„Egy csók pecsételte meg az új jövőmet! Gala lett életem sója, személyiségem edző fürdője, a jelzőtüzem, a hasonmásom – lett ÉN.” A Gala Dalít bálványként imádó Salvador Dalí festőművész, író és jelmeztervező 110 éve született.
„Egyszer majd kénytelenek lesznek miattam az életművemmel foglalkozni” – jelentette ki egy alkalommal Salvador Dalí katalán festő. Jóslata bevált, a művész egyedülálló alkotásai mellett természetével is mély nyomot hagyott az utókorban. Salvador Dalí száztíz éve, 1904. május 11-én született Figuerasban (katalánul Figueres).
1920-tól Madridban tanulta a művészetet, a Szépművészeti Akadémia hallgatójaként botrányairól is híressé vált, le is tartóztatták. Ezekben az években kötött szoros barátságot a filmes Luis Buñuellel és a költő Federico García Lorcával. 1925-ben első önálló kiállítását ünnepelhette, egy évre rá Párizsban már Picasso társaságát kereste. A szürrealistákkal, valamint Paul Éluard feleségével való találkozása megváltoztatta az életét, képei óriási sikereket hoztak számára, az orosz származású Gala személyében pedig rátalált élete szerelmére.
A szürrealista szerelem
Amikor Salvador Dalí, az ifjú spanyol festő és Gala Éluard (Elena Diakonova)1929 nyarán egymásra talált a spanyolországi Costa Brava egyik üdülőhelyének számító kisvárosában, Cada-quésben, érzelmi tűzijáték vette kezdetét: csábítás, színlelés, kétségbeesések és őrültek tűzijátéka. Dalí ekkor René Magritte, Luis Buñuel és Paul Éluard társaságában időzött. Éluard-t elkísérte Gala, a felesége. A pár nagy csodálója volt Dalí különleges művészi stílusának, de meglepődtek beteges külsején és azon, hogy időnként minden ok nélkül harsány nevetésben tört ki.
Ekkoriban az akkor huszonöt éves spanyol művész súlyos identitásválsággal küszködött. Szenvedett attól, még mindig „szűz”, sőt könnyen lehet, hogy impotens. Néha hermafroditának tekintette magát, hasonlóan festményein megjelenő, melleket viselő férfialakokhoz. Hirtelen azonban azt vette észre, hogy erős vonzalmat érez a nála tíz évvel idősebb Madame Éluard iránt, akinek érett szépsége, barna hajjal keretezett keskeny arca Raffaello Madonnájára emlékeztette.
November végén, nem sokkal azután, hogy Buñuel Figuerasba érkezett volna, Dalí és az apja súlyos vitába keveredett. Néhány nappal később az apja értésére adta, hogy a család többé nem akar tudni róla. Az apa haragjának egyik oka Dalí és Gala viszonya lehetett – az asszony ugyanis még férjnél volt. A másik ok pedig Dalínak egy rajza: a Szent Szív, amelyre azt írta a festő: „Néha, merő tréfából, leköpöm az anyám arcképét.”
Valójában Dalít eleinte elbátortalanította Gala nőies fölénye, erotikus kisugárzása, agresszív dominanciája. Ám mindez egyúttal vonzotta is. A nő hamar felismeri a mindenütt feltűnést kereső festőben rejtőző tehetséget, a férfinek pedig szüksége volt a műértő nő közönségére. Nemsokára elhangzik közöttük a híressé vált mondat: „mi sohasem válunk el egymástól”. Így is lett. Monsieur Éluard-nak egyedül kellett visszatérnie Párizsba, Gala örökre (kisebb kihagyásokkal) Dalí mellett maradt.
„Egyetlen lény érte el azt az életmódot, melynek képe a reneszánsz derűs tökéletességéhez fogható. Ez a lény Gala, akit csodálatos szerencsémre feleségemül választottam. Változékony attitűdjei, kifejezései egy újabb Kilencedik szimfóniával érnek fel, és egy tökéletes, a hús határain, a bőr felszínén, saját élete hierarchiáinak tajtékából kikristályosodott lélek architektonikus körvonalait tükrözik. Attitűdjei és kifejezései az érzelmek legfinomabb rétegeibe osztályozva és kitisztulva öltenek testet, s a hús és a csontok tökéletes architektúráját parancsolják magukra. Így elmondhatom az ülő Galáról, hogy ugyanolyan kecses, mint Bramante Tempiettója a római San Pietro in Montorio-templom mellett. És ahogyan Stendhal tette a Vatikánban, én is felmérhettem büszkesége karcsú oszlopait, gyermekkora gyengéd és makacs mellvédjeit, mosolya isteni lépcsőit. Ahogy a festőállványom előtt kuporogva eltöltött hosszú munkaórák alatt fürkészve nézem őt, anélkül hogy tudná, azt ismételgetem magamban, hogy ő egy ugyanolyan remekmű, mint egy Vermeer vagy egy Raffaello, míg a körülöttünk élőknek mindig olyan befejezetlen jellegük van, olyan középszerű alkotások, hogy leginkább azokra a rút karikatúraszerűségekre emlékeztetnek, melyeket éhenkórász festők mázolnak sietve a kávéházak teraszán.” (Salvador Dalí: Salvador Dalí titkos élete)
A bálványimádás
Gala Dalí kedvenc modellje és múzsája lett. Az asszony kegyesen szemet hunyt a festő extravaganciájának, mindent felülmúló egoizmusának és „őrületeinek”, igaz ő maga is hajlamos volt minderre. A művészi tehetséget jól ismerő asszonyt az avantgárd festőkhöz és alkotókhoz fűződő barátsága miatt Párizsban „a szürrealisták múzsájaként” emlegették. Gala, az erélyes orosz asszony viszonylagos rendet teremtett Dalí életében, bátorította írói és festői tehetségének kibontakoztatásában, egyszerre volt pótanya, múzsa és modell.
Dalí élete során számos festményt készített Galáról. Ábrázolta őt nyíló virágokkal a kezében, báránysülttel a vállán, érzéki pózban, egyik mellét fedetlenül hagyva, de lefestette iskolás lányként is, nagy masnival a hajában. Végül isteni lakban kezdte őt ábrázolni – A Tetuáni csata című képen is látomásként tűnik fel, a Robbanékony Madonna széteső Raffaelo stílusára emlékeztető anya-gyermek kapcsolatot mutat be, míg A guadalupei szüzet angyalok imádják. Dalí képén még Jézus is Galára hasonlít.
Persze minden életrajzíró megegyezik abban, hogy az asszony megfelelt az igazi, eredeti múzsaképnek: szép nő volt, csábító, erotikus, miden elképzelhető megjelenítésre nyitott, egyúttal energikus, gyakorlatias, üzleties és okos. Ők ketten ideális párt alkottak: a festő és modellje, akik kölcsönösen egymásra voltak utalva, és boldogok voltak a saját szerepükben.
Valóban olyan boldogok voltak, mint ahogy a képek tükrözik? Hiszen Galának mégiscsak el kellett válnia a kor egyik legismertebb költőjétől, és felmerül a kérdés, mennyire várhatott hűséget az asszonytól Dalí, hiszen ismert, hogy Gala – Éluard tudtával – éveken át szerelmi viszonyt tartott fenn Ernst Max festővel, majd később az asszony életében számtalan jelentéktelen szerető váltogatta egymást. Másrészt Gala tíz évvel idősebb volt az ő „kis Dalíjánál” – hogyne félt volna, hogy elveszíti ifjú szerelmét? Amikor megkezdték közös életüket a festőnek egy fillérje sem volt, ellenben Gala jómódú polgári létet tudott biztosítani, abból és a gátlástalan önreklámozásból bejövő megrendelésekből egyre jobb körülmények között éltek.
A Galáról készült legszebb aktokat a művész szülőhelyén, Figuerasban található múzeumban tekinthetjük ma meg. Ezek egyik a Leda Atomica, melyen Galát Lédaként, egy oltár fölött lebegve látjuk, akit a hattyúvá változott, szerelmes Zeusz fejét simogatja. A háttérben szürkéskék tenger nyúlik el két szikla között, mely a cada-quési öbölre emlékeztet; fölötte ragyogóan sárga égbolt tündököl. Mindezt Dalí a régi mesterekre emlékeztető alapossággal festette meg – nem olyan „összecsapva, mint Picasso”, hogy Gala egyszer megjegyezte.
Talán a festő Leda Atomica című, 1949-ben keletkezett képén Galának az alkotóművészetében játszott jelentős szerepét festette meg? Zeusz-Dalí hattyú alakban egyesül Léda-Galával, és e termékeny kapcsolat eredménye a művészet. A kép a kettejük viszonyát mint egyidejű harcot és függőséget ábrázolja. Az Egy zseni naplója című könyvében Dalí így vall érzelmeiről: „A szerelem – állítottam – furcsa módon bizonyos gyomortünetekre hasonlít, melyek a tengeribetegséget jelzik, remegéssel és rosszulléttel kísérve, olyannyira, hogy már azt sem tudjuk, szerelmesek vagyunk, vagy hányingerünk van.”
„Már gyermekkoromtól kezdve mindent »másképp csináltam«, mint a többiek, de ezt szinte észre sem vettem. Kamaszkoromtól kezdve szándékosan tettem így. Elég volt, ha azt mondták, »fekete«, én azt feleltem, »fehér«; ha tisztelettudón meghajoltak, én köpködtem. Örökös vágyam, hogy másnak érezzem magam, dühödt könnyekre fakasztott. Egyfolytában azt ismételgettem magamban: »Én egyedül! Én egyedül!” (Salvador Dalí: Salvador Dalí titkos élete)
Dalí nyíltan kifejezte voyeurisztikus hajlamait, ám fütyült a tényekre, és részleteket mindig úgy rendezte el, hogy azok provokatív önmegjelenítésbe csapjanak át. Gala ezzel szemben rendkívül diszkrét volt, soha nem tolta előtérbe magát, noha mindig előtérben volt. „A legfőbb titkom, az hogy a titkaimat nem adom ki” – állítólag így nyilatkozott egyszer az asszony.
Dalí és Gala excentrikus életet élt, ám szerelmi életük végül is titok maradt. „Jobban szeretem az anyámnál, az apámnál, Picassónál és a pénznél” – mondta egyszer Dalí. A festő és modellje közti különös kapcsolat egész csodálatos életükön át megmaradt – Paul Éluard jóslatával szemben. Gala 1982-ben, 88 évesen halt meg, Dalí pedig 84 éves korában, 1989. január 23-án követte őt.
Fotók: salvador-dali.org, Philippe Halsman, photoslaves.com
Irodalom:
Salvador Dalí: Salvador Dalí titkos élete, Cartaphilus
Salvador Dalí: Egy zseni naplója, Cartaphilus
