte meg, amikor még az állam titkos szolgálatában állt. Marlowe okos volt és veszedelmes. Hát most összehozta a balsors valaki nála is veszedelmesebbel.
A másik három férfi csendesen álldogált az asztal mellett. Shakespeare egyből kiszúrta Poley-t, őt is régről ismerte. Még a nyolcvanas évek közepén dolgoztak együtt, ami soha nem volt a kedvére való, valahogyan mindig is kellemetlenül érezte magát ennek az embernek a társaságában. Most röviden biccentett, mintegy köszönésképpen.
– Ki tette, Poley? Ki ölte meg?
– Frizer uram itt. Ingram Frizer. Önvédelemből. Mindenki tudja, milyen heves természetű volt Kit Marlowe.
Mindenki, ahogyan Shakespeare is. Verekedős, nagy torkú költő volt, élete drámájának főszereplője. Tamerlán, doktor Faustus, valamint a számtalan utcai csavargó és koldus egybegyúrva, mind ő maga. Nagy bajkeverő, megzabolázhatatlan. Igen, az önvédelem nem tűnt valószínűtlennek, akár részeg volt Marlowe, akár józan. Egyedül Rob Poley jelenléte tette nyugtalanítóan kétségessé. Ha ő a közelben ólálkodott, bizony nem sok maradt a véletlenre. Shakespeare a másik kettőhöz fordult.
– Melyikük ez a Frizer?
Frizer előrelépett, két tenyerén tartotta maga elé a letisztított tőrt.
Shakespeare nem vette el, csak a fejével biccentett az asztal irányába.
– Tegye csak le.
Odakinn kilencet hirdetett a porkoláb, de még idebenn is világos volt.
– Mikor történt?
– Hatkor – mondta Poley. – Elvette az eszét a sör. És nem akarta állni a részét. Nekiment Frizer uramnak, aki csak védekezett.
Shakespeare bólintott. Egy szót se hitt a történetből, bár elég hihetően hangzott.
– Uraságod mit keresett itt? – fordult Frizerhez.
– Vertük a blattot, pipázgattunk meg iszogattunk – intett a fejével az üres söröskancsók felé Poley. – És persze eszegettünk is, Ellie Bull kitűnő malacfejet készít, s hozzá remek süteményt.
– Uraságod a szószóló, Poley? Frizer uramat kérdeztem.
– Magam is itt voltam. Csak gondoltam, megfelelek a kérdésre.
– Hát inkább ne tegye, hacsak nem uraságodnak címzem – hurrogta le Shakespeare, és ismét visszatért Frizerhez. – Hol van hát, kérdem én, a kártya?
Frizer ostobán meredt rá, majd idegesen Poley-ra pillantott.
– Én… asszem…
– Nálam van – húzott elő egy paklit a zekéjéből Poley. – Ha engedelmet kapok a szóra.
– Tegye oda a tőr mellé.
Poley az asztalhoz imbolygott, szétcsapta a paklit a kezében, nagy csattanással nyitva legyezőbe mind az összes lapot. Széles mosollyal nézett fel Shakespeare-re.
– S azt megtudhatnánk, uraságodnak mi köze ehhez a mégoly szomorú ügyhöz? Nem egyéb ez, mint egyszerű gyilkosság, s mi úgy tudtuk, Danby halottkém uram érkezik. Mind kivártuk a dolgok rendjét, menekülni se kíséreltünk meg. Vajon miféle érdeklődés támadhat egy ily kicsinyes, kimenetelében bár tragikus ügy iránt egy olyan fontos és magas poszton álló személyben, mint Sir Robert Cecil őlordsága legfőbb titkára, a korona hű szolgája, John Shakespeare uram?
Shakespeare eleresztette a füle mellett a kérdést. Azért volt itt, mert nagyon is rá tartozott az ügy. Cecil és a Titkos Tanács külön megbízására nyomozott Marlowe után, aki egy igen ízetlen incidens legfőbb gyanúsítottjának tetszett sokak szemében. A Széles utcai holland templom kapujára tűzött feliratban valaki, aki talán maga Marlowe lehetett, heves és gonosz kirohanást tett Anglia protestáns barátai ellen, a városba menekült németalföldi és franciahoni bevándorlók ellen. Marlowe stílusa ugatott le az ötvenhárom soros uszításból, amely nem elégedett meg azzal, hogy sértegeti a külhoniakat és a torkuk átmetszését helyezi kilátásba, de a királynőnek és kormányának is felrótta, hogy az országba fogadta ezeket a népeket.
És hogy miért Marlowe-t gyanúsították? Csak mert az iratot Tamerlán néven írták alá, aki a költő leghíresebb művének harcos királya volt.
Bizony, gondolta Shakespeare, ez a haláleset nagyon is számot tart az érdeklődésére.
– És uraságodékon kívül ki volt még itt? – csapott le most hirtelen Skeresre.
Skeresnek, Frizerrel ellentétben volt annyi esze, hogy ne sandítson egyből Poley-ra segítségért. Ő csak izzadt, méghozzá bőségesen, még ha a nap leszálltával kezdett is csípősre fordulni az idő.
– Mi hárman meg Marlowe. Más nem is.
– Hogy hívják?
– Skeresnek. Nick Skeres.
– Ki a gazdája?
– Magam volnék az. Van birtokom. A családom régi kalmárcsalád, kelmékkel, szabással foglalkozunk.
Shakespeare már ezt a nevet is ismerte. Alkalomadtán ő is dolgozott Walsinghamnek, ahogy Poley. Avas zsír bűzét árasztotta.
– Úgy izzad uraságod, mintha elázott volna. Talán fél valamitől?
– Meghalt egy ember, uram. Rendes keresztényt megrázkódtatásként ér az ilyesmi.
– Igaz.
– Akarja, hogy beszámoljak róla uraságodnak, mi hogyan esett? – kérdezte kifejezéstelen pofával Poley.
– Várja meg vele a halottkémet, Poley. Nyilván gondosan elpróbálták már ezerszer.
Az ajtó nyikorogva kinyílt, és minden szem a belépő Joshua Peace vékony alakjára meredt. Shakespeare mosolyogva fogadta, és melegen kezet ráztak.
– Köszönöm, Joshua, hogy eljöttél. Mily öröm újra találkozni.
– Ő meg mit akar itt? – fakadt ki Poley.
– Peace uram? Azért jött, hogy megvizsgálja a tetemet és a bűntett helyszínét, már ha bűntett történt, mert azt a vizsgálat lezártáig nem tudhatjuk, és nem is bocsátkozhatunk előzetes feltevésekbe, Poley uram – mondta Shakespeare, s közben alaposan szemügyre vette Poley arcát, amely gyorsan visszarendeződött a hirtelen felindulásból, amit a halottvizsgáló érkezése váltott ki.
Peace a három élő alakról tudomást se véve a heverőhöz ment, és néhány pillanatig csak nézte a halottat.
– Marlowe? Micsoda remek író! S a szag! Mintha valami kocsmában lennénk.
Peace, a halottvizsgáló harmincas évei végén járt, szemében értelem s jó kedély villogott, bár az utcán a legtöbben észre se vették, úgy mentek el mellette. Koponyája csaknem tar kopasz volt, egy keskeny hajsávot nem számítva, amiről Shakespeare-nek mindig a szerzetesek tonzúrája jutott az eszébe.
Most letérdelt a heverő mellé, jobb kezét bedugta a költő véres zekéje alá. Egy hosszú percig tartotta tenyerét a mellkasán, ujjai a halott hóna aljában nyugodtak. Végül kihúzta a kezét.
– Mit gondolsz, mióta halott, John?
– Ezek a gazemberek itt azt állították, hogy hatkor történt, ami annyit tesz, hogy három órája.
– Pedig legalább öt is megvan az már – rázta meg a fejét Peace. – De lehet akár hat is. Délután három és négy között halt meg.
– Erre mit mond, Skeres uram?
– Hogy hazugság… – kiabált közbe Poley.
Shakespeare a tenyerét Poley arcára szorította, s olyan lendülettel nyomta a falhoz, hogy az egészen eltorzult.
– Tanulhatna jó modort uraságod. Akkor szóljon, amikor kérdezik, ne egyébkor. Hallgatom, Skeres uram! – intett a másik felé, de Poley-t nem eresztette.
– Hatkor történt. Hat órakor halt meg.
Peace felvette az asztalról a tőrt és megnézte magának. Majd óvatosan a sebhez illesztette, és akadálytalanul beletolta a halott fejébe vagy négy hüvelyk mélyre.
– Minden valószínűség szerint ez a fegyver ejtette a sebet. Gyakori szúrás, gyilkosok használják.
– Baleset volt! – harsogta Poley, arcában Shakespeare kezével. – Egymásnak estek. Az Úristen szent sebeire mondom, hát nézzék már ennek a szerencsétlennek is a fejét! Nézzék meg, mit művelt vele Marlowe!
Shakespeare ismét nekicsapta Poley fejét a falnak.
– Még egy kéretlen szó, és a fogai bánják, Poley uram – mondta, majd eleresztette, Poley pedig inge ujjába törölte a száját.
Az elkövetkező tíz percben a halottvizsgáló némán és alaposan megvizsgálta a halottat, egyéb sérülések, esetleg mérgezés nyomai után kutatva. Kitárta Marlowe száját és belekukkantott az üregbe, majd hosszasan tanulmányozta a költő jobb kezét, amely láthatólag megsérült. Mikor a halottal végzett, következhettek az élők. Frizerre ráparancsolt, hogy álljon nyugton, amíg ő megvizsgálja a fején a sebet. Feljegyezte a gyilkoson és a hullán látható vérfoltok nagyságát és elhelyezkedését, de a másik két férfi ruházatát és fejét is alaposan megszemlélte, újabb foltok és sérülések után kutatva. Végül hátralépett, és Shakespeare felé fordult.
– Nos, Joshua?
– Nem kétséges, hogy a szeme feletti szúrás végzett vele, noha a szaga alapján akár azt is hihetné az ember, hogy sörbe fúlt. A penge behatolt az agyba, és bőséges vérzést okozott. Egyéb halálos sebre vagy mérgezésre utaló nyomot nem találtam. A vér azon a férfin – bökött a fejével Frizer felé – egyértelműen bizonyítja, hogy az ő kezében volt a gyilkos tőr.
– Lehetett önvédelem?
– Lehetett.
– És Frizer sérüléseit okozhatta Marlowe?
– Okozhatta, igen. Vagy bárki más, aki a szobában tartózkodott. Megjegyezném még, John, hogy Marlowe egyik ujja is igen figyelemreméltó. A jobb kezének a közepe valamiképp megsérült. Az ujjpercet kificamították a halál idején.
– Egy ütés?
– Megeshet, igen – bizonytalanodott el Peace -, habár…
– Habár?
– Semmi, nem. Céltalan volna feltételezésekbe bocsátkozni.
– Én azért örülnék, ha megtennéd.
– Nos, az a sérülés igen súlyos, még a csont is kifordult. Mintha az ujj első ízét és a percet egy durva fémszerszámmal megsértették volna. De ennél többet nem mondhatok.
Shakespeare Marlowe-hoz lépett, és szemügyre vette a kezet, majd megfordult, miközben a magasba emelte az élettelen végtagot, hogy Poley is lássa.
– Mit mond erről a sérülésről, Poley uram?
– Csak nézze meg Frizer uram fejét is. Abba sérült meg Marlowe keze.
Shakespeare visszament Peace-hez, és átkarolta a vállát.
– Szeretném, ha itt maradnál a tárgyaláson, Joshua.
– Nem – rázta amaz a fejét -, megírom a jelentésemet, annyi elég is lesz Danbynek. Minden egyértelmű.
– A halál időpontját se felejtsd ki belőle.
– Hogyne, semmiképpen. Danbyt úgyse fogja érdekelni.
A tanúk egy nap és két éjjel hosszan nem hagyták el a helyet, Bull asszonyság készséggel látta el őket enni- s innivalóval, sőt egy szomszédos helyiségben még ágyat is a rendelkezésükre bocsátott. Ketten aludtak a két szélen, fejjel a falnak, míg a harmadik, Skeres középen, csizmás lábát a másik kettő füléhez tolva, hatalmasan hortyogó és fingó testével elfoglalva az ágy négyötödét.
Marlowe teteme jegesre hűlt, mire a deptfordi földművesekből verbuvált tizenhat tagú esküdtszék összegyűlt a gyilkosság helyszínén. Az esküdtek az egyik fal mentén sorakoztak fel, fejüket leszegték, kalapjukat félénken markolászták, minden igyekezetük arra szolgált, hogy a hullát még csak véletlenül se pillanthassák meg. A halottkém súlyos, fekete palástban érkezett, hóna alatt szőrmekalpaggal. Az asztalhoz telepedett, s imádságra szólította fel az egybegyűlteket. Az oldalán a királynő szolgája, Richard Topcliffe foglalt helyet, ősz haja és rettentő arca fürdött a reggeli napfényben.
John Shakespeare az ajtó közelében ácsorgott, és sötét pillantásokat vetett Topcliffe-re, aki csak gonoszan vigyorgott. Ugyan mit kereshet ez itt, gondolta Shakespeare, mit dörgölődzködik a halottkémhez? Ez a tárgyalás aztán igazán nem tartozik rá.
Minden úgy zajlott, ahogyan Shakespeare várta: senki nem kifogásolta a három férfi, Poley, Frizer és Skeres vallomását. A halottkém, bizonyos William Danby, a királynő szolgálatából, aki éppen az alig fertályórányi járásra lévő Greenwichben tartózkodott, kifejezéstelen arccal hallgatta végig őket. Síri komolysággal tette a dolgát, az asztalon előre elhelyezett jelentést is elolvasta, amit Joshua Peace írt. Elolvasta, azután említést sem téve róla az esküdteknek, félretolta.
Shakespeare fején átfutott, hogy közbeavatkozik, és felhívja a figyelmet a halottvizsgáló által megállapított és a tanúk által vallott időpont eltérésére. De csak a levegőt pazarolta volna, mert Danby feltehetően egyszerűen utasította volna az esküdteket, hogy hagyják figyelmen kívül Joshua Peace jelentését, ahogyan ő maga tette, Shakespeare-t pedig kiebrudaltatta volna a tárgyalásról. És a halál ideje egyébként sem bizonyít semmit. Ebben a teremben csakis a gyilkosság módja számított.
Az ítélet vitathatatlan következtetés volt: önvédelem. Az esküdtek egyenként előreléptek, és kötelességtudóan közelről szemügyre vették a halálos sebet és a tetemet, majd végezték, amit végezniük kellett. Ingram Frizer egy hónapra a Marshalsea börtönbe szállíttatik, míg eldől, emelnek e ellene vádat, avagy sem. Mindez a királynő és miniszterei törvényének szellemében.
Nem is az ítélet aggasztotta igazán Shakespeare-t, hanem az ítéletet kimondó halottkém mellett üldögélő alak jelenléte. Richard Topcliffe gyilkos, hidegvérű hóhér, asszonyok meggyalázója, vérszomjas ebfajzat, akit azonban a királynő nagy becsben tart.
Mélyen gyökerezett a kettejük közötti lángoló gyűlölet, az évek során túlságosan is gyakran keresztezték már egymás útját. Shakespeare katolikus nőt vett feleségül, Topcliffe pedig a vérét akarta. Topcliffe minden katolikus vérét akarta. És ugyan ki akadályozhatta meg bármiben is, hiszen a királynő teljes beleegyezésével vadászott papokra és jezsuitákra? Senki, még a Titkos Tanács sem állhatta útját, mert Topcliffe egyedül Erzsébetnek felelt.
Miután az esküdtek kicsoszogtak a teremből, Shakespeare Danbyhez lépett, aki a papírjait rendezgette.
– Természetesen uraságod is pontosan tudja, hogy mindannyian hazudtak.
A halottkém elkerekedett szemmel nézett fel rá, mintha most venné észre, hogy Shakespeare egyáltalán itt van.
– Shakespeare uram!
– Frizer, Poley meg Skeres. Mindent gondosan kifőztek, még a gyilkosság időpontját is. Itt hever uraságod előtt Peace uram jelentése, és rá se hederített.
Danby láthatóan mellre szívta a hallottakat, bár az ő felháborodásától még egy vakond sem esett volna kétségbe. Ő maga is olyan volt, akár egy földtúró kis állat, az apró malacszemébe húzott fekete csuklya alatt izgatottan rángó kis pofaszakállával.
– Igen nagyra tartja uraságod magát, hogy így mer beszélni egy királyi hivatalnokkal. Mondhatnám, túlságosan is nagyra, hogy az engedélyem nélkül idehívja a halottvizsgálót.
– Ha uraságod engedélyére vártam volna, kifutunk az időből, Danby uram, és a hulla hidegebbre hűl, mint télvíz idején az ajtó elé kirakott lábmosóvíz. Peace uram akkor már bizonyára nem tudta volna ilyen pontossággal megállapítani a halál idejét.
– Azt én mondom meg, mennyire pontosak Peace uram megállapításai. És én azt mondom, hogy a halottvizsgáló csak egy ördöngös kuruzsló. Igen keresztényietlen módon játszadozik a kamrájában a holtakkal, hallani sem akarok felőle – viharzott el Shakespeare mellett Danby, de az ajtónál még megállt egy szóra. – És figyelmeztetem uraságodat, hogy első utam Burghley őlordságához vezet majd, hogy felpanaszoljam uraságod módszereit.
És felséges palástcsapdosással kiviharzott.
Topcliffe kuncogva vonta fel ajkát megsárgult fogairól, és botja ezüstbunkójával megkocogtatta Shakespeare mellkasát.
– Ezt megkapta, Shakespeare.
Shakespeare türelmetlen mozdulattal sodorta le magáról a botot, és ingerülten bámult bele az ocsmány pofába.
– Verje meg az isten a balszerencse hozó mindenét!
Igen elkedvetlenítette ez az egész ügy. Már azt sem szívesen vállalta, amikor Cecil Marlowe nyomába állította, hiszen azokat az iratokat bárki írhatta. Sőt, ha valóban Marlowe műve lett volna, ugyan miért írta volna alá Tamerlánként? Csak egy ostoba alak hívja így fel önmagára a figyelmet, márpedig a néhai Marlowe, még ha verekedős volt is és iszákos meg zabolátlan, ostobának véletlenül sem lett volna nevezhető.
– Ugyan, ugyan, Shakespeare uram – szegezte rapírként maga elé botját Topcliffe. – Hallgasson csak ide!
– Nem érdekel, Topcliffe, bármit akar is. Kifogyott talán a gyerekekből és asszonyokból, hogy engem akar gyötörni?
– Lassan a testtel, Shakespeare. Tudom, hogy nem sokban értünk egyet, de ebben az ügyben úgy tűnik, eljött a ritka pillanat. Mert ahogyan uraságod is, én is azt gondolom, hogy bár Marlowe csak a bajt vitte magával, ahová ment, most kibabráltak vele. És biztosan tudom azt is, hogy az ítélet hamis. Meggyilkolták.
– Akkor meg miért nem avatkozott közbe?
– Bizonyíték híján, Shakespeare. Uraságod miért nem szólt? Shakespeare ezt eleresztette a füle mellett.
– És mit számított magának Marlowe? Mit keres itt?
Topcliffe füstölgő pipát húzott elő finom zekéje zsebéből, és a fogai közé szorította szárát. Nagyot szippantott belőle, majd két orrlikán át keskeny füstszálakat kezdett eregetni.
– Hogy mit számított? Boldogan rángattam volna ki istentelen testéből a beleit, s nyisszantottam volna le a két tökét, hogy végre nyávogó pápistát faragjak belőle valóságosan is, a hite meg a mocskos színdarabjai miatt. Azt azonban – lágyult meg szinte Topcliffe vad morgása – el kell ismernem, hogy bizonyos kérdésekben helyén volt a szíve. Hogy legalább ő szót mert emelni végre az országunkat elárasztó idegenekkel szemben, akik letiporják drága földjeinket és ellopják a becsületes angol hazafiak asztaláról a kenyeret, megvidámítja a szívem, ahogy minden angolt boldoggá kell, hogy tegyen. Drake öt esztendővel ezelőtt a tengerek mélyére süllyesztette az idegeneket, akik partjainkat árasztották volna el. Most a Tanács annyi rongyos francia meg hollandus koldust fogad be, hogy London utcáin aligalig hallani angol szót. Marlowe helyesen beszélt, s ebben mellette álltam. Legszívesebben egyenként kergetném bele a Csatornába valamennyit, s lobogó örömtüzekkel ünnepelném meg vízbefúltukat.
A koporsóvivők megérkeztek, és a vállukra emelték Marlowe tetemét, hogy nagy sokára végső nyughelyére kerülhessen.
Shakespeare hátat fordított Topcliffe-nek, aki már megint nem értett semmit. Itt most nem Marlowe nézeteiről volt szó, hanem egy gyilkosságról. A baj csak annyi volt, hogy ezekben az ínséges időkben, amikor a drágaság nőttön-nő és fogyatkozik a munka, számosan akadnak, akik Topcliffe-hez hasonlóan gondolkodnak, számosan akadnak, akik készséggel ártanának a betelepedetteknek, azok asszonyainak és gyermekeinek, legyenek akár protestánsok, akár katolikusok. S hogy mi a bűnük, melyért a Topcliffe-félék szerint lakolniuk kell? Egyedül annyi csupán, hogy nem angolnak születtek.
3. FEJEZET
Bull asszonyság háza előtt kisebb tömeg gyülekezett, és Shakespeare meglepetten vette észre a több mint tucatnyi ácsorgó között az öccsét, Willt a színházakból ismerős arcok társaságában. Ott volt Henslowe, Alleyn és Burbage meg a szokatlanul békés ábrázatú Will Kempe, aki ma valahogyan otthon felejtette a jellegzetes mosolyát és gunyorosságát. Marlowe mecénása, a költészet szerelmese, Thomas Walsingham egyenes háttal magasodott ki a kis gyülekezet közepéből. Sir Francis Walsinghamnek, Shakespeare néhai munkaadójának az unokaöccse volt, most gyászos komorsággal álldogált, halovány mosollyal hajtotta meg a fejét Shakespeare láttán. A költő és színdarabíró George Peele hasonképpen lesújtott képpel várakozott ott egy udvaronchoz is illő, szemérmetlenül drága, zöld és arany szatén zekében és térdnadrágban.
Shakespeare elkapta öccse kezét, és magához húzta, szorosan átölelte:
– Micsoda gyászos hely ez a találkozásra, Will.
– Önvédelem, azt beszélik. Te magad is ezt gondolod, John?
– Ugyan már. Ha Rob Poley azt állítja, hogy az ég kék, én rögtön azt gondolnám, hogy sárga lesz az, bizony.
– Először Thomas Kydet kínozzák meg, hogy alig menekül a kaszástól, most meg Kit. És ő halott. Melyikünkön a sor legközelebb?
Shakespeare elkomorodott. Eddig fel sem merült benne, hogy a gyilkosság talán a londoni költők és színjátszók körét fenyegetné. De ahogy most végigmérte a gyászoló gyülekezetet, a szemükben a szomorúság mellett aggodalmat is felfedezni vélt. És hiába, hogy Thomas Kydet eretnekség vádjával fogták le és kínozták meg, ezek az emberek itt nem tűntek megfélemlítettnek. Sőt. Shakespeare lelke mélyén valami összefacsarodott, és a gyomra fordult egyet.
– Tarts velünk, John, a Szent Miklós udvarába, hogy végső nyughelyére kísérjük a jó Kitet. Én magam onnan egyenesen Stratfordba veszem az utam. Miazmás lett torkomnak a városi levegő, egészségesebb lesz hazai vidéken nekem.
Kisebb kordé zötyögött keresztül a délelőtti London utcáin Aldgate irányából. Péntek volt, nehéz szekerek töltötték meg a keskeny kanyarulatokat, az igavonók egymás farába értek, mindenfelé állathajcsárok terelgették juhaikat, libáikat.
A kordé azonban nem akadt fenn, az elejében a két férfi gyakori ostorcsapásokkal noszogatta a makacs lovat szapora tempóra a ganés kövezeten. Hol egyik, hol másik pillantott hátra a rakományra, egy ide-oda imbolygó, termetes hordóra. Megszokott szállítmánynak tetszett, kétszersültet, sózott disznóhúst vihetnek talán. De mekkorát téved, aki ezt hiszi. Mert ez a hordó dugig volt tömve finom szemcséjű, jó puskaporral.
– Olyan ez a város, mint valami tanyaház máma, Curl uram – morogta behatárolhatatlan angolsággal Luke Laveroke, bár az ember ha nagyon fülelt, skót dallamot hallhatott ki belőle itt-ott. Egy fejjel volt magasabb társánál, és igen jóképűnek lett volna mondható, ha arcát nem fedi el a megítélő tekintet elől a szorosan a fejébe húzott bőr munkássipka. Vállig érő, ápolt, őszülő haját gondosan összefogta, hogy elrejtse a pillantások elől. Ha valaki nagyon kíváncsiskodott volna, az is csupán rendezett szakállkáját és finom vonásait figyelhette meg. Ugyan ki akarná azonban éppen rajta megakasztani kíváncsian a tekintetét? Hiszen egyszerű munkásöltözéket viselt – gyapjúmellényt és térdig érő barna gatyát, vagyis nem rítt ki az utcákon hömpölygő egyszerű népségből.
– Ahogy mondja, Laveroke uram. Az ember a saját gondolatait se hallja a nagy gágogásban meg marhabőgésben a mészárszék közelében. Bár itt bégetnének a sorban a nemes nagyurak is a hollandus cimboráikkal egyetemben!
A szent életű Trinity Curl már egészen más firma volt. Az ő szeme égő borostyánként hatolt keresztül mindenen, és a sapkája alá gyűrt haja is ebben a színben pompázott.
A kordé befordult a Széles utcába, megérkeztek. Laveroke megrántotta a kantárt, és a kelletlen lovacska azonnal megtorpant.
– Meg is jöttünk, Curl uram. A holland templom.
– Nem az övék, de nem ám. Törvény szerint soha nem is lehetne ez a hollandusok temploma. Szegény ifjú királyunk, nyugtassa Isten az ő lelkét, szomorú mulasztása ez csupán. De Angliánk egyetlen szegletét se illetheti soha tetves idegen népeknek keze.
– Úgy is van, Curl uram, úgy is van. Adjunk hát némi fejtörést a Tanácsnak az idegenek ügyében, gondolják csak át kétszer is a deptfordi gyászos történések fényében, mi a helyes s mi nem.
– Gyászos történések, Laveroke uram, gyászosak, az ám.
Kicsit még araszoltak előre a kordéval, míg a néhai Ágoston-rendi szerzetesek hatalmas temploma elé nem értek. Még 1550-ben adományozta a holland nemzetnek a gyermek VI. Edward király. Miközben lepakolták halálos rakományukat, odabentről imádság zümmögése ütötte meg a fülük. Nagy volt a nyüzsgés a templomudvaron is, akárcsak az utcán, senki ügyet se vetett a két puskaporos emberre.
Ketten együtt ügyeskedték be a nehéz hordót a fenékabroncsán görgetve az udvaron keresztül a hátsó, északi kereszthajóig, a hatalmas, régi épület utcától legtávolabb eső szegletéig.
– Nálam a gyutacs és a pecek, Curl uram. Nekilátunk?
– Mi az hogy, Laveroke uram!
Laveroke a nagy fapecket egy fakalapáccsal a hordó alsó részén a dongák közé ütötte, de elég volt egyet rávernie, a finom, fekete por már szivárogni is kezdett belőle a nyíláson. Curl mocskos bőrmellényéből egy darabka, salétrommal átitatott madzagot húzott elő, az egyik végét alaposan szétszálazta, a másikat pedig a résbe dugta. Kistermetű, barna-fehér korcs futott közben oda hozzá, körbeszimatolta. Curl odébb rúgta, de a kutya nem tágított. Végül kissé félrehúzódva csodálták meg a művüket.
– Uraságodnál van a tűzszerszám, Laveroke uram?
– De mennyire! Egy igazi nagyúr adománya volt, ekképpen kívánt szerencsét nemes vállalkozásunkhoz.
– Durrantsunk hát nagy segglikat ebbe a nyüves patkányfészekbe!
Innen, a kereszthajó hátuljából alig-alig szivárgott már ki az imádság hangja, épp csak mintha darázsfészek közelében ácsorogtak volna. Laveroke szikrát csiholt a díszes szerszámmal, és lángra lobbantotta vele a gyutacsot.
– Jussanak hát közelebb a mennyek birodalmához, Curl uram – mondta, ahogy a salétromos zsineg mellé térdelt, és a lángot a szétszálazott végéhez illesztette. Egy szempillantás alatt felizzott, és egy pillanatig nagy elégedettséggel szemlélték.
– Vagy inkább a pokolhoz, Laveroke uram. A pokolhoz, mert nagyon is odavalók.
Ahogy a láng araszolva ette a gyújtózsineget a hordó felé, a magas és jóképű Luke Laveroke uram és a borostyánszemű Trinity Curl uram hosszú, ruganyos léptekkel baktatott vissza az utcán hagyott kordéhoz és a lóhoz.
Félhomály borult Sir Robert Cecil magas mennyezetű fogadószobájára, az apja Stranden álló palotája közelében berendezett kisebb, városi házában. Az ablak a belső udvarra nyílt, és hiába ért egészen a plafonig, csak a nyári nap sugara tévedt be rajta alkalomadtán. Ám a félhomály mégsem volt kellemetlen hatással idebenn, sokkal inkább szolgálta a bensőségesség, a kellemesen baráti légkör kialakítását, mint hogy komorságot teremtett volna. John Shakespeare-rel szemközt régi kollégája, Francis Mills foglalt helyet. Az asztal végében a merev nyakú Sir Henry Lee, Shakespeare mellett pedig a csendesen fürkésző Thomas Bedwell ült.
A társaság ötödik tagja, maga Cecil, puha, kék bársony, aranymonogramos papucsában lassan és hangtalanul járt fel-alá a szobában.
– Egy árva kutya, azt mondja? – fordult Shakespeare-hez.
– Egy kutya az összes áldozat, úgy van. Még sebesültek sincsenek. De csakis a szerencse segített, hogy a templom fala nem omlott be egészen, és nem temetett maga alá tömegeket. Az északi kereszthajó végében lyuk tátong, és persze jó nagy a felfordulás.
– Megtenné, Sir Henry, hogy feltárja a nyomozásban játszott szerepét Shakespeare és Mills uraimnak? – nézett most Lee-re Cecil.
Lee el se mosolyodott. Lefelé konyuló, rőtes bajsza és szakálla azt a benyomást ébreszthette a szemlélőben, hogy ez a férfi bizony hírből sem ismeri a jókedvet, ugyanakkor a barátai nagylelkű férfinak, katonái pedig a csatában bátor elöljárónak ismerték.
– Őfelsége sürgető biztatását vagyok hivatott tolmácsolni az ügyben – vágta most rá kurtán, ahogy a parancsolgatáshoz szokott embereknek szokása -, nehogy eltévedjenek uraságaitok.
– Azt hiszem, az ügy fenyegető és igen sürgető jellegét már magunk is felismertük – jegyezte meg Cecil.
– Magához kéretett, mint tanító a csintalan diákot, hogy hogyan engedhettem árulóknak és gazfickóknak hozzáférést puskaporainkhoz én, a hadianyagok főgenerálisa. Dühe oly fergeteges volt, hogy szívesebben viseltem volna a csatakígyók bömbölését. Óhaja, hogy ezek a gonosztevők mihamarabb kizsigereltessenek. Élve viseljék, hogy beleiket kitépik hasukból, rimánkodjanak kegyelemért, miközben szívüket képükbe vágják. Birodalmunkban senki sem hiheti, hogy puskaporhoz juthat s azt efféle célra használhatja, és elkerülheti kínkeserves végzetét.
– Igen meggyőzően érvelt, Sir Henry – biccentett Cecil. – És el is érkeztünk a kérdéshez, melyre a választ hiányoljuk. A puskapor kérdéséhez mégpedig. Honnan érkezhetett, és ki lobbantotta lángra?
– Faszén, salétrom és kén, tizenöt, hetvenöt és tíz részarányában. Helyesen mondtam, Bedwell uram? – kérdezte Lee. – De honnan az ördögből tudnám, honnan érkezett? Nyugalmazott főgenerális vagyok, tisztem csupán elismerése a csatamezőn eltöltött évtizedeknek. Bedwell uramat kérdezze, ha a lőpor eredete érdekli.
Minden szempár a hadianyagok őrzője, vagyis Thomas Bedwell felé fordult. Okuláré hevert előtte az asztalon, most felvette és az orrára biggyesztette. Ötvenes évei közepén járhatott, Lee-nél valamivel fiatalabb lehetett, bár jócskán idősebbnek látszott. Mérnökként Dover és Portsmouth, valamint a Temze menti városok kikötőinek védműveit építtette, a legmodernebb technológiák alkalmazásával. Az ágyúzástant is megreformálta az ágyú csövének megemelését és így a golyóbis röppályájának meghosszabbítását szolgáló előírásaival. Sőt, azt állította, hogy kezében a módszer a hosszúsági fokok meghatározására a tengeren. Jelenleg legfőbb feladata a Fehér Torony fegyvertárában és a környező raktárakban, mint amilyen a Minoriták is – amely valaha a Szent Klára-rend apácáinak rendháza volt -, tárolt hadianyagok és lőszerek biztonságának garantálása.
– Nos, Bedwell uram? – köszörülte meg a torkát kissé türelmetlenül Cecil. – Honnan érkezett a lőpor?
– Nem a Toronyból, abban biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy nem valami hátsó udvarban kontárkodták össze, ahhoz túlságosan is nagy mennyiségben volt. Magam is jártam a robbantás helyszínén, és a károk alapján mondhatom, hogy a hordóban legalább félmázsányi finom feketelőpor lehetett.
– Honnan tehát?
– Az egyik malomból. A törvény szerint lezárt pincékben kellene tárolni a puskaport, de akadnak lőpormalmok, ahol nem tartják be az előírásokat, és a por könnyebben hozzáférhető. Bár valamennyi malomban szigorú, fegyveres őrizetet kellene biztosítani, és rendszeresen ellenőrzés alá vonjuk mindet, mégis megeshet, hogy nagyobb mennyiség eltűnik némelyik raktárából, ellopják vagy titokban eladják.
– Az nem lehet, hogy szállítás során rabolták el? – vetette fel Shakespeare.
– Elképzelhető, bár nem valószínű. Egy efféle útonálló rablásról azon nyomban értesülnék, márpedig az elmúlt hónapokban nem jelentettek hasonlót. Lehet még puskaporhoz jutni vidéki forrásokból és hadihajókról. Bár a vidéki boltokban ekkora mennyiséget soha nem tartanak, a hajó viszont határozottan elképzelhető lehetőség. Még ha a port nem is szokás a fedélzetre rakodni jó előre, csakis röviddel a kihajózás órája előtt, hogy a balesetek esélyét visszaszorítsuk, amennyire lehet. Meggyőződésem hát, hogy egy lőpormalomból származhat a puskapor.
– Merre találhatóak ezek a malmok?
– Londonhoz legközelebb a Rotherhithe van, a Temze egy kisebb mellékfolyóján hajtja a vízmalom. Valamivel beljebb, Essexben a Lea partján, Bromley-by-Bow-nál találja a Három Malmot, amit nem is olyan régen alakítottak át lőporgyártásra. Kentben Favershamnél és Surrey-ben Godstone-nál is van malom, valamint a közelmúltban kapott engedélyt egy salétromtelep Suffolkban, Londontól keletre.
Cecil az asztalhoz lépett, ezzel meg is tudott mindent, amit a hadianyagraktározás embereitől megtudhatott.
– Köszönöm, Bedwell uram. Értesültem, hogy hozott nekünk iratokat az említett malmok helyzetével, gazdáival és termelésével kapcsolatos adatokkal, kérem, adja át őket Shakespeare uramnak. És Sir Henry, ha nálam hamarabb kerülne Őfelsége színe elé, kérem, a nevemben is biztosítsa, hogy az ügyben a leghatározottabb és legkeményebb lépésekkel haladunk előre.
– Úgy lesz, Sir Robert – emelkedett fel Sir Henry a székéből, Bedwell pedig vele mozdult. – Szép napot, uraim, sok szerencsét ezzel a sötét üggyel. A királynő tavaszhosszat másról se szólt, mint kedves versenylováról, a Nagy Henrikről. Meggyőződése, hogy ez évben is ő lesz az Arany Sarkantyú győztese, immár harmadszor a sorban. Sajnos, ezek a hírek igen elkeserítették, elterelték lováról a figyelmét. Személyes támadásnak veszi a robbantást, mely az ő hatalmát igyekszik aláásni. Szívesebben venném, uraim, ha ismét a lovak kötnék le elméjét, és nem tajtékozna elveszett és felrobbantott puskaporok miatt az Északi-tenger vad vizeinél is szilajabbul. Úgy mindannyian nyugodtabban alhatnánk, azt garantálom. Tegyenek hát mihamarabb rendet ebben a szerencsétlen kavarodásban, addig is Őfelsége várja a jelentéseiket.
Miután Lee és Bedwell távozott, Cecil Millsre összpontosított.
– Akadnak elképzelései, Frank?
– Nos, az világos, hogy Marlowe keze nem lehetett a dologban.
Cecil sóhajtott, gondterhelten dörzsölgette előrebukó vállát, aminek a gúnynevét köszönhette. Görbehátú Robert alacsony, pedáns és fegyelmezett férfiú volt, mindig uralt mindent, önmagát, másokat, a környezetét.
– Igen – legyintett türelmetlenül -, ez nyilvánvaló. Marlowe nem lehetett. Akkor hát ki tette?
A megdorgált Mills lesütötte apró malacszemét. Magas volt, majdnem mint Shakespeare, de nála jóval öregebb és aszottabb. És az évekkel egyre hajlottabbá vált, mintha láthatatlan súlyok húznák lefelé a vállát. Talán a bűnei vagy a felesége csalfasága nehezedett rá.
Évek óta dolgoztak már együtt, régebben Walsingham keze alatt, most Cecil megbízásából. Az utóbbi hónapokban kezdett szívélyesebbé válni kettejük kapcsolata, de Shakespeare soha nem felejtette el, hogy Mills egyszer elárulta. Együtt dolgozni hajlandó volt vele, de megbízni benne soha többé.
Mills legnagyobb tehetsége a vallomások előcsalogatásában rejlett, jelenléte gyakran épp olyan hamar kicsikarta a beismerő szavakat, mint Topcliffe csigái és kínkamrája. Ám amíg Topcliffe a fájdalom masinériáival szerezte meg, amire szüksége volt, addig Mills halk szavakkal zsarolta és édesgette ki ugyanezt áldozataiból. Ő értette az emberi lelket, és pontosan tudta, hogy a kilátás a kínszenvedésre és a testi gyötrelemre néha ugyanolyan keserves, sőt, keservesebb is lehet, mint a fájdalom maga.
Shakespeare utálta benne, hogy a félelemmel manipulál. Azt azonban el kellett ismernie, hogy több is volt ebben az emberben. Mert éles elméje mindenkinél pontosabban felmérte, milyen hatalmas fontossága van az európai udvarok közötti levelezésből alkalomadtán elcsípett információknak, a foglyul ejtett leveleknek, hogy mi az, ami jelentéktelen pletyka csupán, és az, ami azonnali és határozott lépéseket igényel.
– Valaki látott két férfit, akik egy kis kordéról gurítottak be a templomudvarra egy hordót – szólt közbe Shakespeare. – Az egyik magas volt, a másik nem annyira. Ezen túl semmi figyelemre méltót nem vett rajtuk észre, nem is törődött velük tovább. Az arcukat sapka vagy csuklya vonta árnyékba.
Néma csend ereszkedett a szobára. Sir Robert Cecil, titkos tanácsos, aki csak titulusában nem tarthatta magát főminiszternek, elvárta, hogy emberei csakis akkor szóljanak, ha érdemleges mondandójuk akad. Sok vonása idézte Shakespeare és Mills korábbi munkaadóját, a néhai Walsinghamet: az az alaposság, amelyet az apró részleteknek szentelt, a titkos információk ismeretébe vetett mágikus és mélységes hit. Ugyanakkor Cecil nem is különbözhetett volna jobban Walsinghamtől. Túlságosan is két lábbal állt a földön. Az apja arra nevelte, hogy kiismerje magát a hatalom működésében, hogy képes legyen magához ragadni az irányítást, anélkül, hogy egy pillanatig is felmerülne benne a kétely, hogy mire szolgálhat a kezében ez a félelmetes gépezet. A hatalom volt élete küldetése, feladata, annyira a mindennapok velejárója, mint a lélegzés vagy az evés vagy a vizelés. Walsingham ezzel szemben nagyon is tudatos céllal akarta magának a hatalmat: az uralkodó, a vallás és a hazája szolgálatára. Mindenét erre áldozta, szó szerint is, hiszen koldusbotra juttatta magát élete végére, és szűkölködve tengette utolsó napjait.
Súlyosan múltak a némaság másodpercei a kissé átlagos ház gyomrában eldugott fogadószobában. Cecil apja, Lord Burghley, Erzsébet leghűségesebb és legkitartóbb minisztere kifejezetten kisebbik fia számára vásárolta, hogy saját városi lakkal bírjon, ha a fővárosban lenne dolga. A másik, pompázatosabb palotát, ami a Stranden áll, nagyobbik fia, Robert féltestvére, Thomas örökli majd, a Burghley névvel együtt. Robert azonban tudhatta, hogy apjának ő a szeretettebb gyermeke, és hogy halálakor majd rá száll a családi vagyon igazi gyöngyszeme, a hertfordshire-i hatalmas birtok és palota, Theobalds.
– És mégse hagyhatjuk figyelmen kívül Marlowe-t – törte meg végül Shakespeare a csendet, és közben Millsre sandított, támogatásért. – Amiben benne van Rob Poley keze, az gyanús. És ott van Topcliffe is. Neki mi köze hozzá?
Cecil keze ökölbe szorult, rövid, karcsú nyaka alig láthatóan megfeszült, de Shakespeare-nek nem kerülte el a figyelmét. Poley vagy Topcliffe nevének említésére fagyott meg a levegő vajon?
– Frank? – nógatta másik emberét Cecil, mintha Shakespeare egy szót se szólt volna.
– Számosan akadnak a városban olyanok, akik hollandus barátaink vesztét óhajtják – kerülte gondosan Marlowe kérdését Mills.
Miközben beszélt, Shakespeare kissé hátradőlt, mert a másik bűzös lehelete elérte az asztalon keresztül is. De nem hagyta, hogy végére érjen mondókájának:
– Amennyiben Marlowe-nak valóban volt köze a holland templom környékén kiragasztott, fenyegetőző hirdetményekhez, nem zárhatjuk ki kapcsolatát a puskaporos hordót cipelő emberekkel. Még ha eszközeik túlzottabbak voltak is, a céljuk ugyanaz. A Tanács, ahogy uraságod is, Sir Robert, életében nagyon is figyelemreméltó egyénnek tartotta Marlowe-t. Mi változott ezen most, hogy meghalt?
Cecil újfent eleresztette a füle mellett Shakespeare érvelését, Millst faggatta tovább:
– De kicsoda, Frank? Marlowe-n kívül ki akarná ebben a városban bántani azokat, akik menedéket keresnek nálunk? Barátainknak nevezte ezeket az idegeneket, nagyon helytállóan, hiszen ők valóban Anglia barátai. A szükség idején érkeztek hozzánk, gazdagságukkal és nagyszerű képességeikkel, új kereskedelmi útvonalakat tanulhatunk tőlük, segítségükkel újra megtelnek a háborús kincstárak. És ami a legfontosabb, ők is éppúgy viszolyognak a pápától, mint mi.
Mills egy, az asztalon heverő papirost tanulmányozott, majd két kezével gondosan lesimogatta, s csak ekkor nézett fel:
– A Korona és a Tanács szívélyessége nagyon is érthető. Ugyanakkor nem árt a kérdést a kereskedők és az egyszerű emberek szemszögéből is megvizsgálni. Vegyük például ezt – bökött a papirosra. – A legfrissebb Bevándorlási Összegző, május 4-i keltezéssel, négy héttel ezelőttről. A huszonhat kerület városatyái és felügyelői több mint hétezer menekült és gyermekeik nevét írták össze kitartó munkával. Mindeközben meggyőződésünk, hogy a valós adat ennél jóval magasabb, hiszen sok idegen titokban, a szabályozásra fittyet hányva fogad otthonába szolgákat és inasokat, és amikor híre megy, hogy a törvény emberei ellenőrizni indultak a környéken, hát elrejtik őket. Nem elrugaszkodott becslés azt állítani, hogy valójában tizenöt- vagy akár húszezret is elérheti a városban élő bevándorlók száma.
– A közel kétszázezerből, vagyis minden tizedik London falai közt él.
– Úgy is van, Sir Robert. És jelenlétük nagyon is érezhető, ugyanis igen változatos tevékenységeket űznek. Finom csipkét, üveget, cipőt, keményítőt, kalapot és ki tudja, mi mindent gyártanak még. És kereskednek vele. Termékeiket az angolok is nagy becsben tartják, szívesen vásárolják, miközben egyre nagyobb nehezteléssel viseltetnek irántuk, minthogy sok esetben tagadhatatlanul elhalásszák angol szomszédaik orra elől a vevőt. És az is igaz, hogy igen távolságtartók, és sokan meg sem kísérelik elsajátítani a nyelvet. Sok angol kereskedő, boltos és iparos gyűlöli őket, féltik a betevőjüket, és úgy érzik, a város bizonyos vidékei, amilyenek, mondjuk, Billingsgate, Blackfriars vagy Southwark egyes részei egészen idegen tájakká váltak, ahol már egymás szavát sem érti az egyszerű ember, akkora a bábeli zűrzavar.
Cecil megtorpant, egy széket húzott az asztal végébe, ahol korábban Lee foglalt helyet, és leült.
– Van bármi jele annak, hogy az angolok között valamiféle liga szerveződik a menekültek ellen? – dőlt előre mélyen az asztal lapja fölött. – Talán titkos gyűléseket tartanak? Ki is akarnak talán vonulni a tömegek az utcára, lázadoznak?
Nagyot kortyolt a söréből, majd egy ujjával letörölte keskeny szája széléről a habot.
Mills habozott.
– Nos?
– Nem garantálhatom, hogy nem lesznek felkelések, ki is garantálhatná?! Azt tudjuk, hogy az iparoslegények hangosan hőzöngenek a kupáik mellett, és megesik, hogy köveket hajigálnak olyanokra, akiket idegennek néznek. Én azonban azt mondanám, hogy nincs arra bizonyosság, hogy ezek szervezett cselekedetek.
– A puskaporszerzést azonban meg kell szervezni. És innen már csak apró lépés a felkelés.
– Most még gyanúsítottunk sem akad – jegyezte meg Mills letörten. – Honnan is fogjunk hát neki?
Shakespeare ingerülten rágta a nyelvét.
– John? – fordult most felé Cecil.
– Ismeri a gondolataimat, Sir Robert.
– Így van. És mihez is kezdhetnék velük? Azt nem hiszi, hogy Marlowe írta volna azt a szennyes művet, ugyanakkor azt kéri, hogy időnket és forrásainkat a halála felderítésére vesztegessük. Meglep, hogy uraságod intelligenciája nem látja át a dologban munkáló ellentmondást. És jön nekem Poley-val: vagyis azt akarja mondani, hogy Robert Poley-nak bármi köze lehet a puskaporos incidenshez? Ha nem tévedek, ez utóbbi alig némi idővel az előbbi után történt. Ahol Poley tanúként jelen volt, és Topcliffe is, hogy Őfelségének jelentést tehessen. Hogy is lehettek volna mindketten egyszerre két helyen?
Cecil szavai élesen csattantak, de Shakespeare nem adta könnyen magát.
– Nem, nem így értettem – ingatta lassan a fejét. – Se Poley-t, se Topcliffe-et nem vádoltam azzal, hogy a puskaporos esetben részt vettek volna. Csak annyit állítok, hogy Marlowe halála nem olyan egyértelmű, mint amilyennek beállítják. Mert mindenekelőtt volt az az időbeli elcsúszás…
Átsuhant az agyán, hogy esetleg túlságosan is elvetette a sulykot, hogy ilyen hangot üt meg egy főminiszterrel. De ahogy jött, úgy ment is a kétely. Nem tud olyat mondani, amin Cecil megütközne vagy elszörnyedne; ezért is maradt meg az alkalmazásában, mert egyenesen szólhatott hozzá, ahogy férfi a férfival szót vált, kifejezhette egyet nem értését, míg más hatalmasok elvárták a beosztottaiktól, hogy a legbőszítőbb ostobaságaik hallatán is hájjal kenegessék lelküket nagy hajbókolva.
– Shakespeare uram – dőlt hátra Cecil ültében. Halkabban, és mégis határozottabban folytatta. – John, az időbeli elcsúszásnak semmi jelentősége. Akkor is csak az a tőr okozta a halálát, amit Ingram Frizer döfött a fejébe. Ezt még Peace halottvizsgáló is elismerte. Egyébként is, mi közünk Poleyhoz, Frizerhez meg Skereshez? Nem rínak ki az alantas társaságból, ami általában Marlowe-t körülvette, nincs ebben semmi rejtelem. Eltemettük, vége a történetnek – zárta le Cecil, és újfent Millsre nézett. – Nos, Frank, beszéljünk arról a másik csoportosulásról, akik a port meggyújthatták, ha nem kérek sokat.
– A spanyolok, Sir Robert – biccentett ünnepélyes tartózkodással Mills. – Ők nyerhetnek még mindig a legtöbbet abból, ha London felfordul. Hiszen ebben a pillanatban is a hadiflottájukat erősítik, amelytől a múlt évben csakis a Jóisten és az időjárás kímélt meg bennünket. Fülöp és a pápista teknőczabáló vatikáni cimborája ontaná nagy boldogan protestáns menekült barátaink vérét London utcáin…
– Kérhetném a spanyol híreket, John?
Shakespeare komoran elmosolyodott. Erről a vágányról hát nem lehet letéríteni Cecilt: Marlowe halott és érdektelen. Széthajtogatta a maga papírosát.
– Anthony Standen írta, ahogy Spanyolországból tartott hazafelé Franciaországon át. A következőket mondja: „Kedvező időjárás és körülmények adandó alkalmán a cadizi és lisszaboni flotta könnyedén lecsaphat ránk keserű meglepetést hozva a nyakunkba ezzel. Hamarosan be akarják venni Brestet. Most biztosabb lesz a kezük, mint ’88-ban” – olvasta Shakespeare, de a levél címzettjének a nevét nem említette. Eredetileg ugyanis ezt a levelet Cecil legnagyobb vetélytársának, Essex grófjának küldték. Doverben csípték el Cecil emberei.
– Adandó alkalommal – morogta Cecil. – Ez az, amit mi nem nyújthatunk tálcán nekik. Az alkalmat. Így is épp elég a bizonytalanság.
Nem is olyan régen az Alsóházban éppen Cecil adott kiadós számot a honra leselkedő bizonytalanságokról és veszedelmekről. Ahogy nagy drámaisággal és ékesszólással kifejtette, minden oldalról métely és rontás tervez lecsapni a birodalomra. Shakespeare a saját fülével hallhatta a beszédet, melynek végső szándéka az adóbevételek emelése volt, és rá is nagy hatással voltak a szólamok. A végén már mindenkinek a lelkében életre kapott a rettegés, hogy a spanyolok bekerítették Angliát, és a hurok lassan megszorul. Cecil higgadt és pontos mondatai a Ház minden tagjában dühöt és félelmet csiholtak, és immár senki sem kételkedett abban, hogy még mélyebbre kell túrnia a saját zsebeibe és kincsesládáiba, hogy a veszélyben kisegítse a hazát, olyan precíz listát kapott a kelet, nyugat, észak és dél felől leselkedő vészről.
Nyugaton Sir John Norris expedíciós hadtestét szorongatták a bretagne-i partoknál Don Juan d’Aguila generális spanyol csapatai. Ha Norris meg akarja védeni a nyugati kiszögellésen Brest mélyvízi kikötőjét, akkor pénzt, paripát és fegyvert kell sürgősen kapnia itthonról. Brest olyan hatalmas kiterjedésű kikötő, ahol az egész 1588-as Armada is biztonságban megbújhatott volna. Elestével, hangsúlyozta sötéten Cecil, a Csatorna egy új, megszálló bárkákkal felszerelt spanyol flotta előtt nyílik meg, és ha a spanyolok már Bretagne-ból támadhatnak, egész Dél-Anglia kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Egy ilyen armada friss készletekkel érne partot a szigeten, és könnyűszerrel jutna később is utánpótláshoz, ahogy beljebb nyomul a szárazföldön Kent és London felé. Norris két éve tartja Bretagne-t, de egyre bajosabban veti meg a lábát odaát, egyébként is szegényes csapatait betegségek, dezertálás, a Craonnál elszenvedett vereség és a megsemmisítő ambrieres-i lesből támadás alaposan megtizedelte. Jelenleg éppen Laval közelében folynak véres harcok, Norris segítségre szorul, ami viszont sokba kerül.
Keleten a lengyel Zsigmond király kötött alkut a spanyolokkal, hogy az angol kereskedelmet megcsáklyázza. Ha terveit kivitelezi, akkor a királyi tengerészet több hajóját is át kell vezényelni nyugati stratégiai fontosságú posztjáról, s akkor a sekély vizeket annyival is kisebb erők oltalmazzák majd.
Északon a skótok forgatják fel a rendet: Erroll és Angus, katolikus nemesek titkos levelezést folytatnak az Escoriallal azzal a titkolt és végzetes szándékkal, hogy VI. Jakab ellen spanyol seregek segítségét kérjék, hogy onnan aztán Angliát is lerohanhassák.
Délen a spanyol flotta az angol kereskedelmi hajókat zaklatja a Földközitenger vizein; Franciaországban a katolikus liga városokat és kikötőket adna át a spanyoloknak. Sőt, ami még ennél is rosszabb, a protestáns IV. Henrik király a katolikus hitre való áttérését jelentette be. Azért szándékozik felvenni Róma hitét, hogy országát egyesítse, de Anglia számára mit jelenthet ez? Erzsébet szörnyen nehéz helyzetbe kerülhet.
Cecil kurtán és a tényekre szorítkozva vázolta mindezt, és elérte a kellő hatást, mert a Ház háromszoros támogatással megszavazta a remélt háromszázezer aranyfont behajtását a kincstár számára.
Még valami eszébe ötlött Shakespeare-nek abból a beszédből: „Őfelsége, áldassék érte a neve, ezt az aprócska földet Isten minden üldözött szentjének menhelyévé avatta.”
És ez igaz is volt, Angliába sok ezren menekültek, akiknek vagyonát, otthonát és családját a spanyol hordák elpusztították a kontinensen. Ám ez sok angolnak okozott fejfájást, olyannyira, hogy még a parlamentben is hangot kapott a tiltakozás, Walter Ralegh például odáig merészkedett, hogy kijelentse, „a hollandus természete már csak olyan, hogy senki ember fiáért nem mozdul, csakis a maga hasznáért”. Hát miféle menhely az, ahol ilyen ellenséges kijelentésekkel ostorozzák a menekülőt és templomaik mellett puskaporos hordókat repítenek a levegőbe?!
Az egyre szorosabbra fonódó hurokban még éppen ez a felbolydulás hiányzik a szegény Angliának.
– Késlekedés nélkül a nyomára kell akadnunk ezeknek a puskaporos embereknek – emelkedett fel a székről Cecil, hogy a félhomályos teremben újra nekiinduljon. – És nem mutathatunk kegyelmet. A királynő akarata egyértelmű, és magam sem vélekedem másképpen. Ez lenne a feladata, John. Ez és csakis ez. Marlowe-ról és Poley-ról több szó ne essék, a robbantókat akarom. Ha emberekre vagy pénzre lenne szüksége, mind a rendelkezésére áll, uraságod pedig – nézett Millsre – magához rendeli az összes londoni hírszerzőnket, és kideríti, mit tudnak. Erről jelentést tesz Shakespeare uramnak, de a legjelentéktelenebb kis részletről is. Szép napot, uraim.
Shakespeare és Mills felállt az asztal mellől, Cecil gyors, apró lépteivel már az ajtóhoz is ért. De ott megállt, visszafordult.
– Csak kesztyűs kézzel dolgozzon, John. Danby halottkém lelkébe belegyalogolhat, azt nem bánom, de arra ügyeljen, hogy az angol érzelmeket ne tiporja sárba ebben a kérdésben. Meg kell védenünk idegen barátainkat, hiszen valós dicsőségére szolgálnak ők is nemzetünknek, de szívjóságunkkal nem gátolhatjuk vagy sebezhetjük meg önmagunkat.
